34. fejezet

LIAM

Miután Danielle nem válaszolt az SMS-emre, hívogatni kezdtem, persze sikertelenül. El sem tudtam képzelni, mi járhatott a fejében, amikor szakított velem, ráadásul annyival sem tisztelt meg, hogy élőben felkeressen. Ez nem rá vallott. Minimum negyven nem fogadott hívása lehetett tőlem, ameddig ki nem kapcsolta a telefonját. Esküszöm, ha Marcusnak a keze van ebben, a saját kezeimmel nyiffantom ki.

 - Hahó, bejöhetek? – kopogott Louis.

Semmi kedvem sem volt a hülyeségeihez, ezért úgy döntöttem, inkább elhallgatok, hátha azt hiszi, hogy alszok.

 - Liam, tudom, hogy odabent vagy, és nem alszol – vágta ki az ajtót. – Máskor ajánlom, hogy ne posztolj a Twitterre, és kapcsold ki a zenét. Hatásosabb – súgta a fülembe.

Értékeltem volna, ha egy kicsit magamra hagy, úgyhogy a fal felé fordultam, és a telefonomat kezdtem nyomkodni, hátha lelép, de helyette leült az ágyam mellé, és idegesítően bökdöste a hátam.

 - Van itthon majonéz? – kérdezte. – Nincs kedvem megnézni, ott van Austin is. Brr.

Majonéz? Minek neki majonéz? Majonéz… Ó, csak azt ne. Azt ne. Látva az arckifejezésemet huncut vigyorra húzódott a szája.

 - Louis, nem! Azt nem! Meg ne próbáld! – kiabáltam rá, de továbbra is csak idétlenül mosolygott. – Emlékszel, hogy a múltkor mi lett a vége? Nem, Louis, nem!

 - Azt hiszem, ezzel el is árultad, hogy van majonéz. Nem sokára műsor lesz. Ütni fog! – lelkendezett, aztán felállt, de megragadtam a karját.

 - Louis, azt ne. Még több feszültséget akarsz?  Nem elég ennyi? Ezt most ne, kérlek – könyörögtem neki.

 - De olyan vicces volt, amikor telenyomtad Harry cipőjét majonézzel! Ráférne Austinra egy beavatás. Szerintem vicces lesz – vonta meg a vállát, aztán megpróbálta kirántani a karját a markomból.

 - Igen, de Harry utána két hétig duzzogott, mert sikerült kinéznem a kedvenc cipőjét – próbáltam meggyőzni.

Oké, tényleg vicces volt, de nem szeretném még egyszer végignézni azt a hisztit, amit annak idején Harry levágott. Nem a legbarátságosabb gesztus tekintve, hogy Louis nem éppen bírta Austint, és még én sem voltam teljesen biztos abban, hogy utálatból, vagy viccből tervezgetett ilyeneket.

 - Jó lesz, hidd el – mondta enyhe szarkazmussal a hangjában, majd egy hirtelen mozdulattal kihúzta a karját a kezeim közül, és becsapta maga mögött az ajtót.

Úgy döntöttem, nem idegesítem magam tovább. Felpattantam,  és gyors léptekkel távoztam a házból. Harry utánam kiabált a nappaliból, de nem válaszoltam neki. Valószínűleg betudta a szerelmi bánatomnak, úgyhogy rám hagyta. Igazából nem is tévedett nagyot. Fogtam egy taxit, és mielőtt a sofőr a gázra taposott volna, elhadartam a neki az útirányt. Ha már nem beszélhettem Danielle-lel telefonon, akkor miért ne keressem fel élőben? Úgysem veszíthettem többet, és legalább tisztázhattam a dolgokat. Nem értettem semmit. Ha már volt olyan kedves, és SMS-ben szakított velem, akkor minimum egy rövid magyarázatot elvártam volna. Miért? Mit tettem?

 - Itt vagyunk. Tizenkét font harminc lesz – szólt hátra a sofőr.

Adtam neki tizenötöt, a visszajárót megtarthatta. Elköszöntem, és már siettem is Danielle lakásához. Olyan három, maximum négy perc tétovázás után becsöngettem. Hallottam egy másik lány hangját is, amint elordította magát, hogy majd ő átveszi a pizzát. Persze, pizza…

 - Oké, mennyi le… - toppant meg a küszöböm Eleanor. Szóval ilyen jó barátnők lettek? – Liam? Mi a francot keresel itt? – hajtotta be maga mögött az ajtót. Értettem én a célzást, nem akarta, hogy Danielle észrevegyen.

 - Beszélnem kell vele. Ő is itt van, igaz? Hívd ide, kérlek.

 - Nem tehetem, Liam. Még túl korai lenne. Nagyon ki van akadva.

Csak a kifogásokat kereste. Várakozón meredt rám várva, hogy sarkon forduljak, és elmenjek. Szerintem nem volt teljesen tisztában a szándékaimmal. Nem terveztem, hogy válaszok nélkül térek haza, szóval, ha ő estig farkasszemet akart nézni, akkor hajrá. Egyszer csak hátralépett a küszöb mögé, és lassan kezdte becsukni az ajtót, de megtámasztottam azt a kezemmel.

 - Eleanor, ez nem rád tartozik. Jogom van beszélni vele – mondtam kicsit hangosabban, és határozottabban a kelleténél.

 - Liam, most ideges vagy. Jobb lenne, ha hazamennél, és visszajönnél máskor. Neked is korai, neki is korai.

A vérnyomásom az egekben lehetett. Be akartam jutni hozzá, de Eleanor nem engedett. Már tervezgettem, hogy hogyan törjem be az ajtót, vagy hogyan lökjem el az előttem álló lányt az útból, de az összes elméletem túl erőszakosnak bizonyult.

 - Eleanor, jól vagyok. Engedj ki – jelent meg Danielle az ajtó mögött. – Egyszer úgy is beszélnem kell vele.

Eleanor valamit a fülébe súgott, amit nem hallottam, majd kiengedte a barátnőjét a házból. Danielle lehajtott fejjel állt előttem. Egyre közelebb léptem hozzá. Meg akartam ölelni, de ahogy kitártam a karjaim, ő el is lökte azokat a közeléből. Miután felkapta a fejét, feltűnt a vörös szeme, és a kósza hajtincsei, amik keretezték az arcát, és amikkel mindig is imádtam játszadozni. Önkéntelenül vonzották az ujjaim, így feléjük nyúltam, de Danielle lecsapta a kezemet. Még mindig nem hittem el, hogy ez a csodálatos lány már nem az enyém.

 - Mi történt, Danielle? Nem értek semmit. Miért szakítottál? Mi ez az egész? – vontam kérdőre.

Szipogva kihajtogatott egy gyűrött papírt, amit eddig nem is vettem észre, hogy ott szorongatott a markában. Megpillantottam a cikket, és nem hittem a szememnek. Éppen a BRIT feliratú pulóveremet viselő Chloe-t kísértem ki.

 - Azt tőled kaptam - gondolkoztam hangosan, elcsukló hangon, ahogy a sok kis darab puzzle-ként állt össze a fejemben. – De esküszöm, nem csaltalak meg!

 - Nem tudom, mit higgyek. Az utóbbi időben nem beszéltünk, és teljesen eltávolodtunk egymástól. Már úgy érzem, nem is ismerlek – próbált erősnek maradni, nem sok sikerrel.

 - Sajnálok mindent. Marcust, a törődési-rohamomat, ezt is, mindent. Azt akarom, hogy olyan legyen, mint régen.

Danielle beletúrt a hajába, majd hátat fordított nekem, és nyugtalanul járkált össze-vissza. Legalább olyan zavart volt, mint én. Pár perc múlva újra könnyes szemeivel találtam magam szemben, a száját pedig többször is szóra nyitotta, mire kijött rajta valamiféle hang.

 - Nincs értelme folytatnunk. Nem illünk össze. Ezúttal vége. Tényleg vége.
Nem találtam a szavakat, az a hatalmas gombóc a torkomban pedig alig engedett levegőt venni. Üresen bámultam rá, meg is csipkedtem, magam, hátha álmodtam az egészet, de nem. Vége. Ennyi volt. Nem akartam Danielle előtt összeomlani, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, elrohantam előle. Nem fogtam taxit. Ki kellett szellőztetnem a fejemet.

CHLOE

Taxival dugóban is bő háromnegyed óra alatt szoktam hazaérni, de ahogy kikanyarodtunk a fiúk utcájáról, ki is szálltam belőle. Gondolkoznom kellett, ahhoz pedig nem hiányzott egy középkorú sofőr, aki igen lelkesen bámulta a melleimet a visszapillantó tükörből. Gyalog általában minimum egy óra volt, mire hazaértem, de sebaj. Mi a jó francot hittem? Beállítani elé egy szál törülközőben? Komolyan, Chloe, komolyan? Ráadásul elkérni a pólóját… Egyre csak a félmeztelen Liam Payne-re gondoltam, és akármit csináltam, nem ment ki a fejemből. Ha nem rohantam volna be gyorsan a fürdőszobába, komolyan nem tudom, mi történt volna. Így is erős késztetést éreztem arra, hogy sarkon forduljak, becsöngessek, aztán történjék, aminek történnie kell, pedig nem nevezhetett senki sem kiéhezettnek, vagy ilyesminek, de Liamben volt valami, ami az első pillanattól megfogott. A tudatom felélénkült, de mielőtt önálló életre kelt, megcsörrent a telefonom. Istenem, Liam hív!

 - Mikor érsz már haza? Kéne csinálnod valami vacsoraféleséget, éhen halunk! Haladj már.

Nem nyert. Anya idegesítően rikácsoló hangja csak úgy visszhangzott a fejemben, ami miatt a telefont három méterre el kellett tartanom a fülemtől, ha a dobhártyámat továbbra is meg akartam őrizni. Néhány járókelő elég furcsán megbámult, az sem kizárt, hogy hallották anyát a vonal másik végéről, olyan hangosan beszélt.

 - Húsz perc múlva ott leszek. Hozzak valamit a boltból?

 - Cigit – válaszolta robotszerűen, mint aki már várta, hogy megkérdezzem, aztán kinyomott.

Csodálatos. Megint elfelejtette, hogy még nem töltöttem be a tizennyolcat, úgy pedig elég nehéz volt cigit szerezni. Meggyorsítottam a lépteim, hogy odaérjek a sarki boltba zárás előtt. Már zárva volt, de még égett bent a lámpa, biztosan elszámoltak. Megpillantottam a pénztár mögött Willt, aki tartozott nekem egy szívességgel. Gyakorlatilag én szereztem neki az állását, úgyhogy bekopogtam az ajtón, amin elég észrevehetően lógott a Zárva tábla. Will hezitálás nélkül kinyitotta, és beengedett. Barátságosan megöleltük egymást, túlestünk egy kínos „Hello!-Szia! Mizu?-Semmi. Veled?-Velem se sok.”-beszélgetésen, aztán gyorsan ki is böktem, hogy miért jöttem valójában.

 - Tudom, hogy még nem vagyok tizennyolc, de kéne cigi. Anyának, nem nekem. Kérlek.

 - Chloe! – ráncolta össze a szemöldökét. – Te cigarettázol? – incselkedett.

Nem volt időm a baromságaira, sietnem kellett haza. Ha én nem lettem volna, esküszöm, már rég éhen halt volna a családom.

 - Mondom, hogy anyának lesz. Elfelejtette, hogy még nem töltöttem be a tizennyolcat – hadartam. – Tudod mit? Tessék.

A kezébe nyomtam két fontot, és lekaptam a polcról az első dobozt, ami a kezembe akadt.

 - Én is csókoltatlak! Puszi! – dalolásztam, miközben gúnyosan kiszambáztam a kis boltból.

 - Jól van, elhiszem, hogy nem neked lesz. Azért vigyázz anyáddal – kiabálta utánam.

Visszarohantam, nyomtam egy puszit az arcára köszönet jeléül, aztán igyekezem is. Will meglepődött, aztán vállat vont, és betette a pénzt a pénztárgépbe, megszámolva azt. Ami engem illetett, alig három percre voltam a házunktól. Mint máskor is, megfontoltam, hogy egyáltalán érdemes-e hazamennem a cigi, vízipipa, alkohol, és egészen biztosan drogfüggő szüleimhez. Miből gondoltam, hogy drogosok? Mindig izgalmas az edényes polcon megtalálni az édességes dobozt, abban rábukkanni a gyógyszeres tasakra, és kotorászva benne kihalászni egy Bors feliratú üvegcsét, benne ismeretlen eredetű fehér porral, ami nem is só, és nem is cukor. Egyedül a hétéves öcsém, Noah tartotta bennem a lelket, és miatta nem költöztem még el. Szüksége volt rám. Még mielőtt tényleg sarkon fordultam volna, berontottam a bejárati ajtón.

 - Chloe! Végre! Hol voltál? Hívtalak! Nem igaz, hogy nem vagy képes időben hazaérni. Hol aludtál az éjjel? Mi ez a pulóver rajtad? – bombázott anya a kérdéseivel.

Lenéztem magamra. Időközben ki is ment a fejeből, hogy még mindig Liam pulcsiját viseltem. Egyre több esélyt láttam arra, hogy apám is lassan megjelenik, szóval látható undorral az arcomon – hogy anya észrevegye, mennyire gusztustalannak tartom a cigit – az asztalra dobtam a dobozt, és feltrappoltam a lépcsőn.

 - És a vacsora? Chloe! Gyere vissza! – hallottam apa hangját a nappaliból.

A kiabálás biztosan megerőltette, mivel olyan köhögőroham tört rá, hogy azt hittem, menten megfullad. Bár valószínűbbnek tartottam, hogy annyira sem méltatott, hogy legalább addig abbahagyja a piálást, ameddig hozzám beszélt. Ráadásul a cigi sem tett jót a tüdejének. Lementem a konyhába, kinyitottam a hűtőt, és felmértem a helyzetet. A tegnapi maradék rizst és a zöldségeket kidobáltam a konyhapultra, majd kivettem a fagyasztóból a csirkemellet, amit a mikróba tettem kifagyasztásra. Addig felforrósítottam egy kis olívaolajat, felszeleteltem a zöldségeket, és beleszórtam a serpenyőbe. Éppen nekiálltam a sajtreszelésnek, amikor valaki bökdösi kezdte a hátam.

 - Noah! Meg is vághattam volna magam! – rivalltam rá.

 - Bocsi – motyogta, és leült az egyik székre. – Apa nem akar velem meccset nézni, de anyát odaengedte maga mellé.

Persze, ugyanis apa nem éppen az önzetlen szülői ösztöneiről volt híres, inkább foglalkozott magával, és tett magasról a saját fiára, minthogy egy pillanatra is elviselje, hogy egy kíváncsi hétéves szóval tartsa.

 - Ha szeretnél, akkor reszelhetsz sajtot, de csak ha megcsináltad a házi feladatod. Kész van?

 - Aham. Alexhez átmentem délután, és az ő anyukája elmagyarázta.

Elmesélte az egész délutáni programját, de annyira fáradt voltam, hogy nem igazán figyeltem, csak bólogattam, és mosolyogtam, aztán átnyújtottam neki a sajtot és a reszelőt. Közben kifagyott a csirkemell. Feldaraboltam, felforrósítottam egy újabb serpenyőt olívaolajjal, és beledobáltam a szeleteket. Miután megsült a hús és a zöldség is, megmegelegítettem a rizst, mindent összekevertem egy tányérban, megterítettem, és asztalhoz hívtam a roppant átlagos családomat. Nagyobb ételkölteményre nem telt az energiámból.

LOUIS

Egy idétlen mosolyt erőltettem az arcomra, majd gyorslépésben kirohantam a konyhába. Lássuk be, a tervem, hogy sztrájkolok, ameddig Austin le nem lép, nem jött be. Elfeledkeztem az alapvető emberi szükségletekről, ahogy arról is, hogy tanácsosabb lett volna jól beraktározni kajából a szobámba, és így elkerülnöm a kínos találkozást. Jól kifigyeltem a konyhát és a környékét, és megvártam, hogy szabad legyen a levegő. Hallottam, hogy Harryék betettek egy CD-t, úgyhogy tökéletesnek láttam az időpontot. Három zoknit is felvettem, hogy biztosan ne trappoljak, majd a lehető legóvatosabban kinyitottam az ajtóm. Még ki is támasztottam, nehogy becsapja a huzat. Betipegtem a konyhába, és kinyitottam a hűtőt. Kivettem a majonézt, ugyanis először az ördögi tervemet akartam megvalósítani, utána jobban fog esni a kaja. Újra körbenéztem, de Niall, Harry és Austin teljesen belefeledkeztek a társalgásba. Az előszobába lopakodtam, megkerestem Austin cipőjét, feltettem a kávézóasztalra, kibontottam a majonézes tubust, és nekiálltam a munkának. Lassan csináltam, nehogy túl hangos legyek, bár nehezen álltam meg, hogy ne pukkadjak szét a röhögéstől. Már türelmetlenül vártam a kis vendégünk fejét, amikor meglátja a remekművemet. Ha csak feleannyira akad ki, mint Harry a legutóbb, már akkor is százszázalékosan megérte. Kész volt az első cipő. Elővettem a telefonomat, és lefényképeztem. Miközben hozzákezdtem a második cipőhöz, azon gondolkoztam, hogy kiposztolom a fényképet a Twitterre, és arra jutottam, hogy az ötletem díjnyertes. Elképzeltem, ahogy a Directionerek Twittertrendet csinálnak, de félbeszakítottak.

 - Louis?! Megmondtam, hogy ezt hagyd! Észnél vagy te? – kapta ki a kezemből a majonézt Liam.

 - Halkabban már! Meg fogják hallani a többiek. Mellesleg, hol voltál?

Vágott egy grimaszt, majd a konyha felé vette az irányt. Nem hagyhattam, hogy egyedül menjen el odáig, mert egész biztos voltam benne, hogy beköszön Harryékhez. Úgy is történt. Nem hagyhattam, hogy lebukjak, ezért gyorsan Liam mögé rohantam, és átfogtam a vállát.

 - Most viccesnek kell látszanunk, hogy irigykedjenek. Nevess te is – súgtam a fülébe.

 - Nem vagyok vicces kedvemben. Ez nem vicces. Gyerekes – duzzogott. Nem tudott volna egy kicsit segíteni?

 - Ó, Liam! Hogy te milyen vicces vagy! Ó, Istenem! Már fáj a hasam a röhögéstől! – hahotáztam.

 - Nem vagyok vicces – morgott Liam.

Harry, Niall és Austin elég érdekesen néztek ránk – főleg rám -, aztán tovább beszélgettek. Liam lelökte a karom a válláról, szúrósan rám nézett, utána továbbindult a konyhába, hogy eltegye a majonézt. Úgy döntöttem, megérdemeltem a kaját, hiszen véghezvittem a tervem. A nagy bummig nem akartam visszamenni a szobámba, inkább elidőztem tasakos leves főzéssel. Liam minden mozdulatomat figyelemmel kísérte, úgy éreztem magam, mint egy valóságshowban. Mint aki ezt észre sem vette, tovább folytattam a főzőcskézést.

 - Mégis mit hittél? Mi volt ez a legyünk viccesek együtt dolog? Furcsa vagy – bökte ki végül.

Valahol igaza volt, tényleg furcsa voltam, de ezt eddig is tudta mindenki, nem értettem, miért okozott neki meglepetést.

 - Harryt akarod féltékennyé tenni? Bánt, hogy hirtelen jóban lett Austinnal? – faggatott.

Nem, nem féltékenységi roham tört rám, hanem valami irritált Austinban. Valamit láttam benne, ami nagyon-nagyon nem tetszett. Alapvetően barátságos embernek számítottam, de Austinnal nem bírtam játszani a jópofát.

 - Biztos, hogy nem csak féltékeny vagy? Vagy félted Harryt? Ez természetes, ő a legjobb barátod – gyártotta az elméleteit. – Már egy ideje csak veled és a banda többi tagjával barátkozik, minket pedig ismersz. Lehet, hogy csak félsz, hogy megbántódik. Ez igazából érthető azután, amin keresztül mentetek Eleanor miatt.

 - Oké, fejezd már be! – szűrtem a szavakat. – Mi vagy te, pszichológus?

Elégedett fejjel dőlt hátra, mint aki jól végezte dolgát. Végül is, valahol igaza volt. Tényleg féltettem Harryt, de nem féltékenységből. Nem ismertem Austint, sem a szándékait, nem tudtam, hogy mit akart, szóval szerintem ez teljesen természetes volt. Közben felforrt a levesem. Kerestem egy tányért, és beleöntöttem az edény tartalmát. A kaja illata a vártnál is jobban hatott rám. Vajon Niall is ezt érzi, amikor eszik?

 - Ki nyomta tele a cipőm majonézzel? – kiabált Austin.

 - Kezdődik! – fogtam meg Liam vállát, és a nappaliba rángattam. Nem akartam, hogy lemaradjon a show-ról.

Austin a cipőket a fűzőjüknél fogva besétált közénk. Harrynek fénysebesen villanhattak be az emlékek. A tekintete köztem, és a mellettem álló Liam között cikázott, de végül rajtam állapodott meg. Mérgesen felém lépett, majd össze-vissza kezdett hadonászni a kezével. Mindig ezt csinálta, ha nem akart igen csúnya dolgokat kimondani, amolyan nyugtatóként szolgált. Ez nem kecsegtetett túl sok jóval.

 - Befejeznéd? – mondta lassan és kimérten. – Mi a jó büdös francos fityfene bajod van? Miért vagy ilyen?

 - Mégis milyen? Én csak beavattam Austint, most már hivatalosan a csapat része – mentegetőztem.

Harry újra vad kapálózásba kezdett, közben elhátrált tőlem, egyre közelebb Austinhoz.

 - Srácok, erre nincs szükség. Úgyis utáltam azt a cipőt. Nem kell összevesznetek, én nem sértődtem meg. Tényleg nem – mosolygott Austin, miközben egy zacskóba tette a cipőjét. – Ezeket ki is dobom.

 - Már hogy ne lenne erre szükség? Feltétlenül tele kellett nyomnod majonézzel a cipőjét? – ordította Harry. - Louis, nem veszed észre, hogy ez mennyire gyerekes? A francba már, ebben a bandában te vagy a legidősebb és a legéretlenebb.

A hangja egy ideig még visszhangzott a házban, de utána beállt a néma csend. Senki sem szólalt meg, a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Egy frappáns beszóláson gondolkoztam, amikor Niall felállt a kanapéról.

 - Mi lenne, ha most az egyszer nem rólatok szólna minden? Ne haragudj Louis, de nagyobb bajunk is van annál, hogy hirtelen felindulásból megutáltad Austint. Te meg, Harry, ahelyett, hogy röhögsz egy jót ezen az egészen, felfújod, és kivered a hisztit. Liammel és Zaynnel elfogadtuk, amikor mindketten totál depressziósak voltatok az Eleanoros dolog miatt, és bevallom, nem volt könnyű, de ha adódtak problémáink, akkor próbáltuk a tudtotokon kívül elintézni, mert tudtuk, hogy nem hiányzik nektek még több dráma. Ha nem vettétek volna észre, jelenleg nem csak én vagyok teljesen magam alatt, hanem Austin is, és ha ránéztetek manapság Liamre, akkor ő is, szóval igazán értékelném, ha a balhét máskorra halasztanátok – mondta az egészet egy szusszal.

Liam mellé sétált, megfogta a karját, és leültette a kanapéra. Harry szégyenkezve lehajtotta a fejét, Austin pedig támogatón mellé állt.

 - Sajnálom Louis, de most nem akarlak látni ebben a házban – sóhajtott fel Harry, aztán Austinnal a nyomában bevonult a szobájába.

Liam bocsánatkérőn felnézett. Ő sem tehetett semmit. Visszamentem a szobámba, bepakoltam egy sporttáskába háromnapi ruhát, a fogkefémet, és telefontöltőt, majd a hívtam egy taxit. A nappaliba igyekeztem elköszönni.

 - Majd jövök. Valamikor – közöltem Liammel. – Niall, sajnálom. Tényleg – fordultam felé.

Niall felnézett, bólintott egyet, aztán dudálást hallottam az utcáról. Igaza volt. Eltúloztam mindent, de nem tehettem róla, belülről jött. Kifele menet sorra vettem mindenkit, akit ismertem annyira Londonban, hogy befogadnának, de a lista hat embernél kimerült, amiből a banda alkotott ötöt. Egy ember maradt, de már ő sem látott szívesen. Úgy voltam vele, egy próbát megér. Nem hiányzott egy hotelszobabérlés, a végén még a rajongók kiszúrják, hogy megint nincs rendben a banda.  A sofőrnek bemondtam az útirányt, miután odaértünk, kifizettem, és siettem az utolsó emberhez, akinél tölthettem az éjszakát, de az esélyem, hogy nem dob ki, körülbelül egy a tízezerhez volt. Becsöngettem, és vártam a csodát.




Sziasztok! Először is nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon sajnáljuk, hogy ilyen sokáig nem hoztunk új részt. Ez nagyrészt az én hibám. Másfél hétig beteg voltam, aztán jött a Húsvét, végezetül pedig úsztam a pótolnivalóban és a bepótolandó dolgozatokban, szóval nem sok szabadidőm akadt. Remélem, megérte várni, még egyszer borzasztóan sajnálom. Kíváncsiak vagyunk, hogy tetszett-e az új rész ennyi kihagyás után is, úgyhogy kommenteket várunk ;) Puszi, Mimi :) xx