25. fejezet

HARRY

Mindannyian elhallgattunk és kíváncsian meredtünk Nicolára.

 - Minden bizonyítékunk itt van - lóbálta meg a telefonját.

 - Mire célzol? - kérdezte Zayn.

 - A beszélgetéseinkre.

 - Mármint az üzenetekre?

 - Nem. A telefonbeszélgetéseinkre. 

Nem értettem, mit akart, de a többieket elnézve rájöttem, hogy ők sem voltak okosabbak nálam. Ennek kettő oka lehetett. Egy: Nicola ötlete logikátlan. Kettő: este tizenegykor már annyira fáradtak vagyunk, hogy nem értünk semmit. Reméltem, hogy az első verzió a nyerő.

 - Idiótákkal vagyok körülvéve - sóhajtott fel Nicola színpadiasan. - Figyeljetek! A telefonbeszélgetéseket el lehet menteni. 

Továbbra is csendben pislogtunk.

 - Vannak hangfelvételeim!

Pár másodpercbe beletellett, mire leesett a dolog. Nicola elmentette a Marcusszal való beszélgetéseit a telefonjára. Oké, ez logikus volt. Akkor mégiscsak mi voltunk nagyon fáradtak.

 - De hát ez remek - vigyorgott Simon.

 - Meg tudsz mutatni egyet? - vágtam a szavába izgatottan, mire egy szúrós pillantást kaptam. Az X Factorban még megijesztett volna, de most nem igazán hatott.

Nicola beült közénk, kikeresett egy hangfelvételt és megnyomta a lejátszás gombot.

 - Marcus!

 - Helló, bébi! Miért nem vetted fel a telefont? Egész nap téged hívogattalak.

 - Itthon hagytam a mobilomat.

 - Rossz kifogás, édesem. Azt hitted, csak úgy lerázhatsz, mi? El kell, hogy keserítselek. Tőlem nem lehet olyan könnyen megszabadulni.

 - Mi a francot akarsz, Marcus? Nem volt elég az, amit eddig kaptál? Miért kell zaklatnod?

 - Én ezt inkább megtiszteltetésnek venném, nem zaklatásnak.

 - Sajnos ezzel egyedül vagy.

 - Fogd be a szád, kislány! Ugye nem akarod, hogy mérges legyek?

 - Nem.

 - Helyes. Akkor kicsit vegyél vissza magadból. Gondolom, nem szeretnéd, hogy a kisöcsédnek bármiféle baja essen.

 - Ne merészeld bántani!

 - Bántani? Én? Ugyan már, szívecském! A mai világban bármikor baleset érheti az embert. Hangsúlyozom, bármikor. Remélem ezzel tisztában vagy.

 - Tökéletesen.

 - Örömmel hallom. Mellesleg az apám holnapra meg szeretné kapni az anyagot.

 - Nem fog menni.

 - Miért is?

 - Mert nincs meg.

 - Jelen esetben jobban tennéd, ha felemelnéd a formás kis fenekedet és átsasszéznál a drága bandádhoz a hülye kütyüddel együtt.

 - Diktafonnak hívják.

 - Drágám, elhiszed, hogy nem érdekel? Az a lényeg, hogy az anyagnak meg kell lennie holnapra. Remélem nincs semmilyen óhaj-sóhaj.

 - Ó, dehogyisnem! Igazán megrohadhatnál.

 - Tán csak nem harapós kedvedben vagy? Cica, ez nagyon beindít.

 - Undorító vagy.

 - Én is szeretlek.

A beszélgetés végét egy rövid sípszó jelezte. Nicola felsóhajtott, majd zsebre tette a telefont.

 - Milyen anyagról beszélt? - kérdezte Simon.

 - Arról az anyagról, amiből a People a cikkeit készítette.

 - A People?

 - Igen. Marcus a People főszerkesztőjének a fia.

Nem akartam hinni a fülemnek. A People? A darabkák lassan összeálltak a fejemben. Danielle elhagyta Marcust, aki ezért úgy próbálta tönkretenni Liamet és a bandát, hogy megfenyegette Nicolát, aki így rá lett kényszerítve arra, hogy infókat gyűjtsön rólunk, amiket aztán le kellett adnia a Peoplenek, ahol Marcus apja volt a főszerkesztő. Megráztam a fejem. A sztori rosszabb volt, mint egy brazil-argentin szappanopera.

ELEANOR

Istenem, mondd, hogy csak hallucináltam! Kérlek!

 - Eleanor, hallottad? - suttogta Danielle.

Bólintottam. Úgy tűnt, nem hallucináltam. Danielle is hallotta a zajokat az alsó emeletről. Valaki volt itt.

 - Ugye nem jött vissza? 

 - Nem tudom - rázta meg a fejét.

Rettentően féltem. Utáltam Daniellet, amiért összekeveredett ezzel a Marcusszal. Utáltam Liamet, amiért ideküldte Daniellet. Utáltam Louist, amiért egy bandában volt Liammel. Utáltam Harryt, amiért összehozott Louisval. Utáltam magam, amiért egyáltalán megkerestem Harryt. Jelen pillanatban utáltam az egész életemet. Ha újrakezdhettem volna, nyugton maradtam volna. 

Danielle időközben lemászott az ágyról és mellém ült, így mindketten a radiátor előtt kuporogtunk. Némiképp biztonságot adott a helyzet, mert ez a pont volt a lehető legtávolabb az ajtótól.

 - Sajnálom, Eleanor.

 - Felejtsd el.

 - Nem kellett volna idejönnöm.

Nem szóltam semmit. Tényleg nem kellett volna idejönnie. Most teljesen nyugodtan aludhatnék ahelyett, hogy Marcus után hallgatózzak, aki a konyhámban zörög. Kellemesebb időtöltés lenne, az biztos. De sajnos már mindegy volt. Amúgy sem Danielle tehetett róla. Biztatásul a keze után nyúltam és megszorítottam azt.

 - Mi a francot csinálhat? - kérdeztem halkan.

 - Szerintem meg akar minket ijeszteni.

 - Sikerült neki.

Hányingerem volt Marcustól. Jobban tette volna, ha egyszerűen idejön és legyilkol minket. De nem, ő inkább lent csattog a földszinten, hogy a frászt hozza ránk. Micsoda úriember!

 - Eleanor, hallod? - bújt hozzám közelebb Danielle.

Persze, hogy hallottam. Marcus felfelé jött a lépcsőn.

 - Ugye nem tud bejönni?

 - Nem hiszem. Elvégre bezártuk az ajtót, nem? - próbáltam megnyugtatni saját magamat is.

Gyenge próbálkozás volt. Hirtelen eszembe jutott, hogy a bejárati ajtó is be volt zárva. Danielle arckifejezéséből ítélve ő is hasonló dolgokon gondolkodhatott. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy Marcus mindenre képes. Ha be akar ide jutni, akkor be is jut. Egy zárt ajtó nem tudja megakadályozni a célja elérésében.

 - Danielle, mi...

Nem tudtam folytatni a mondatomat, belém fagyott a szó. Halálra váltan bámultam a kilincsre, amit a másik oldalról vadul rángattak. Danielle erősen szorította a kezemet. Éreztem, hogy az egész teste remeg.

 - Danielle, örülök, hogy megismerhettelek.

 - Én is. Megtiszteltetés lesz veled meghalni.

Egymásra mosolyogtunk. Kicsit abszurd volt a helyzet, tekintve, hogy az ajtó túloldalán egy gyilkos tartózkodott, de nem érdekelt. 

Hirtelen egy újabb zaj ütötte meg a fülemet. Szitkozódás. Egy ismerős hang szitkozódása. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, Danielle pedig az ajtóhoz rohant és szó szerint feltépte azt.

 - Liam! - sikította boldogan.

 - Danielle, jól vagy? Minden rendben?

 - Igen, jól vagyok.

 - És te Eleanor?

 - Most már minden oké - mosolyogtam rá. - De rettentően megijesztettél.

 - Sajnálom, mi csak...

 - Egyébként ti jól vagytok? - vágott közbe Danielle.
 - Természetesen. Miért ne lennénk? - értetlenkedett Liam.

 - Nem is tudom - nevetett Danielle. - Hogy értetek ide ilyen hamar?

Vagytok? Lennénk? Értetek? Mi ez a többes szám? Ugye nem? Istenem, mondd hogy Ő nincs itt. Könyörgöm. Nagyon szépen kérem.

 - Liam úgy vezetett, mint egy őrült - érkezett meg a válasz Danielle kérdésére.

Reményvesztetten temettem a kezeimbe az arcomat. A mai kéréseim nem találtak meghallgatásra. Louis ugyanis itt volt.

LOUIS

 - Ugye itt alszotok? - kérdezte Danielle vigyorogva.

Megforgattam a szemeimet. Ilyen hülye kérdést. Fogalmam sem volt, mire számított. Ha arra, hogy boldogan hazaautózunk éjfélkor, miután megnéztük őket, akkor sajnos csalódnia kellett.

 - Igen, úgy terveztük - válaszolt Liam. - De el fogunk férni?

 - Újabb hülye kérdés. Négyen vagyunk, hahó! Egy sátorban elférnénk, nemhogy egy ekkora házban. Mi van ezekkel, megkattantak?

 - Persze, hogy elférünk. Te alszol velem, Louis pedig...

Felvont szemöldökkel figyeltem Daniellet, aki a homlokát ráncolva gondolkodott. Nem tudom, mit kellett ezen ennyit agyalni. Számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy hol fogok aludni.

 - Van még egy fotel lent a nappaliban.

 - Vagy akár aludhatsz a kocsiban is - vetette fel Liam.

Hitetlenkedve meredtem rájuk. Ezek nem pont azok a megoldások voltak, amikre én gondoltam. Az én verzióm egy puha ágyikó volt Eleanor hálószobájában.

 - Nincs több lehetőség?

 - Attól tartok - rázta meg a fejét Danielle.

Oké, feladom! Ezek ma komolyan megőrültek.

 - És ha itt aludnék? - mutattam az ajtóra.

Danielle idegesen nézett farkasszemet Liammel, majd bepillantott a szobába. Nem értettem, mi volt a probléma. Aludtam már Eleanorral, nem is egyszer.

 - Menj - intett Danielle.

Végre. Jó éjszakát kívántam neki és Liamnek, majd becsuktam az ajtót és Eleanorhoz fordultam.

 - Ööö, szia.

 - Helló.

 - Hogy vagy?

 - Ööö, jól, köszönöm. Te?

 - Én is.

 - Akkor jó.

 - Szerintem is - sóhajtottam fel.

Ez kínos volt, de feleannyira sem, mint az utána beálló csend. Eleanor össze-vissza nézelődött a szobában, én pedig értetlenül bámultam rá. Kettő méter volt közöttünk, de körülbelül ezernek tűnt. Fogalmam sem volt, miért viselkedik így. Zavarban van? De hát Harry szülinapi előbuliján semmi gond sem volt. Jót beszélgetünk, aztán... Aztán másnap eltűnt. Nem tudtam, miért tette. Úgy gondoltam, itt az alakalom, hogy rákérdezzek.

 - Miért tűntetek el Cheshireból?

 - Nem tűntünk el - ellenkezett.

 - De igen. Mire visszaértünk Liammel az orvostól, már sehol sem voltatok.

 - Tényleg, hogy van a szád?

Terelt. Fogalmam sem volt, miért, de nem akart válaszolni. Ezzel sajnos csak azt érte el, hogy még kíváncsibb lettem.

 - Amint látod, semmi baja - fújtam ki a levegőt. - Szóval, miért nem maradtatok?

 - Nem akartunk.

 - Nem éreztétek jól magatokat?

 - Eltaláltad.

 - De hát...

 - Nincs de hát! Zárd le - fordított nekem hátat.

Rettentően felidegesített. Mi a francért nem tudta elmondani, hogy mi történt? Miért viselkedett így?

 - Történt valami?

 - Igen Louis, történt.

 - De micsoda? Elmondanád végre? Mert én furcsa mód nem emlékszem semmire.

 - Jobb is így.

 - Tudod mit? Rohadt elegem van belőled - ordítottam rá.

Hirtelen megpördült és lángoló tekintettel meredt rám.

 - Tudni akarod mi történt? - sziszegte mérgesen. - Csupán annyi, hogy majdnem lefeküdtünk, Harry pedig ránk nyitott. Részegek voltunk, te pedig reggelre nem emlékeztél semmire, érted? Semmire.

 - De én...

 - Nem, Louis! Nem érdekel. Megtudtad, remélem boldog vagy, pont. Most már zárd le és hagyj békén.

Halkan beszélt, de azt kívántam, bárcsak kiabált volna. A szavai így sokkal jobban fájtak. Azt mondta, hagyjam békén. Azt mondta, nem érdekli. Azt mondta, zárjam le. Éreztem, hogy könnyek gyűltek a szemembe. Nem akartam elveszíteni. Szerettem őt. Szeretettem Eleanor Caldert.

Sziasztok! Itt a 25. fejezet. Remélem, tetszeni fog. Kommenteknek örülnék:) Csok, Carmen xx

KÖSZÖNJÜK A TÖBB, MINT 10.000 LÁTOGATÓT! HIHETETLENEK VAGYTOK:')