29. fejezet

EMMA

Amikor apám besétált a szobámba, és kikapta a telefont a kezemből, egyből tudtam, mi fog történni. Ennek ellenére nem tettem semmit, azzal csak rontottam volna a helyzeten. Inkább csendben hallgattam Niall meglepődött hangját a vonal túlsó végéről, miközben az apám mondhatni eltiltotta őt tőlem. Nem nézte jó szemmel az ilyen „sztárocskákat”, főleg akkor nem, ha szimpatizáltam az egyikkel. A filmjeimet és zenéimet is kénytelen vagyok egy külön memóriakártyán tárolni, mert szokása turkálni a telefonomban és a számítógépemen, aztán ha esetleg olyan dologra bukkan, ami nem helyénvaló – hogy az ő szavaival éljek -, kérdőre von. Múltkor egy One Directionös kép miatt verte ki a balhét. Anyám szerint túlzásba vitte a szigort, de néha még ő is félt szembeszállni vele, nem hogy én.

 - Ez meg mit jelentsen? – mondta hidegvérrel, amivel a frászt is kihozta belőlem.

Nem válaszoltam. Leültem az ágyamra, próbáltam elkerülni a szemkontaktust, de az a feszültség, ami belőle áradt, arra kényszerített, hogy felemeljem a fejem. A szemei kidülledtek a helyükről.

 - Elengedtelek a Nando’s-ba. Mit mondtam a One Directionről? Tini sztárok, Emma!

Na és, ha tini sztárok? Hallgassam az ő klasszikus zenéit? Könyörgöm, nem két éves vagyok, hanem tizenhét!

 - Apa! Megvan a saját életem, oké? A saját ízlésem, és ne szólj ebbe bele. Azzal randizok, akivel csak akarok, nem a te dolgod! Hagyj békén!

Az sem érdekelt, ha kéthetes szobafogságra ítél, a talpamra kellett állnom. Amióta megjelentek a fiúk az X Factorban, a rajongójukká váltam, ahogy a legtöbb velem egykorú lány. Tegnap pedig teljesült az álmom, és találkoztam egyikükkel. Mindig is Niall volt a kedvencem, amiért a legjobb barátnőm, Chloe néha le is szidott. „Ha tényleg imádod őket, akkor nem lehet kedvenced, az mindegyiket egyformán szereted!” Ezzel sokszor nem értettem egyet. Miért ne kedvelhetnék valakit jobban, mint a többit tekintve, hogy Niallnek és nekem elég sok közös vonásunk van. Kezdjük a kajamániával.

 - Fiatal vagy te még a pasizáshoz. Itt végeztem, írd meg a leckéd.

Apa végigmért tetőtől talpig, majd kiviharzott a szobámból, az ajtót hangosan becsapta maga mögött. Odasiettem, kulcsra zártam, majd háttal neki dőltem, miközben a fejemhez kaptam, és a hajamba markoltam. Könnyek csorogtak le az arcomon. Az életem romokban havert. A szüleim fizikai-matematikai pályára szántak, pedig a két tantárgy igen távol állt tőlem. A rossz jegyeket mindig a szorgalom hiányára fogták, igazából egyszerűen nem voltam tehetséges. Az anyám már kezdte ezt belátni, az apámmal ellentétben. De nem feledkezhettem meg Niallről sem. Chloe szerint nagyon belém esett, aminek örültem. Már tervezgettem a randinkat, hogy mit fogok felvenni, kérdezni tőle, de erre sosem fog sor kerülni. Tényleg, Chloe! Megígértem neki, hogy felhívom, amint lesznek fejlemények a kis szőke hercegemmel kapcsolatban. Lassan kerestem ki a számát a névjegyzékből. Nem akartam őt is letörni ezzel, ugyanis nagyon a szívén viselt akármit, ami történt velem. Jót is, rosszat is. Ezúttal nem kapja meg a happyend-et. Tárcsáztam. Abból ítélve, hogy két csörgés után felvette, valószínűleg a telefonja mellett ücsörgött, és várt.

 - Emma! Beszéltetek? Mindent mondj el! – visított.

 - Igazából beszéltünk, de apám átvette az irányítást. Eltiltotta tőlem.

Inkább gyorsan válaszoltam, minthogy az áradozását hallgassam. Szeretett előre inni a medve bőrére. Hosszú csönd következett.

 - Szökj el! – állt elő az ötlettel. – Olyan romantikus lenne! Ti ketten, a holdfényben…

 - Ne is folytasd – tört ki belőlem a zokogás. – Most mit csináljak? Ne merészeld megint azt mondani, hogy szökjek el, mert lenyakazlak.

 - Beszélj apáddal. Ez már nem egészséges, amit művel veled.

Elhallgattam. Ha szóvá tesztem neki, hogy ne fogjon ilyen rövid pórázon, akkor csak rontok a helyzeten. A csendből leeshetett neki, hogy inkább hanyagolnám a témát.

 - Látom, nem hallgatsz rám – sóhajtott fel. – Legalább meséld el milyen volt vele beszélni!

Önkéntelenül is elmosolyodtam. Niall még nálam is jobban izgult, és ez tette olyan aranyossá. Nem az a hagyományos szupersztár, aki mindent beleképzel magába. Inkább egy átlagos tizenéves fiú, aki zavarba jött. Tőlem.

 - Annyira édes volt! – tört előlem belőlem a rajongó. – Először nem ismertem meg, hogy ő az, utána is csak össze-vissza beszélt.

 - De jó! – sikított. A telefont két méterre eltartottam a fülemtől. – Biztosan nagyon-nagyon bejössz neki. Azért remélem, összehozzátok a randit valahogy.

Magamban megköszöntem neki, amiért emlékeztetett a soha el nem következő találkánkról. Újra borzasztó kedvem lett. Valaki kopogtatott az ajtómon. Féltem, hogy apa az, úgyhogy sietve elköszöntem Chloe-tól.

 - Most le kell tennem. Puszillak, szia – csaptam le.

Akárki is kopogott, kezdett elfogyni a türelme. Felálltam az ajtó elől, és lassú mozdulatokkal kinyitottam.

 - Már azt hittem, elszöktél – lépett be az ajtómon a bátyám.

 - Austin! – ugrottam a nyakába.

Akármiről beszéltettem vele, ráadásul mindig kiállt mellettem.

 - Min vesztetek megint össze apával? Csak a végét hallottam.

Leültetett az ágyra, mellém ült, és kíváncsian várta a történetet. Elmeséltem neki mindent a Nando’s-tól kezdve egészen a veszekedésig. A szemei hatalmasra kerekedtek, mire odáig értem, hogy apa eltiltott engem és Niallt egymástól.

 - De hát esélyt sem ad neki? – pattant fel. – Ez visszataszító.

Austin és apa már eljutottak arra a szintre, hogy alig szóltak egymáshoz. A bátyám huszonkét évesen megtehette, hogy akkor jön haza, amikor akar.  Amint befejezi az egyetemet, elhagyja a családi fészket, és az igazat megvallva, ez megrémített. Azt a kis szabadságomat is neki köszönhettem. Apa őt is arra a pálya felé terelgette, mint engem, de ő erősebb volt, és ellenállt. Most jogot tanult.

 - Beszélek vele. Ez így nem járja.

 - Azt ne! Felesleges, úgysem enged. Túl makacs ahhoz.

Összeszorította a száját, és kiviharzott a szobámból. Néhány felszűrődő szófoszlányon kívül semmit sem hallottam, de a bátyám keményen győzködte az apámat. Jogi érvekkel. Tízpercnyi ordibálás után Austin lihegve tért vissza.

 - Ez egy idióta. Elvakult és régimódi. Hol él ez? A középkorban? – idegeskedett.

 - Ugye megmondtam? Hajthatatlan.

Újra leült, ezúttal velem szemben. Felöltötte a gondolkodó arckifejezést, ami annyit jelentett, hogy összehúzta a szemöldökeit, az orrcimpái kitágultak, a szája alatt motyogott, és a kezeivel piszkált valamit. Igazán elmélkedő.

 - Engem nem érdekel, mit gondol rólam, nem hagyom, hogy téged is elrontson. Ha törik, ha szakad, összehozom azt a randit.

Annyira megörültem, hogy a nyakába ugrottam, és szorosan megöleltem. Hál’ Istennek!

LIAM

Miután Niall beszélt Emmával, nagyon letört. Annyira kínos volt a telefonbeszélgetésük, hogy kimentem a szobából, de ahogy hallottam, hogy káromkodásba kezd, visszasiettem. Hiába ültem mellette, és vigasztaltam, csak tovább szomorkodott. Láttam néhány könnyet is megcsillanni a szemében, de nem engedte őket szabadon. Az is felzaklatta, ha egy lány sírt, nem hogy ő álljon neki bőgni. Egyre csak Emmáról beszélt, és próbálta kitalálni, hogy találkozhatna vele, de semmilyen ésszerű ötlettel nem tudott előállni, ahogy én sem. A lányt még csak egyszer látta, de nagyon belézúgott.

 - Mit csináljak, Liam? Menjek el hozzá? Azt sem tudom, hol lakik. Nyomoztassam le a telefonszámát, vagy mi? – borult ki egyre jobban.

 - Aha, hogy aztán odamenj, és az apja rád hívja a rendőrséget? Gondolkozz már egy kicsit.

Szúrós pillantások közepette a hasamba vágott egyet, csak tudnám, miért. Hahó, csak segíteni szeretnék!

 - Nyugodj már le! Valahogy úgyis összehozzátok – biztattam.

 - Igen, persze, tök valószínű.  Tudod mit? Újra felhívom, addigra az apja biztos megkedvel, még sütiket is süt! Ó, és aztán együtt sörözünk és meccset nézünk. Hát nem fantasztikus?

 - De szarkasztikusak vagyunk! Akkor sem kell feladnod. Majd elrendeződnek a dolgok.

Üres tekintettel nézett vissza. Nem reménykedett semmiben. Niall lenyomott egy hosszú monológot arról, hogy milyen szerencsétlen a lányokkal, semmiben sincs szerencséje, meg őt nem is szeretik. Nem szeretik? Nemrég vettem észre, hogy több követője van Twitteren, mint nekem. Jól megelőzött, már Louist is majdnem beérte. Elővettem a telefonom, hogy megnézzem az időt, amikor felugrott egy üzenet Nicolától: „Gyere fel Skype-ra! Fontos mondanivalóm van”. Ötletem sem volt, hogyan hagyjam itt Niallt anélkül, hogy megbántsam. Úgy döntöttem, Nicola várhat. Igazából észre sem vette, hogy nem rá figyeltem, úgyhogy megkönnyebbültem. Gond nélkül folytatta.

 - Ki vagyok akadva, de nagyon. Mi ez már? Ennyire nem lehet szigorú. Először van szerencsém egy lánnyal, annak is elmebeteg apja van – mérgelődött.

Hihetetlen, mennyire ki tudott borulni. Az utóbbi időben először történt vele valami rossz. Ne is beszéljünk Louis-ról, Harryről, és rólam. Hiányzott Danielle, de nem akartam még jobban fárasztani Niallt. Azt sem tudtam, hogy álltunk. Nem is szakítottunk, nem is voltunk együtt.

 - Most magamra hagysz egy kicsit? – kérlelt. – Egyedül szeretnék lenni.

Elmosolyodtam. Nialler sírni fog! Bólintottam, rátettem a kezem a vállára, megpaskoltam, és kimentem a szobájából, egyenesen az enyémbe. Lehúztam a laptopom a töltőről, és a kávézóasztalamra tettem, és leülte szemben lévő a fotellre. Bekapcsoltam, bejelentkeztem Skype-ra. Nicola egyből videóhívást kezdeményezett.

 - Mi tartott ennyi ideig? – morgott. – Írtam, hogy fontos.

 - Olvastam. Jöttem, ahogy tudtam. Mit szeretnél?

Összehúzta magát, zavartan pillantott mindenfelé. Hezitált, hogy elmondja azt a valamit, vagy váltson témát.

 - Idehívnád Harryt is? Őt is érdekelheti.

Minek kellett neki Harry? Lerobogtam a lépcsőn, be nappaliba. Egy idióta mesét néztek Louisval és Zaynnel, amin betegre röhögték magukat.

 - Harry, bejönnél a szobámba? Sürgos.

 - Szerelmem, el ne menj! – simogatta meg Harry combját Louis.

Már megint?! Gusztustalan. Néha annyira rájuk jött a „Larry Stylinson”, hogy legszívesebben bezártam volna őket egy szobába, hagy éljék ki magukat. Megragadtam Harryt, mielőtt elfajultak a dolgok, és felráncigáltam. Nem tudom, mire számított, de biztosan nem Nicola-ra.

 - Szia, hogy vagy? – üdvözölte. – Liam, mit keresek itt? – fordult felém. – A családi pletykákat nem muszáj nekem is hallanom.

 - Ezek nem csak pletykák! – szólt közbe Nicola. – Hozzád is kapcsolódnak.

 - Ki vele!

A laptopot az ágyra tettem, mert az egyszemélyes fotelben nem fértünk el ketten. Egymás mellett ülve vártuk a nagy történetet, de Nicola csak húzta az időt.

 - A lényeget! – siettettem, mivel mindenre kitért, csak arra nem.

 - Biztos?

 - Nem, Nicola, kicsit sem. Ha már ennyit végighallgattam, akkor nyögd már ki. Lemaradok a meséről.

 - Komolyan a mese érdekel? – vontam kérdőre, mire elvigyorodott.

 - Oké. Szóval, néhány barátnőmmel kiruccantunk Londonba. Bevásárlás, mozi, csajos délután, és ilyenek…

 - Ó, megint kezdi a rizsázást – forgatta a szemeit Harry.

 - Azután – folytatta Nicola, mint aki semmit sem hallott. – Beültünk egy kávézóba. Geneva és Gemma is ott voltak, tök nyugodtan kávéztak. A találkájuk után Gemma felállt, Geneva pedig vigyorogva üldögélt tovább.

Nem értettem az összefüggést. Furcsa, hogy Gemma és Geneva barátnők lettek, hiszen sosem bírták egymást, de Istenem! Az emberek változhatnak. Harryvel értetlenkedve néztünk össze.

 - Nem értitek? Geneva akar tönkretenni titeket, mert Zayn megcsalta. Gemma meg ugyancsak Zaynnel kavar. Legalábbis van valami közöttük. Nem hiszitek, hogy köze lehet a kettőnek egymáshoz? Sajnálom, Harry, de szerintem Gemma sem a ti oldalakon áll.

Nem mondott hülyeséget. Kénytelen-kelletlen is hittem neki, két okból. Az első, hogy a nővérem. A második, hogy miért hajtana Gemma olyan hirtelen Zaynre? Eddig nem tetszett neki, most hirtelen igen. Tényleg logikus.

 - Ezt nem mondod komolyan? – rivallt rá Harry, és lecsapta a képernyőt.

 - Lehet, hogy igaza van.

 - Ismerem Gemmát, nem olyan fajta. Te tényleg hiszel Nicolának? A diktafonos eset után is?

 - Akkor fenyegették, nem volt már választása! Ó, és igen, hiszek neki.

 - Gemma nem is lehet Londonban! Kitettük Cheshire-ben. Nicola hazudik.

 - Na és? Létezik autó, amibe beül, és hipp-hopp, itt is van. Ne merészelj így beszélni a nővéremről!

 - Erről nem vitatkozom.

Harry dühöngve becsapta maga mögött az ajtót. Még, hogy Nicola hazudott…

HARRY

Nem hittem a fülemnek. Liam komolyan megbízott Nicolában? Kizárt, hogy igazat mondott a csaj. Bogaras. Ráadásul Gemmáról? Sohasem állna össze Genevával, főleg nem azért, hogy ártson a bandának, vagy nekem. Plusz, hogy lehetne Londonban? Ha itt is lenne, nem tenne ilyet. El sem hittem, hogy ennyire bedőlt a nővérének. Biztosan éjjel beszökött egy zombi, és kiszívta az agyát, mert hogy nem gondolkozott, az tuti.

 - Mi az, Harry? Unod a mesét? – eszméltetett fel Louis. – Kereshetünk másikat is.

 - Hagyd. Elvagyok. Nem is nézem.

 - Mit csináltatok ti Liammel? Amióta visszajöttél, csak bámulsz ki a fejedből.

Louisnak el akartam mondani, amit hallottam Gemmáról, de Zayn is ott üldögélt mellettünk. Rápillantottam, amiből Lou egyből megértette a célzást. A konyhába vezetett, messze a nappalitól, és kíváncsian várt. Imádta a titkokat.

 - Nem kellene elmondanom. Eléggé… pletykaszagú.

 - Na és? Annál jobb. Ki vele!

Harry, te észkombájn! Kellett neked célozgatni arra, hogy Zayn zavaró tényező. Így már hajthatatlanná vált, ameddig meg nem tudta a titkot.

 - Louis, nem!

Nehezemre esett ellenállni, de nem árulhattam el neki. Ha hazugság, akkor minek húzzam az ő agyát is?

- Jó, nem kérdezem többet. De legalább nagyjából mondd el! Személyek nélkül.

Miért ne? Hátha ad valamit elfogadható tanácsot.

 - ’A’ gyanúsított találkozott ’B’ gyanúsítottal. ’C’ személy meglátta őket. ’B’ gyanúsítottat szeretjük, ’A’ gyanúsítottat nem. Beszélgettek. Liam szerint ’B’ személy a gonosz, szerintem a ’C’ személy hazudik. Szerinted?

 - De jó, egy bűntény!

Felvillanyozódott, látszott, hogy kattogott az agya, de ő csak nem sikerült megoldani a rejtélyt.

 - Mit tudunk az ’A’ gyanúsítottról azon kívül, hogy nem szeretjük? Ismerem?

 - Ismered, és nem mondok többet. Akkor túl egyértelmű lenne, hogy kik is ők.

 - Ha szerinted a ’B’ gyanúsított az ártatlan, akkor hívd fel, és kérdezd meg.

Nem is rossz. Megveregettem Louis hátát, és a szobámba indultam a telefonomért, hogy felhívjam Gemmát, de félúton egy női hangot hallottam az előszobából. Zayn utánam rohant.

 - Látogatód van- fogta meg a karom, és leráncigált a lépcsőről.

Én nem is vártam látogatót. Jobb helyeken előre szólnak, ha jönnek hozzád, de sebaj, hiszen én mindig haptákban állok, készen a vendégekre.

 - Szia, Harry! – ugrott a lány a nyakamba.

 - Gemma? Neked nem otthon kellene lenned? – meredtem rá.

Vállat vont. Zayn nyálcsorgatva bámulta, de amikor ránéztem, mindig elkapta a fejét. Vak azért nem vagyok.

 - Most komolyan. Miért nem vagy otthon?

A szobámba indult, becsukta az ajtót maga mögött. Nyomott az arcomra egy puszit, de nem voltam hajlandó viszonozni, ameddig el nem árulta, mit keresett itt.

 - Nem is örülsz nekem? – szomorodott el.

Én is megpusziltam, és vártam, hátha válaszol a kérdésemre, de hiába. Anyáról és Pawsról kezdett mesélni, csak arról nem, ami érdekelt.

 - Miért vagy itt? – kérdeztem újra.

 - Itt kaptam munkát. Hát nem tök jó? Sokkal többet tudunk találkozni majd.

 - Mikor érkeztél?

Tudni akartam. Ha ebben a pillanatban, akkor nem valószínű, hogy összefutott Genevával, de ha tegnap, akkor lehetséges. Amúgy is, miért nem találkozhatna vele csak úgy? Nem kell mindenbe a rosszat képzelni.

 - Tegnap délután, de csak ma jöttem hozzád. Miért?

Remek, remek, remek. Az arcom felforrósodott az idegességtől. Tudtam, hogy Nicola hazudott, de már nem volt olyan elképzelhetetlen az egész.

 - Rosszat mondtam, Harry? – lépett közelebb hozzám. – Történt valami?

 - Találkoztál Genevával amióta itt vagy? – böktem ki.

 - Genevával? – távolodott el tőlem.

Az arca elfehéredett, a kezei remegni kezdtek. Vagy annyira gyűlölte azt a nőt, mint mi, és sokkot kapott tőle, vagy érzékeny pontra tapintottam.

 - Igen. Találkoztál vele? – erősködtem látva, hogy nem állt szándékában megszólalni.

 - Nem! – kiabálta néhány másodperc fáziskésés után.

Kizárt, hogy Nicola összetévesztette valakivel, annyira azért ő sem buta. Ezek szerint Gemma rejtegetett valamit előlem.

 - Biztos?

 - Egészen biztos. Bepakoltam a lakásba, és már korán lefeküdtem aludni.

A hangja is remegett. Nem mondott igazat.

 - Gemma, tudjuk, hogy találkoztál vele. Miért hazudsz nekem? – emeltem fel kicsit a hangom.

- Rendben, beültünk egy kávéra. És?

 - Ha csak egy sima csajos délután volt, akkor miért nem ismerted be? Talán közöd van Genevához és a mocskos tervéhez?

 - Ezt nem mondod komolyan. Egyáltalán honnan tudod, hogy beszéltem vele?

 - Nicola látott titeket.

 - Szóval neki hiszel, de nekem nem. Igazán bíztató.

Otthagyott, de utána szaladtam.

 - Harold Edward Styles, most inkább hagyj békén – lökött el magától. – Keress meg, ha kitisztult a fejed.

Kitisztult a fejem? Nem én álltam össze Genevával.

Sziasztok! Itt a 29. fejezet, most esett le, hogy a következő lesz a harmincadik! Juhú! Reméljük tetszik, kommenteket várunk. Puszi, Mimi :) xx

28. fejezet

SIMON

Hátradőltem a fotelben, és a srácokat figyeltem. Zayn némán bámult a laptop képernyőjére, szemével újra és újra átfutotta a szöveget. Nyilvánvalóan remélte, hogyha megcsípi magát, felébred. Harry és Louis hitetlenkedve pusmogtak, Niall körülöttük ugrált, és olyan hangokat adott ki, mint egy bébifóka, Liam pedig a homlokát ráncolva mászkált körbe-körbe. Mi lenne akkor, ha inkább leülne, még mielőtt elhányom magam? Eddig senki sem mondta neki, hogy feleslegesen aggódik ilyen sokat? Úgy viselkedett, mint egy négygyerekes családanya.  Igazából illett is rá a szerep, elvégre imádott főzni. Kár, hogy még sosem láttam a tűzhely előtt. Talán ezt majd egyszer szóváteszem neki, most azonban fontosabb dolgokról kellett beszélgetnünk. Megköszörültem a torkom, mire mind felém fordultak.

 - Üljetek le! - intettem nekik.

 - Most jön a hegyi beszéd - súgta Louis Harrynek.

 - Hallottam ám, Tomlinson.

 - Ahhoz képest, hogy milyen öreg, egész jó füle van - folytatta vigyorogva.

 - Ezt is hallottam.

Bocsánatkérés helyett ravasz mosollyal rákacsintott Harryre, majd még közelebb hajolt hozzá.

 - Tudod, Simon nagyon szexi. Lehet, hogy jobban járnék vele, mint veled. A kapcsolatunk már kezd ellaposodni, az ő tapasztalata pedig igazán...

Mi az, hogy ellaposodni? Eleanorral csinálhatnák hármasban is. Ha azt is megunják, akár bevehetik Joe-t is. Csak engem felejtsenek el.

 - A Valentin-napi fehérneműszettemet még nem is avattuk fel - rebegtette meg a szempilláit Harry.

 - Ugye rózsaszín?

 - Sőt, ehető is.

Nem bírtam tovább, közéjük vágtam a mellettem lévő díszpárnát. A többiek hogy a francban tudják ezt elviselni egész nap? Lehet, hogy visszahívom Joe-t. A gerlepárnak csak most esett le, hogy abba kellene hagyni az enyelgést. 

 - Hallgatunk, Simon.
Végre. Már ezer éve erre vártam.
 - Akkor egy kérdéssel kezdem. Igaz ez?
 - Nem - vágták rá kórusban, majd egymást túlkiabálva kezdtek magyarázni. Komolyan mondom, az értük visítozó tinilányok is kevésbé idegesítőek.
 - Pofa be! - parancsoltam rájuk, mire gyorsan elhallgattak. - Innentől kezdve iskolásat játszunk. Világos?
 - Az milyen? - értetlenkedett Niall.
 - Ha beszélni akarsz, jelentkezel. Ha azt akarom, hogy beszélj, felszólítalak. Ennyi az egész. Érthető a dolog?
Vigyorogva bólintottak. Ez még talán megütötte az értelmi szintjüket.
 - Szóval - kezdtem bele -, a pletyka nem igaz. Nyilván Geneva terjesztette, hogy bosszút álljon... - Louis keze ennél a pontnál a magasba lendült. Megforgattam a szemeimet. - Parancsolj!
 - Kimehetek WC-re?
 - Ki, de ajánlom, hogy vissza se gyere.
Felnevetett, majd kiszökdécselt a nappaliból. Miután eltűnt, visszafordultam a többiekhez.
 - Tessék, Liam!
 - Melyik dalról van szó?
 - A One Thingről. Geneva azt állítja, hogy az ő dalát loptátok le. 
 - Ez hülyeség - mordult fel Harry.
 - Nem láttam a kezed - vicsorogtam rá, mire integetni kezdett.
 - Ez hülyeség - ismételte el.
 - Jó, hogy az, de jobb lesz, ha vigyázunk. Egyelőre semmit sem tudunk tenni, ki kell várnunk, mit lép... Mi a franc?
Megfordultam a fotelben, hogy láthassam Louist, amint átrohan a nappalin, ki az előszobába. Fogalmam sem volt, mit akart ott. Hallottam, hogy nyílt a bejárati ajtó, majd megszólalt a csengő.
 - Kicsöngettek - ugrott fel Niall, és felrobogott a lépcsőn.
Rám tört a röhögőgörcs. Szóval Louis ki akart dobni? Hát jó, ezt megjegyeztem. Legalább valami frappáns megoldást választott, nem hazudtolta meg önmagát. Felálltam a fotelből, és a kabátomért nyúltam. 
 - Francba Simon, máris mész? - sajnálkozott Louis.
Nem szóltam semmit, csak belebokszoltam a vállába. Örömmel vettem tudomásul, hogy fájt neki. A mai nap után ez volt a minimum, hálát adhatott, hogy nem kapott többet.

NIALL

El ne felejtsem majd megköszönni Louisnak a csengős dolgot. Ha nem vetette volna be, Simon még órákig a nyakunkon lóg, ráadásul pont a legrosszabbkor. Végre rávettem magam, hogy felhívjam Emmát, erre beállított. Ennyit az írek szerencséjéről. Hirtelen felindulásból újra bepötyögtem a számát, de túlságosan féltem megnyomni a hívás gombot. 

 - Gyerünk már - motyogtam magam elé. 

Miért vagyok ennyire ideges? Hiszen még nem is ismertem, csak egyszer találkoztunk. De hát annyira gyönyörű!

 - Nyugi, hűtsd le magad, Horan! Elvégre Ő a te rajongód, nem fordítva. Vagy nem?

Ez már beteges. Magamban beszélek, a végén még be fogok csavarodni. Vagy máris becsavarodtam? Elmegyógyintézet, jövök!

 - Na jó, ez az utolsó esélyed. Most vagy soha - győzködtem magam, de sikertelenül.

Feladtam. Mikor le akartam tenni a telefonomat az ágyra, hirtelen kivágódott az ajtó, és Liam masírozott be rajta. 

 - Ó, már fel is hívtad? - érdeklődött, miközben lehuppant mellém.

Na, remek. Most mi a francot mondjak neki? Nem hazudhattam, úgyis észrevette volna. Mondjuk egy próbát azért megért.

 - Persze - válaszoltam magabiztosan.

 - Aha, és mit mondott? 

Időnyerés céljából hangos köhögésbe kezdtem. Nem volt a legjobb ötlet. Liam összehúzta a szemeit, és az arcomat fürkészte. Ismertem ezt az arckifejezését, és nem kecsegtetett túl sok jóval. Elárultam magam.

 - Szerinted vajon mit mondott? - sóhajtottam fel.

 - A viselkedésedből ítélve nemet.

Megkönnyebbülten mosolyodtam el. Tudtam, hogy így legalább leszáll majd rólam. Azt azért bántam, hogy nem hívtam fel Emmát. Lehajtottam a fejem, és zavaromban a pólóm alját babráltam.

 - Te fel sem hívtad? - csattant fel Liam.

Inkább csöndben maradtam, de ez is rossz ötletnek bizonyult. Liam egy gyors mozdulattal felkapta a telefonomat az ágyról, és mire észhez tértem, már rég kiviharzott a szobámból, az ajtót pedig becsapta maga után. Hiába rángattam a kilincset, nem jutottam semmire. Biztos nekitámaszkodott kívülről. Ekkora szemetet! Fél perc múlva önelégült vigyorral sétált be, a telefont a kezembe nyomta, és kihívón nézett rám.

 - Most mi van?

A telefonra mutatott. Még mindig nem értettem.

 - Halló? Van ott valaki? - hallatszott egy ismerős hang.

Lenéztem a telefonra, és ekkor vettem észre, hogy Emma vonalban volt. Hasba vágtam Liamet, és nyeltem egy nagyot.

 - Emma? - kérdeztem vissza. 

Micsoda fantáziadús megszólalás, ráadásul a hangom is remegett. Totális égés.

 - Bemutatkozol még ma, vagy inkább találgassak?

Liam a fejéhez kapott, majd mellém sétált és tarkón vágott. Legalább feleszméltem.

 - Ööö, helló. Izé... Niall vagyok.

Liam valószínűleg helyettem is fel akarta kötni magát, olyan vékony hangon szólaltam meg. Komolyan, mint Puszedli a Pindúr Pandúrokból.

 - Úristeeeeeeen, el sem hiszem, hogy felhívtál. Tényleg te vagy az?

Emma még nálam is tízszer magasabban visított, aztán belesikított a fülembe. Akkor várta a hívásomat?

 - Igen, én vagyok - mondtam most már kicsit nyugodtabban.

 - Bocsi az előbbiért. 

 - Semmi baj, irtó cuki voltál.

Ijedten csaptam a számra. Ezt nem akartam hangosan is kimondani. Liam ennél a pontnál besokallt, és kapkodva elhagyta a szobát.

 - Chloe biztos volt benne, hogy fel fogsz hívni - hadarta izgatottan Emma.

Ki az a Chloe? Majd a randin megkérdezem. Úristen, randi. El sem hiszem.

 - Bocsi, várj egy picit - mondta.

A háttérből veszekedés hangjai ütötték meg a fülemet, de semmit sem értettem. 

 - Halló? - szólt bele a telefonba pár pillanat múlva egy férfi.

 - Elnézést, kivel beszélek?

 - Emma édesapja vagyok. Te pedig...

 - Niall, Niall Horan - vágtam rá.

 - Az a Niall Horan?

 - Igen.

Emma apja élesen beszívta a levegőt, amitől még a hideg is kirázott. Nem tudtam mire vélni. Nem akartam se elrabolni, se megerőszakolni a lányát, egyszerűen csak jobban meg szerettem volna ismerni.

 - Felejtsd el Emmát. Nem találkozgat "szupersztárokkal".

 - De én...

 - Nem érdekel. Többet ne merészeld felhívni - csapta le a telefont. 

GENEVA

Unottan kavargattam a kávémat. Már negyed órája üldögéltem a cukrászdában. Gemmácskát nem nevelték meg a szülei? Ennyit nem illik késni. Már éppen indulni készültem, amikor leült velem szembe.
 - Késtél - pillantottam fel ridegen.
 - Tudom. El se akartam jönni.
 - Mégis itt vagy.
 - Érdekel, hogy mit akarsz nekem mondani.
 - Gemma, te még mindig túl kíváncsi vagy - nevettem fel. - Iszol esetleg valamit?
 - Nem.
 - Ahogy gondolod - villantottam rá az ezer wattos mosolyomat.
Összefonta a karjait a mellkasa előtt, és utálkozva méregetett. Micsoda megtiszteltetés! Nem igazán szimpatizált velem, de ez régen sem volt másképp.
 - Szóval, miért hívtál ide? - kérdezte sürgetően.
 - Csak kedvem támadt egy kis csajos csevejhez.
 - Mégis miről tudnánk cseverészni? Arról, hogyan vádoltad meg a srácokat azzal, hogy lelopták a dalodat?
Ó, milyen indulatok! Gemma drága anyatigris üzemmódba kapcsolt. Próbáltam visszafojtani a kitörő nevetésemet. Szörnyen szánalmas volt.
 - Fogalmam sincs, miről beszélsz - ártatlankodtam.
 - Nagyon jól tudod te azt! A hazugságaidról.
 - Honnan veszed, hogy azok? - kortyoltam bele a kávémba.
 - Egyszerűen csak érzem.
 - És miért vagy ebben olyan biztos?
 - Mert ismerem a srácokat és téged is, Geneva - sziszegte.
Beleharaptam a számba, nehogy tényleg elnevessem magam. Még egy kölyökkutya is ijesztőbb volt nála.
 - Mi van, ha esetleg félreismered őket? Hidd el nekem, az öcsikéd és a semmirekellő bandája sok mindenre képes.
 - Ez nem igaz.
Láttam rajta, hogy kezd elbizonytalanodni. Most jött el az én időm.
 - Nem kellene ilyen vakon bíznod bennük - suttogtam egész közel hajolva hozzá. - Vagy talán Zayn annyira elcsavarta a fejedet, hogy már képtelen vagy tisztán gondolkodni?
Elégedetten figyeltem, ahogy elsápadt, és szemei tágra nyíltak a döbbenettől. 
 - Miről beszélsz?
 - Rólad és Zaynről. Az új "álompárról".
 - Nem vagyunk együtt - rázta meg a fejét.
 - Talán még nem. De hidd el nekem, téged is ugyanolyan könnyen meg fog szerezni, mint az eddigi csajokat.
 - Nem hinném.
 - Dehogyisnem. Bedőlsz a Malik-varázsnak, ő eljátszadozik veled, aztán mikor rád un, otthagy egy másik ribancért. Micsoda szomorú történet! - sóhajtottam fel színpadiasan.
 - Zayn sosem tenne ilyet - tiltakozott.
 - Pedig már számtalanszor megtette - szűrtem a fogaim között. - Ez is azt bizonyítja, hogy félreismered őket.
 - Nem dőlök be a hülyeségeidnek. Menj pszichológushoz, ők majd segítenek a problémáidon.
Hú, most aztán rendesen a lelkembe gázolt. Az első dolgom az lesz, hogy végső elkeseredésemben levetem magam egy hídról. 
 - Velem is megtette. Az X Factor alatt együtt voltunk, ő pedig megcsalt Rebeccával. Az a disznó konkrétan semmibe se vett, eldobott egy kétgyerekes senkiért. Csak ágymelegítőnek kellettem. Ezt a sztorit ismerted?
 - Képzeld, ismerem - állt fel az asztaltól. - Azóta sokat változott.
 - Az ilyen fajták nem változnak.
Szó nélkül sarkon fordult és kiviharzott a cukrászdából. Ahogy eltűnt, rögtön a telefonomért nyúltam. "Feladat teljesítve. Zayn nem fogja megkapni Gemmát."


Sziasztok! Itt a 28. fejezet, reméljük, tetszeni fog. Kommenteket szeretnénk. Csók, Carmen és Mimi :) xxx

27. fejezet

HARRY

 - Niall! Fogd már be a szád! Liamék alszanak – rivalltam rá.

Elég szórakozottan lépett be a bejárati ajtón, a táskáját is majdnem kiejtette a kezéből. Fütyörészve főzött magának egy kávét és feldübörgött a lépcsőn. Biztosan újfajta csirkét talált fel a Nando’s, valami új fűszerezéssel. Általában annyira feldobta, hogy hetekig azt majszolta, ameddig meg nem unta, és hányingere lett a látványától is. Unatkoztam. Zayn pakolászott, a többiek bealudtak, Niall pedig inkább egy bögrével töltötte az időt, mint velem. Kiöntöttem egy csomag chipset egy tányérba, letettem a laptopom a konyhapultra, töltöttem magamnak teát, és agyalni kezdtem egy vicces tweeten. Végül is, tudatni kell valahogy a rajongókkal, hogy újra itthon vagyunk, nem? Az ujjaimat csikorgatva húzogattam a márványborításon. Egy értelmes dolog sem jutott eszembe.

 - Csak nem elhagyott az ihlet? – ült le velem szemben Zayn, és a chips háromnegyedét felmarkolta.

 - Nem, az sohasem hagy el. Kellene egy ütős poén.

Ahogy kimondtam, egy hatalmasat vigyorgott a képembe. A fogai között kis darabkák voltak, amitől felfordult a gyomrom.

 - Én már kiírtam. Trend is lett a #WelcomeHome1D. Megelőztelek!

Ez nem lehetett igaz. Tudta, hogy én akartam bejelenteni, de nem bírta ki. Összeszűkítettem a szemeim, és gyilkos tekintettel bámultam rá, mire ő ökölbe szorított kezét a magasba emelte, és azt ordítozta, hogy „nyertem, nyertem!”. Úgy voltam vele, hogy ha ennyire örült, akkor nem keserítem el egy bosszú-tweettel. Egyre csak ugrált, és táncolt, aminek az lett az eredménye, hogy megcsúszott és dobott egy seggest. Akkor mégis csak visszavágok. Gyorsan megnyitottam a Twittert, és már pötyögtem is: „@zaynmalik1D így jársz, ha le akarsz győzni #lapossegg. hahahaaa”. Máris jobban éreztem magam. Zayn felállni sem bírt, nekem eszem ágában sem volt felsegíteni. Bűnhődjön csak. Pár perc múlva mi lett az ötödik a Trendekben? #HarryMegbüntetiZaynt. Perverz kis rajongók. Zayn nagy nehezen visszamászott a székre.

 - Lépni alig bírok. Szerintem meghúztam a gerincemet – sajnáltatta magát.

 - Olyat nem tudsz. Egy kicsit megütötted magad. Akarod, hogy megmasszírozzam?

A kérdést már vékonyabb hangon mondtam, huncut mosollyal a számon.

 - Néha meglepsz, Harry – pislogott zavarában.

Hirtelen megcsörrent a telefonom. Annyira megijedtem, hogy lelöktem a földre, de szerencsére megúszta, és tört nem össze. Láttam, hogy Gemma hívott, szóval kihangosítottam, hogy egyszerre tudjak chipset enni, és teát inni.

 - Szia, Harry! Anya mérges rád, amiért nem vártad meg. Azért meglátogathattad volna. Régen nem látott.

Zayn elvörösödött, és mindenfelé nézett, csak rám nem. Ki fogom szedni belőle, miről nem beszélt nekem, azon kívül, hogy belezúgott a nővérembe.

 - Siettünk. Ne haragudj, voltak gondjaink… Jól van? Mondd meg neki, hogy puszilom.

 - Oké. Zayn ott van?

 - Igen. Beszéljetek, amiről csak akartok, megetetem a klotyómanót.

Igazából szó sem volt a klotyómanóról. Elmentem a fürdőszobaajtóig, becsuktam, és visszalopództam a konyhába hallgatózni, de sajnos értelmetlenül. Zayn levette a kihangosítást. Formaiságból lehúztam a WC-t, és berohantam a konyhába. Nem akartam lemaradni semmiről.

 - Oké, majd még beszélünk, szia! – tette le Zayn.

Nagyokat pislogva néztem rá. Ha magától nem beszél, nekem kell kihúznom az igazságot. Az nem valami kellemes. Ráadásul Cheshire-ben Gemma egész végig róla beszélt, hogy mennyit változott. Önkéntelenül is elképzeltem őket kézen fogva sétálni, csókolózni, meg még egyéb dolgokat, amik csak úgy felvillantak. Mit ne mondjak, nem szeretném egyszer csak a nővéremet és az egyik legjobb barátomat az ágyban találni. Megborzongtam a gondolattól. Zayn időközben úgy döntött, hogy megeszi a maradék chipset, és tölt magának kólát. Vajon meddig lehettem csendben?

 - Mi van Gemma és közted? – böktem ki végül.

A kérdésemre kiejtette a poharat a kezéből, de szerencsére üres volt. A rágást is abbahagyta, pedig a szája csak úgy dagadt a sok chipstől.

 - Hogy tessék? – értetlenkedett. – Mi nem!

Beszéld közben kiesett a szájából annak a tartalmának minimum a fele. Fintorgó grimaszt vágtam. Gusztustalan.

 - Takarítsd fel!

Megrágta azt, amit nem köpött ki. Elfordultam, nem akartam látni a nyálban úszó pacát.

 - Kész vagyok.

Visszafordultam, és mélyen a szemébe néztem. Időbe telt neki, ameddig rájött, hogy nem válaszolt rendesen az előző kérdésemre. Nem úszod meg!

 - Szóval? – sürgettem, mivel kezdett kicsit elegem lenni.

 - Nem tudom. Én nagyon-nagyon kedvelem, és szerintem ő is engem. De nyugi, tudom, hogy téged zavarna, ha összejönnénk, vagy valami ilyesmi. Plusz, elég nehezen lehetne összehozni egy kapcsolatot. Messze van Cheshire.

Mély levegőt vettem. Ez már kapcsolaton gondolkodott?

 - Gemma is sokat beszél rólad. De Zayn! Idősebb nálad!

Tudom, hogy nem fair, de felhoztam ezt a hülye indokot. Rettegtem attól, hogy meglátom őket hancúrozni, vagy ilyesmi.

 - Idősebb? Caroline mennyi volt? Az anyád lehetett volna.

 - Őt hagyd ki ebből. Tudod mit? Csinálj, amit akarsz.

Komolyan? Caroline? Nem mondom, hogy életem legjobb döntése volt az a nő, de akkor is. Én sem szidtam soha az ex-csajait. Mégsem nem tudtam haragudni Zaynre, csak éreztettem vele, hogy gondolja át azt az egész Gemmás dolgot, nehogy balul süljön el.

LIAM

Egy huppanásra, majd pizza illatra és csámcsogásra ébredtem. Valaki bekapcsolta a TV-t, és a hangerőt a leghangosabbra tekerte. Ez Niallra vallott. A párnát a fejemre húztam, de semmit sem ért, így ledobtam a földre, és mérgesen felültem. Nem kellett volna, mert eszembe jutott Danielle. Meg akartam halni.

 - Niall! Halkítsd le, kérlek – rivallt rá Louis mellőlem. Szerencsétlen is felébredt.

Niall megcsóválta a fejét, amire Louis mérgesen kiviharzott a nappaliból. Egy pizza szeletet nyomott a kezembe. Akkor esett le, hogy mennyire éhes voltam. Három falatból megettem.

 - Ez gyors volt. Kérsz még? Két dobozzal rendeltem.

Nagyokat bólintottam, mire ő felállt, és meg egy hatalmas pizzával tért vissza. Ledobta az ölembe.

 - Mióta nem ettél? Három hete? – kérdezte, amikor látta, hogy öt perc alatt már a fél dobozt kiürítettem.

 - Reggel óta.

Nem ez volt az első alkalom, hogy nem reggeliztem, vagy ebédeltem, de eléggé kimerültem ma. Daniellen járt az eszem. Én semmi rosszat nem akartam, mégis ellenem fordult. Közben Niall-on észrevettem valami furcsát. Az átlagosnál is többet vigyorgott.

 - Miről maradtam le?

 - He? – nyitotta tágra a száját, annyira, hogy beleláttam szinte a gatyájáig.

 - Sokat vigyorogsz.

 - Ennyire látszik?

Igen, Niall, látszik, csak azt nem tudom, hogy miért. Tovább rágta a falatot, lenyelte, és felém fordult.

 - Nem fogod elhinni! Ott voltam, és odajött, és jaj olyan szép volt!

 - Lassíts már! Hova mentél, és kivel?

Annyira hadart, hogy azt sem értettem, mit mondott, nem hogy mi történt vele. Gondolatolvasónak hisz, vagy mi?

 - Adtam neki autogramot!

 - Kinek, Niall?

Inkább feladtam. Lassan elhallgatott, aztán megvártam, ameddig teljesen lenyugodott. Hiába, újra ugrálni kezdett.

 - Annyira örülök! Oh yeah!

Feladtam. Felálltam, és a szobámba mentem. Körbenéztem, tele volt táskákkal. Hát persze, hogy nem pakoltam ki. Kicipzáraztam az egyik bőröndöt, amit kinyitva pont egy közös képemet pillantottam meg Danielle-lel. Letérdeltem, és csak néztem. Nem tudtam hova tenni a viselkedését. Ahelyett, hogy ennyire kiakadt, csak szólnia kellett volna, hogy vegyek vissza a törődésből, mintha az lenne a legrosszabb dolog a világon. Túl sok. Minél tovább néztem a képet, annál jobban hiányzott, vágytam rá, hogy becsengessek hozzá, megbocsássak, és megcsókoljam. Mérgemben kiszedtem a képet keretből, egy kis galacsinná gyúrtam, majd hozzávágtam az ajtóhoz a képkerettel együtt. Éppen, hogy leesett a földre, Niall nyitott be.

 - Kedves fogadtatás – viccelődött.

Látva az arckifejezésem, ő is elkomolyodott. Felvette a galacsint a földről, majd kihajtogatta. Teljesen ledermedt. A térdeim magam elé húztam, a karommal körbeöleltem azokat, eltakarva az arcom. Nem akartam sírni. Niall próbált felráncigálni az ágyra, de nem engedtem neki. Hosszas erőlködés után leült mellém.

 - Láttalak már sírni, nyugi.

Nem sokat segített. Hirtelen felindulásból az egyik kezét a térdeim alá csúsztatta, a másikat a hátamra tette, majd hangosan tíztől visszaszámlálva felemelt, és ledobott az ágy szélére. Elterültem. Kényelmesebb volt.

 - Mesélj. Összevesztetek Danielle-lel? – ült le törökülésben.

 - Nagyon. Marcus hagyott egy üzenetet, hogy nem hátrál, ameddig tönkre nem tett. Féltettem Danielle-t, és azt mondtam, hogy költözzön el, nehogy megtalálja. Kiakadt. Szerinte túl sokat törődöm, és átléptem a határt. Lehet, hogy túlzásba vittem, de nem tehetek róla.

Néma csendben bámult maga elé. Őt is kikészíthette az utóbbi időszak. Eddig Louis, Harry és Eleanor miatt folyt a dráma, most meg Marcus, Danielle, és miattam. Most legalább nem fenyegetett az a veszély, hogy feloszlunk, maximum idegileg összeroppanok, és antidepresszánsokon élek, de semmi gáz.

 - Úgy sem fogja bírni nélküled – szakította félbe a gondolataim. – Könyörögni fog, hogy visszafogadd.

 - Nem tudom, Niall. Nem hinném. Nem akarom elveszíteni.

Itt eltört a mécses. Az arcomat belefúrtam a párnába. Ezúttal nem próbált felráncigálni, hanem a vállamra támaszkodott, és vigasztalt. Akármilyen kajamániás, tudott ő megértő is lenni. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

 - Most te jössz. Milyen lányról beszéltél? - fordultam meg, amikor már nem éreztem magam olyan cikinek, amiért elsírtam magam.

Niall tapsolni kezdett, és furcsa, ufókra emlékeztető hangokat adott ki magából. Teljesen kivörösödött, mire eljutott odáig, hogy megszólaljon.

 - A Nando’s-ban osztottam egy csomó autogramot. Miután elvonultak a rajongók, leültem egy asztalhoz. Egyszer csak a semmiből mellettem termett egy lány. Annyira gyönyörű volt! Aládedikáltam a könyvünket. Igen, mindig nála van a könyvünk, biztos, ami biztos. Aztán a elhívott randizni, mert a barátnője rábeszélte. Én természetesen igent mondtam. Nem csak az igen-nap miatt, hanem amúgy is. Liam, olyan boldog vagyok.

 - Legalább valami jó is történt ma. Mikor lesz a nagy randi?

 - Megadta a számát, majd felhívom.

Ez teljesen feldobta a napom.

 - Mit is mondjak, gratulálok!

 ZAYN

 - Harry, Zayn! Miről maradtam le? – szökdelt be Louis a nappaliba, majd beleugrott az ölünkbe. – Miből hagytatok ki?

Fogalmam sem volt, mit zagyvált össze.

 - Tessék? – kérdezte Harry, miközben lelökte magáról.

Louis lelkesen visszamászott az ölünkbe, és átfonta Harry nyakát.

 - Láttam, mit írtál ki a Twitterre. Megcsalsz, édesem? – suttogta igen csábítóan.

 - Ó, dehogy is! – válaszolta Harry, majd ő is átkarolta, és úgy tettek, mint akik smárolnak.

 Gyorsan előkaptam a telefonom, és lefényképeztem őket. A kattanásra egyből szétszakadtak.

 - Ne merészeld! – visított Harry, de már késő volt.

Feltöltöttem a képet: „@Harry_Styles @Louis_Tomlinson érdekes pozícióba keveredtetek. Azért ne olyan hevesen!”.

 - Ugye nem? Már engem is kiposztoltok? Mi van ma, a küldjünk félreérthető dolgokat a Twitterre világnap? Idióták vagytok!

 - Most meg szakítasz? Ne haragudj, Tomo! – siránkozott Harry, aztán megint ráugrott.

 - Abbahagynátok végre? Ez már kicsit durva – választottam szét őket.

Oké, hogy legjobb barátok, de sosem értettem az ennyire Stylinsonos megnyilvánulásokat. Néha annyira rájuk jött az ötperc, hogy komolyan megijedtem.

 - Jaj, Zayn, ne legyél féltékeny! Csatlakozhatsz – susogta Louis.

 - Mi a franc?

Felálltam, és kimasíroztam a nappaliból a szobámba. Hetero övezet. Bekapcsoltam a laptopom, de megcsörrent a telefonom. Majdnem szívinfarktust kaptam, ahogy hangosan rezgett. Simon. Biztosan beugrik a kocsijáért, mivel még mindig nem kapta vissza.

 - Hello, Zayn. Otthon vagytok? – a hangja kicsit feszült volt.

 - Cső, Simon. Igen, miért?

 - Csak legyetek ott mindannyian. Nemsokára beugrok – ezennel kinyomta.

Benyitottam Liamhez. Niall-lel éppen egymással szemben beszélgettek.

 - Készülődjetek, mindjárt jön Simon.

 - Minek készülődjek? – fintorgott Niall.

Tényleg, csak nekem volt hajmániám. Lerobogtam Harryékhez a nappaliba, ahol szerencsére már leakadtak egymásról. Louis bőröndjet még mindig szanaszét dobálva éktelenkedtek.

 - Azokat szedd össze – parancsoltam rá. – Simon bármelyik percben itt lehet.

Értetlenül meredt rám. Azt hihette, hogy csak rá akartam venni, hogy összepakoljon. Beismerem, örültem neki, mivel két heten belül kizárt, hogy rendet rakott volna maga után.

 - Tényleg! Haladj, úgy néz ki a nappali, mint egy disznóól.

Besiettem a fürdőszobába. Kezdeni akartam valamit a hajammal, szörnyen nézett ki. Kentem rá a szülinapomra kapott hajzseléből. Két perc múlva elkeseredetten állapítottam meg, hogy rosszabb lett a végeredmény, mint amilyen volt. Legalább megpróbáltam. Fogtam egy kefét, átfésültem az egész szénaboglyát, aztán kezdtem mindent előröl. Újabb két perc múlva elégedetten szambáztam ki a nappaliba, ahol a fiúk már várták Simont, és azt találgatták, hogy mi volt ilyen sürgős. Komolyan nem esett le neki, hogy talán hiányzott neki a kocsija? Levetettem magam melléjük, és bekapcsoltam a TV-t. Egész pontosan 19:15-kor csöngettek.

 - Hello, Simon! – üdvözölte Niall.

 - Sziasztok – lépett be a házba.

A cipőjét levette, a kabátját az egyik fotelre, magát a kanapéra dobta le.

 - Hozzatok egy laptopot – vakargatta a szemét.

Harry elhozta a sajátját a konyhából, és a kávézóasztalra tette.

 - Mi az?

 - Türelem. Először is, hol az autóm? Mondjátok, hogy nem törtétek össze.

Louis elvigyorodott, és tettetett bűnbánással válaszolt.

 - Igazából igen. Parkolni akartunk, de a hely túl kicsi volt, és nekimentünk a mögöttünk álló autónak. Meg az előtte állónak is. A kocsid elől-hátul behorpadt.

Simon feje rákvörösre váltott, és idegesen járkált fel-alá.

 - Tessék? Micsoda? Ti normálisak vagytok? Nem megmondtam, hogy vigyázzatok rá? Most hol van? Ugye nem a roncstelepen?

 - De igen. Eltört a főtengely.

 - Most komolyan beszélsz? – ordította le.

 - Nem. A hátsó udvarban parkol. Itt vannak a kulcsok – nyúlt a zsebébe.

Simonon kívül mindannyian röhögőgörcsben törtünk ki. Az ő arca továbbra is rezzenéstelen maradt, szóval még akadt mondanivalója.

 - Nagyon vicces, de van egy rossz hírem.

Erre mindenki elhallgatott. Arra számítottunk, hogy bejelenti, hogy mégsem ő lett a menedzserünk, vagy még rosszabb, hogy visszakapjuk Joe-t. Soha többet nem akartam látni azt a férget. Simon a laptop billentyűzetén vadul gépelni kezdett. Elfordította a képernyőt előlünk, nyilvánvalóan mesedélutános hangulata volt. Féltünk. Ami Simonnak rossz hír, azt nekünk katasztrofális. Hezitálás után inkább felénk fordította, hogy magunk olvassuk el. Nem hittem a szememnek.

A ONE DIRECTION EGY HATALMAS KAMU? – virított a főcím. A vérnyomásom az egekbe lendülhetett. Rákattintottam a feliratra, hogy láthassuk az egész cikket. Szemmel láthatóan csak pletyka volt. A hosszúsága pár mondat lehetett. Akkor Simon minek traktált ilyen baromságokkal? Biztosan az imidzsünk miatt.

 - Olvassátok csak.

„A One Direction egy hatalmas kamu? Állította egy volt X-Faktoros versenyző, Geneva Lane a Twitter fiókján. A lány szerint a mostanában igen népszerű fiúbanda egy régebbi, ő általa írt szám enyhe átdolgozásával lopták be magukat rajongóik szívébe. Bizonyítékot ugyan (még) nem hozott fel, de mindenkinek ott motoszkál a fejében a gondolat, hiába imádják a fiúkat: talán igaza lehet.”

Kidülledt szemekkel pillantottam fel.

 - Zayn, ismerős a név? – tette fel a kérdést Simon. – Ex-partnerek háborúja. Eddig Marcus, most ő? Jó kis banda vagytok.

Geneva Lane, az ex-barátnőm bosszút forralt.




Helllooooo! Tudjuk, hogy régen nem jelentkeztünk, de nagyon húzós hetünk volt, csoda, hogy túléltük. Legalábbis én. Jövőhéten szünetünk van, és ottalvósdit szervezünk Carmennel, ami jó sok összezárást és új ötletet hoz majd. Megígérjük, hogy nem csinálunk rendszert ebből a heti egy részes dologból. Na, abbahagyom a kiselőadást :D Remélem megérte várni, kommenteket várunk ;) puszi, Mimi :) xx

26. fejezet

LIAM

Eleanor hálóján kívül egyetlen szobában volt két személyes ágy, mégpedig a nappaliban, az is csak kinyithatós. Ledobtam a földre a kis oldaltáskát, amibe a csak nem sok mindent dobáltam be, annyira siettem: egy nadrágot, pólót, boxert, pizsamát, dezodort és fogkefét. Kihalásztam a szükséges dolgokat, és a fürdőbe indultam.

 - Jól leszel? – torpantam meg az ajtóban.

 - Persze, menj csak – motyogta Danielle a párnájába.

Legalább olyan fáradt lehetett, mint én. A szememet teljesen kimerítette a sötétben való vezetés, és hogy közben próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Nagyfiú voltam, néha mégsem tudtam elnyomni őket. Gyorsan lezavartam a tusolást, majd Danielle is, és mellé bújtam. A mellkasomon feküdt, én a göndör tincseivel játszadoztam.

 - Szomjas vagyok. Megyek, iszok valamit – felugrott, és a konyhába rohant.

 - Én is!

Nem akartam, hogy egyedül legyen, szóval utána siettem. Amikor meglátott az ajtóban, mintha kattant volna benne valami.

 - Ugye tudod, hogy egy pohár tej nem fog megölni?

 - Fogadjunk? Tudod, bele is fulladhatsz – viccelődtem, de nem vette a lapot.

Szemforgatva kitöltött két bögrébe tejet és bevágta őket a mikróba.

 - Szerinted Marcus végleg eltűnt?

 - Nem tudom, Liam. Nagyon remélem. Nem szeretnék többször is túsz lenni.

 - Azt nem engedem – fogtam meg a kezét, de ki is rántotta alóla, mivel a mikró hangosan csipogott.

Kinyitotta az ajtót, az egyik bögrét felém csúsztatta. A tenyérét a konyhapultra nyomta, és feltűnően tanulmányozta azt. Akkor viselkedett így, amikor valami idegesítette, csak szégyellte bevallani. Várakozóan néztem rá, mire végre felém fordította a fejét.

 - Liam, nekem már… - kezdte a mondatot, de Louist láttam elrobogni a bejárati ajtó felé.

 - Most utána megyek, majd elmondod. Vigyázz magadra! – hadartam.

Újabb flegma arckifejezéssel leült az egyik székre.

 - Louis! Te meg hová mész?

Megpördült, akkor vettem észre két paplant és egy párnát a kezében, miközben könnyes szemekkel pislogott.

 - Az autóba. Ott alszom.

Ezennel kirontott az ajtón. Visszamentem a nappaliba, felkaptam egy pokrócot és két paplant, tekintve, hogy egy egyáltalán nem lesz elég a mínuszokban.

 - Hát te? – kérdezte Danielle, amikor a konyha elé értem.

 - Kint alszunk a kocsiban. Ne haragudj! Jó éjszakát, szeretlek – nyomtam egy puszit a szájára, és ott hagytam.

Egy szál pizsamában nem volt a legkellemesebb a kocsi előtt álldogálni, ameddig Louis rángatta az ajtókat. Kiabálta, hogy szerinte befagytak, és menjek vissza a házba, de nem hittem neki. Vagy le akart rázni, vagy akkora idióta, hogy nem boldogult velük.

 - Biztonsági zár? – jutott eszembe.

Körülnézett, észrevett egy kis gombot, amit megnyomott, majd az ajtók gond nélkül kinyíltak. Ekkora idiótát! Kivettem a csomagtartóban lévő pokrócokat, amiket bedobtam a hátsó ülésre, és a szélvédőre is dobtam egyet, ugyanis a többi ablak kivételével sima üvegből készült, nem sötétítettből. Nem lenne szerencsés reggel sikítozó rajongókra ébredni. A lehető leggyorsabban beugrottam Louis mellé. Előrenyúlt, a kulcsokkal beindította az ajtót, és bekapcsolta a fűtést.

 - Ezt egész éjjel járatni fogod? Le fog merülni az akkumulátor, Simon meg kinyír.

Vállat vont, majd becsavarta magát két paplannal, a másik kettőt pedig nekem dobta. Én is belebújtam, majd a pokrócokat magunkra terítettem. Louis nem szólt semmit. A sötétben nem tudtam eldönteni, hogy a sírástól remegett, vagy a hidegtől.

 - Eleanor elmondta, hogy mi történt Harry buliján. Nem értek semmit. Nem az én hibám, hogy nem emlékszek rá, mégis engem hibáztat.

Egy pár pillanatig hezitáltam, hogy őszinte legyek, vagy hazudjak. Egyik részem hitte, hogy ő is ludas volt a dologban, mert annyira felöntött a garatra. Másik részem ártatlannak tartotta, mivel a többiek sem voltak teljesen józanok, mégis emlékeztek mindenre. Louis szervezete egyszerűen ilyen. Szeret elfelejteni dolgokat. Inkább megértően bólogattam, minthogy hazudnom kelljen.

 - Nagyon szeretem őt, most pedig elveszítettem – zokogott. – Hiába csalt meg, vissza akarom kapni. Már azt sem tudom, hogy szeret-e.

 - Biztos vagyok benne. Türelem. Minden rendbe jön majd. Ha tényleg szeret, ő sem fogja bírni nélküled.

 - Nem tudom, Liam. Mi van akkor, ha még mindig szereti Harryt?

Az igazat megvallva, nekem is eszembe jutott már. Minden olyan bonyolult volt.

 - Szerintem egyértelműen a tudtára adta, hogy nem érdekli. Tarts ki, Louis.

 - Te mit csinálnál ilyenkor? Ha te rúgtál volna be ennyire? Esküszöm, nem emlékszem semmire.

 - Várnék, Louis. Adj időt ennek az egésznek.

Többet nem is mondtam. Kezdjük ott, hogy csak egy működő vesével elég kockázatos lenne bárminemű alkoholt fogyasztanom. Louis a párnájába nyomta a fejét.

 - Jó éjszakát, Payne.

 - Neked is, Tomlinson.

DANIELLE

Az éjjel nem sokat aludtam, maximum egy-két órát. Kivételesen örültem, hogy Liam nem volt a közelemben. Amióta Marcus megjelent, úgy éreztem magam, mint egy kalitkában. Állandóan hívogatott, és figyelt, mint egy megszállott. Persze értékeltem, és nagyon jól esett, hogy ennyire féltett, de szükségem volt egy kis magányra, mellette pedig nem kaphattam meg. Az őrült, pszichotikus ex-pasim nem fog lelépni ilyen könnyen, nem olyan fajta. Csupán megfenyegetett minket, hogy lássuk, mire is képes. Ráadásul most már Eleanort is belekevertük. Csigatempóban kimásztam a kihúzhatós ágy akármiből, és konyhába mentem. Már fél tíz volt, de a fiúk még mindig kint aludtak. Ennyire kellemes az autó?

- Nem kellene behívnunk őket? – kérdeztem Eleanort.

- Nem akarom látni Louist. Megreggelizek, utána tőlem jöhetnek. Szép karikás a szemed. Neked sem lehetett jó éjszakád.

- Jobb is volt már – sóhajtottam, és beindítottam a kávéfőzőt. – Mi történt Louisval?

Az arca elkomorult. Legalább nem csak én szenvedtem depresszióban, ami igazán megnyugtatott.

- Elmeséltem neki, hogy miért léptünk le, és a fejéhez vágtam, hogy hagyjon békén. Azt hiszem, újra akart kezdeni mindent, de még túl korai. Olyanokat is mondtam, amiket nem kellett volna.

Minek bánkódott ennyire? Ha a srác azt is kiheverte, hogy a legjobb barátjával csalta meg, akkor ez csak gyerekjáték lesz számára. Dráma, dráma, dráma. Nem igazán tudtam, mit kell ilyenkor csinálni, úgyhogy a kezemet a vállára tettem. Szemmel láthatóan bevált, mivel egy kicsit megnyugodott. A kávét kivettem a főzőből, megízesítettem, és kortyolgatni kezdtem. A világ legjobb dolga. Koffein.

 - Oké, kész vagyok. Hívhatod őket – állt fel Eleanor.

Felvettem egy kabátot, cipőt, és kiléptem a fiúkért. Az utcán összesen három autó parkolt, abból az egyik szélvédőjére ráfagyott egy pokróc. Valahonnan gondoltam, hogy abban lesznek. Megragadtam a kilincset, de nem akart kinyílni. A sötétített ablakon nehezen láttam be. Egymás hegyén-hátán feküdtek. Liam Louis hátán aludt, a kezét a feje alá tette, szóval egy kicsit eldeformálódott az arca. Az ölében Louis horkolt, a szájából egy hatalmas nyáltócsa folyt ki. Fuj! Kopogtam az ablakon, rugdostam az autót, de nem jött válasz. Transzba estek, vagy micsoda? Tovább csörömpöltem, de semmi. Utolsó próbálkozásként sikítozni kezdtem.

 - Marcus! Menj innen! Hagyj békén! Tedd le a pisztolyt!

Liam felugrott, és remegve kinyitotta az ajtót. Felbukott, majd egyenesen egy pocsolyába esett. Először azt sem tudta, hogy hívják, aztán a kezeit maga elé tette, és úgy ugrált elém, mint egy kenguru és egy boxvilágbajnok keveréke. Szinte sírtam a röhögéstől, de nem tűnt fel neki.

 - Hol vagy, Marcus? Ne fuss el! Gyere vissza, te gyáva féreg! – ordította a nagy senkinek.

Megfordult, és észrevette, hogy nevetek.

 - Nincs is itt, igaz? – morgott.

 - Nem tudtam, hogy keltselek fel. Bocsi.

Beszélni is alig bírtam. Hihetetlenül vicces látványt nyújtott.

 - Gyertek be. A konyhában várlak titeket – kacsintottam.

Liam kinyújtózott, és Louisra ült, aki sipákolva felébredt. Vigyorogva visszasiettem a házba, és nekiálltam szendvicseket csinálni. Liamnek egy vajkrémeset, hússal, salátával, főtt tojással és paradicsommal, Louisnak ugyanilyet, csak répával. Negyed óra múlva még mindig kint ácsorogtak.

 - Jöttök már? – kiabáltam.

Dermedten pislogtak vissza, egy papírral a kezükben. Biztosan megbüntették őket. Elvégre nem láttam az autón parkolójegyet. Nekik is főztem kávét, Liamét megízesítettem, Louis-ét nem, mert nem tudtam, hogy szereti. Pár perc múlva beestek az ajtón, és a kis cetlit adták a kezembe. Nem büntetés volt, hanem egy üzenet. Marcustól. „Nehogy azt hidd, hogy vége! Nincs. Addig nem hagyok békén senkit, ameddig a mocskos kis barátodat tönkre nem tettem. Hogy miért csinálom ezt? Elvett valamit, ami az enyém volt, és azt nem viselem jól. Meg hobbinak sem rossz. Üdv: M”. Széttéptem, és a kukába szórtam a darabokat, majd belerúgtam egy hatalmasat. Rám tört egy pánikroham.

 - Mi a franc van? – rontott be Eleanor.

Louis látványára összeszorította a száját, de csendben maradt.

 - Danielle! Nyugi, nagy levegő! – fogott meg Liam, és az konyhapultra ültetett. – Hozzatok neki vizet!

Marcus miért nem fogta fel, hogy vége? Senki sem vett el tőle, ő ijesztett el. Én döntöttem úgy. Helyesen cselekedtem, de nem akarta belátni. Nem is ismertem Liamet akkor, amikor otthagytam. Talán azt hiszi, ő áll közénk, és miatta nem megyek vissza hozzá?

 - Valaki be szeretne avatni?

 - Louis, mondd el neki.

A kezeit maga elé fonta, és hátrébb lépett. Komolyan mondom, ez nem lehet igaz. Akkor már hozzá sem szól? Végül is Liam elmesélte a történteket Eleanornak, aki szinte sokkot kapott.

 - Ezt elmegyógyintézetbe kellene zárni.

Liam a padlót méregette. Ki akart tervelni valamit.

 - Danielle, el kell költöznöd onnan, ahol most laksz. Neked is, Eleanor. Tudja, hogy hol laktok. Nem biztonságos.

Teljesen kiakadtam. Az aggódásnak is voltak mértékei, és ezúttal túl messzire ment.

 - Dehogy fogok! Szerinted az új lakásomban nem találna meg? Felesleges! Hagyd már abba ezt az állandó őrangyalosdit! – fakadtam ki.

Ahogy kiejtettem a szavakat a számon, meg is bántam. Louis és Eleanor látva az érkező vitát, kimentek a konyhából.

 - Tessék? Csak meg akarlak védeni! Mi ezzel a baj? Hogy törődöm?

 - Levegőt sem kapok tőled. Nem költözök el. Az túlzás. Ne törődj ennyit. Túl sok.

A szája tátva maradt. Bocsánatot akartam kérni, de egy hang sem jött ki a számon. A nappaliba rohant, ahol tegnap aludtunk volna, felkapta a cuccait, megragadta a Louist, és kiráncigálta az autóba.

NIALL

 - Indulunk vissza Londonba! – ugrált be Harry a nappaliba.

A tökéletes terv kieszelése után mindenki úgy dőlt be az ágyába, mint a dominó. Mármint nem sorban, csak gyorsan. Én még bekaptam a buliból megmaradt utolsó tortaszeletet, de nem volt a legokosabb döntés. Azóta görcsölt a hasam, valószínűleg megromlott. Pedig az íze perfekt volt, de az is lehet, hogy elnyomta az irdatlan mennyiségű tejszínhab. Várjunk. A tejszínhabtól lehet gyomorrontást kapni? Istenem, lehet, hogy az is romlott volt! Hányingerem lett.

 - Vödröt? – kérdezte Simon.

Megráztam a fejem, és Harry felé fordultam.

 - Miért megyünk el? Olyan jó itt!

Tényleg maradni akartam. Minden olyan megnyugtató, bár azért pontlevonás jár, hogy nincs Nando’s. Az hiányzott a legjobban.

 - Anyu barátnőjét előléptették. Bulit akarnak rendezni, mi meg nem leszünk útban, igaz?

Hallva a csendet felsóhajtott, és lehuppant a kanapéra.

 - Srácok, tényleg nem maradhatunk itt örökre. Pakoljunk össze, és induljunk. Útközben kitesszük Nicolát Wolverhamptonban. Így jó lesz? Ajánlom. Csomagoljatok!

Tapsolt egyet, és felpattant a kanapéról. Ne már! A lustaság maga alá gyűrt, képtelen voltam felállni, még Zayn és Simon sem tudtak felhúzni.

 - Elintézem, hogy még ma eljuss a Nando’s-ba. De ahhoz siess – sürgetett Zayn.

Oké, nyomós indok. Gyorsan letusoltam, és felöltöztem. Szerencsére nem sok mindent pakoltam ki, ezért én lettem kész leghamarabb. Ezt a csodás napot, amikor újra alkalmam nyílt találkozni a csirkékkel, pont a hasam rontotta el. Az kapcsol össze minket! Csakis én lehettem ilyen szerencsétlen. Magamba tömtem egy hasfogó és egy hányingercsillapító tablettát, biztos, ami biztos. Nemsokára a többiek is útra készen sorakoztak a nappaliban.

 - A kocsimat visszakapom Londonban? Liamék lenyúlták – mérgelődött Simon.

 - Persze. A turnébusszal megyünk. Elvileg még nekünk van kibérelve. Oké, akkor cuccoljunk be.

Mindent bedobáltunk a buszba, Simon a volán mögé ült, hiszen tapasztaltabb vezető, mint Harry, és elindultunk. Felhívtam Liaméket, hogy képben legyenek.

 - Megyünk vissza Londonba. A ti ruháitokat is visszük, nyugi. Ha van kulcsotok, menjetek a házba. Ha nincs, akkor ott várjatok meg.

 - Bemegyünk. Siessetek – beszélt a telefonba igen lehangolóan Liam.

A gyomorrontásom szerintem elmúlt, és egy chips után nyúltam, de Harry kikapta előlem.

 - Nehogy telehányd a buszt!

Visszaszereztem a zacskót, és bábozni kezdtem.

 - De nem látod, hogy csak úgy hívogat? – mondtam mélyített hangon, lovagiasan, miközben megtámadtam saját magam a tasakkal. – Nem mondhatok nemet, hiszen megöl! De ha állnám is a próbát, muszáj engednem neki, hiszen mondj-mindenre-igent napot tartok.

Felhúzott szemöldökkel bámult rám mindenki. Mit tettem? Én idióta. Halálra fognak dolgoztatni.

 - Én nem is tartok igen napot – vigyorogtam.

 - Első szó igazság, második szó hazugság. Sajnálom Niall, kimondtad. Ha megszeged a szabályt, két hónapos Nando’s-elvonót rendelek el.

Harry mindezt leírta az alkarjára, felém nyújtott egy tollat, amivel aláírtam a fogadalmat. Lefényképezte, és feltöltötte a Twitterre. Ezzel hivatalossá tette. Ó, a franc.

 - Most alszom egyet – a fülembe dugtam a fülhallgatót, és lehunytam a szemeimet.

 - Niall! Öt perc múlva ott vagyunk! – ébresztgetett Zayn.

 - Múlva? Miért nem hagytál aludni?

Annyira fájtak a szemeim, hogy szinte összeragadtak. Nagy nehezen kinyitottam őket.

 - Nicola? Simon?

 - Már kitettük őket. Siess!

Jól van, na. Felvettem a kabátomat, és abban ültem tovább, ameddig le nem szálltunk. Meg akartam kérdezni Liamet, hogy mi történt, de Louisval együtt elaludtak a kanapén.

 - Csinálsz nekem kávét? – kérdezte Zayn.

 - Természetesen – nem, mondtam volna, de eszembe jutott a hülyeség a buszban. – Igen.

Elégedetten vigyorgott. Megfőztem a vizet, beleszórtam az instant port, öntöttem bele egy kis tejet, és odavittem neki.

 - Tejszínhabot, csokiöntetet, és kakaót is kérek rá! – hisztizett.
 - Azonnal, királylány.
Szúrós pillantások közepette visszarobogtam a konyhába, aztán amikor nyújtottam neki a bögrét, véletlenül leöntöttem kávéval. Tényleg csak véletlenül. Fütyörészve felkaptam a kabátom, és elindultam a Nando’s felé. Nem akartam megvárni Zayn reakcióját. A kapucnit a fejemre húztam, nehogy felismerjenek. Sosem vált be, de legalább tízből hét lány nem szúrt ki. Pont ebédidőben érkeztem a gyorsétterembe, ráadásul hátvégén. Niall, te idióta. Az agyam a többiekkel ellentétben nem a fejemben volt, nem is lent, hanem a hasamban, csak sajnos a gyomorsav összemarta. Éhesen néha egyenlőnek éreztem az intelligenciámat egy papucsállatkával. Ahogy beléptem az ajtón, mindent megbántam. Húsz lány rohant felém, mint akik egy sivatag közepén lévő oázisra bukkantak. Tíz percig autogramokat és fényképeket osztogattam, beszélgettem a rajongókkal, mire elült a tömeg. Boldogan sétáltam a pulthoz, és rendeltem öt csirkeszárnyat, sült krumplit, barbecue szószt, és light kólát, nehogy elhízzak. Semmi sem állhatott közém, és a drágáim közé. Leültem az asztalhoz, és Gollamot utánoztam a Gyűrűk Urából.

 - Djágaszág! Djágaszág! – sziszegtem, amikor egy lány leült mellém.

Zavartan pislogtam. Nagyon szép volt. Hosszú, kicsit hullámos világosbarna hajával, és hatalmas zöld szemeivel teljesen levett a lábamról. Aztán észrevettem egy 1D-feliratű nyakláncot a nyakában.

 - Kérhetek egy autogramot?

 - Igen – mondtam halkan.
 - Emma. Így hívnak.
 - Niall Horan - nyújtottam a kezem, megrázta, és kuncogni kezdett.
Idióta! Szerinted komolyan nem tudta a neved? Elővette a táskájából a One Direction könyvet, kinyitotta, és aláfirkantottam a képemnél. Nem biztos, de szerintem tátott szájjal  bámultam a Emmára.

 - Ez mindig nálad van? – szólaltam fel. Végre.

 - Biztos, ami biztos – mosolygott.

Istenem, mennyire gyönyörű! Amikor felállt, azt kívántam, bárcsak visszaülne. Egy kis toporgás után lehuppant a székre.

 - Látod őt? – mutatott egy szőkésbarna hajú, nekem háttal álló lányra. – A legjobb barátnőm, és rábeszélt, hogy kérdezzek valamit. Megértem, hogyha visszautasítasz.

Viccelt? Egy: az igen-nap miatt így is, úgy is bele kellett mennem akármibe. Kettő: én aztán vissza nem utasítom, akármit kér. Még a csirkét is nekiadom.

 - Bökd ki – mosolyogtam rá.

 - Eljössz velem egy randira? Nem baj ha nem, nem bántódom meg – vörösödött el. – Megértem, ha sok do…

 - Igen, elmegyek veled egy randira – szakítottam félbe.


Hali! Itt a 26. fejezet. Remélem tetszeni fog, bár néha elhagyott az ihlet... Kíváncsi vagyok, milyen lett, szóval jól esne pár komment ;) puszi, Mimi :) xx