38. fejezet

LIAM

 - Hannah? Mint Louis ex-barátnője?

 - I-igen – dadogott a lány. Egyáltalán nem tudta, hogy mitévő legyen.

Harry segítséget várva ránk pillantott, de csak semmitmondó tekintetek fogadták. A kezével eltakarta a telefon mikrofonját.

 - Szerintem csak ellopta a telefonját. Miért ment volna hozzá? – suttogta.

 - Harry, még mindig hallak. Majd Louis elmondja. Szerintem nemsokára felébred, most leteszem. Szia.

A helyzet komolysága nem engedte meg, hogy nevetésben törjek ki, ezért kontrolálnom kellett magamat. Harry értetlen arca megért egy misét. Szerintem a többiek is így gondolták. Gyorsan visszacsúsztatta a telefonját a zsebébe, mintha mi sem történt volna, miközben azt motyogta, hogy biztosan ellopta. Simont fél órával későbbre vártuk, addig ki kellett találnunk valamit. Jelenleg a srácok csak üldögéltek a kanapén, és ez volt a legrosszabb. A vihar előtti csend.

 - Szóval – köszörültem meg a torkom. – Valamivel elő kellene állni, mielőtt Simon ideér.

Zayn könnyes szemekkel, Niall szerelemtől elvakultan, Harry amolyan te most komolyan mondod, hogy kihozol ezekből valami értelmeset fejjel, Austin pedig kissé izgatottan nézett rám. Esküszöm, ekkora rakat szerencsétlenséget még életemben nem láttam.

 - Srácok? Mondjatok már valamit! – emeltem fel a hangomat.

A helyzet semmit sem változott. Szerintem meg sem hallották, amit mondtam.

 - Én leszek az ügyvédetek! – pattant fel hirtelen Austin.

 - Még nem is vagy ügyvéd! – kapott a fejéhez Harry.

 - Akkor is kell majd egy, mert ez a nő tuti perelni fog.

A perelni szóra Zayn is észhez tért, de Niall továbbra is reménytelennek bizonyult. Harry és Austin még mindig az ügyvédkérdésen vitatkoztak. Egyedül nekem tűnt fel, hogy milyen komoly a helyzet?

 - Skacok – próbáltam észhez téríteni őket. Semmi reakció. – Figyeljetek már, légyszi!

Most sem sikerült magamra vonnom a figyelmüket, ezért új tervet dolgoztam ki. Odaléptem Zaynhez és összeborzoltam a haját. Még csak fel sem mordult. Aztán a konyhába rohantam a tegnapi sült húsért, és meglengettem a tányért Niall orra előtt. A hatás elmaradt. Következőnek Harryt szemeltem ki, bökdösni kezdtem a gödröcskéit. Nem túlzottan érdekelte. Austinnal már nem is próbálkoztam, ugyanis túlzottan belemerült a Harryvel folytatott vitájába. Kétségbeesésemben a végső megoldáshoz folyamodtam.

 - A francba már, figyeljetek ide! – ordítottam el magam olyan hangosan, ahogyan csak tudtam. Hál’ Istennek, ez végre működött. – Köszönöm, hogy hajlandóak vagytok rám is figyelni egy kicsit.

Dermedten bámultak rám, Niall még a száját is elfelejtette becsukni. Valószínűleg meglepte őket, hogy én sem maradtam nyugodt. Harry eszmélt fel a leghamarabb.

 - Most mégis mi bajod van?

 - Hogy mi bajom van? – kérdeztem vissza dühösen. – Szerinted mégis mi bajom van? Talán az, hogy itt járt Geneva anyja, és több mint valószínű, hogy fel fogja jelenteni Zaynt olyasvalamiért, amihez igazából semmi köze, ti pedig képtelenek vagytok érett emberekként viselkedni és komolyan venni a helyzetet? Igen, talán ez a problémám.

 - De hát mi éppen segíteni próbálunk – mentegetőzött Austin.

 - Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem azzal egyáltalán nem segítetek, hogy értelmetlen dolgokról vitatkoztok, miközben egyértelmű, hogy nem lehetsz az ügyvédünk.

 - Liam, te sem segítesz túl sokat azzal, hogy ordítasz – szólt közbe Niall.

 - Ó, tényleg nem? Ha nem ordítok, akkor lehet, hogy te még mindig Emmáról álmodozol, miközben Zaynt éppen most gyanúsították meg egy ember megölésével. Fel kellene fognotok, hogy ez nem csak egy botrányos cikk az újságban vagy egy idióta pletyka a Sugarscape-ről. Mi tudjuk, hogy nem igaz, de mások ettől még elkezdhetnek kombinálni.

A fiúk továbbra is üresen bámultak rám. Nem bírtam elhinni, hogy ilyen lassú felfogásúak. Kezdtem azt gondolni, hogy csak én használtam az eszemet ebben a házban.

 - Komolyan nem értitek? Zaynnek akár érdeke is lehetett volna Geneva megölése. Problémáink voltak vele, hiszen azt állította, hogy leloptuk a zenéjét. Most őszintén, ti nem gondoltatok arra, hogy eltávolítsuk a képből? Tönkre akarta tenni a bandánkat, Zaynnel ráadásul csúnyán ért véget a kapcsolatuk. Mivel semmit sem tudunk se a gyilkosról, se a szándékairól, kézenfekvő, hogy Zayn az első számú gyanúsított.

 - Akkor bemegyünk a bíróságra és elmondjuk, hogy Zaynnek semmi köze az egészhez – jelentette be Harry.

 - És szerinted majd el is hiszik?

 - Persze – rántotta meg a vállát. – Miért ne hinnék el, ha egyszer ez az igazság?

Ennél a pontnál feladtam és lerogytam a kanapéra. Már egyáltalán nem reménykedtem abban, hogy bármelyikük is felfogja a lényeget. Meglepetésemre Austin megvilágosodott, és előtört belőle a jogászpalánta.

 - Liam nem mond hülyeséget – bólintott elgondolkozva. – Várjatok egy pillanatot!

Elővette a telefonját és villámgyorsan kikeresett valamit. Pár percig hümmögve tanulmányozta a képernyőt, majd újra felénk fordult.

 - Oké. Geneváról tegnap késő délután még lesifotók készültek, az anyja pedig az előbb kereste fel Zaynt, vagyis az éjjel gyilkolhatták meg.

 - De hát ez szuper! Akkor jöttem haza Bradfordból, utána pedig itthon voltam – könnyebbült meg Zayn.

 - És ezt ki tudja neked bizonyítani rajtunk kívül? – vonta kérdőre Austin. – A barátaid vagyunk, együtt lakunk. A tanúskodásunknak semmi hasznát nem veszik, mivel minden esetben téged védenénk.

 - Ergo, nincs alibid – állapítottam meg halálra rémülten.

Hatalmas csend állt be, mindenki a hallottakat próbálta feldolgozni. Hirtelen megrezzent a telefon a zsebemben. Egy ismeretlen számról kaptam SMS-t.
„Ahogy nektek sincs…”

SIMON

Már harmadjára csengettem, de a srácok még mindig nem nyitottak ajtót. Valahogy nem értettem, hogy ha annyira szükségük volt rám, miért nem engedtek be. Szerencséjük van, hogy az énekesi pályához nem kell sok logika. Rátenyereltem a csengőre, és csak akkor vettem le róla a kezem, mikor egy számomra vadidegen srác meg nem jelent a küszöbön.

 - Ó, helló, Simon!

 - Ó, helló, Idegen! – vigyorogtam rá erőltetetten. – Te meg ki vagy?

 - Austin Blanchard, de azt hiszem, most nem ez a lényeg – állt félre az utamból.

Odavetettem valami köszönömfélét, és a nappali siettem. A fiúk körbeállták Liamet és sápadtan meredtek a telefonjára.

 - Itt meg mi a fene történt? – fordultam Andyhez. Vagy Aaron? Adam? Aladdin? Mindegy, abban biztos voltam, hogy valami a-betűs.

Mielőtt a srác bármit is szólhatott volna, Niall felpillantott és felém rohant. Pár pillanat múlva a nyakamban kötött ki, és szorosan hozzám bújt.

 - Simon, ugye megmentesz? – motyogta a pulóverembe.

Segélykérően pillantottam körbe, de a többiek figyelmét még mindig a telefon kötötte le. Lehámoztam magamról Niallt, majd melléjük léptem és én is rápillantottam a kijelzőre.

 - Ahogy nektek sincs – olvastam fel. – Aha, pont értem.

A fiúk felnéztek, majd teljesen egyszerre kezdtek el hadarni. Biztos segíteni akartak, de sajnos semmit sem értettem az egészből. Lecsitítottam őket, aztán Liamhez fordultam, aki gyorsan felvázolta a helyzetet, miközben körbe-körbe járkált és össze-vissza hadonászott. Tényleg bajban voltunk. Hatalmas bajban.

 - Senki nincs a házban? Nem hagytatok nyitva ablakot? Nem beszéltetek erről sehol máshol? – kérdezgettem őket, de csak a fejüket rázták. – Ne szórakozzatok már! Valakinek biztos hallania kellett titeket.

 - De senki sem hallott! Ez száz százalék – tiltakozott az ismeretlen srác, de rá se hederítettem.

 - És mi van, ha ez az Arthur valami beépített ember? – kérdeztem a fiúktól. – Szerintem elég gyanús.

 - Austin? De hát ő Emma bátyja – értetlenkedett Niall.

 - Milyen Emma?

Niall szemei felcsillantak, de mielőtt bármit is szólhatott volna, Zayn befogta a száját. Liam legyintett egyet, jelezve, hogy ez most nem fontos téma.

 - A végén még kiderül, hogy lehallgatnak minket – jegyezte meg cinikusan Harry.

A srácokkal egymásra néztünk, ugyanazt gondolva. Harry értetlenül meredt ránk, nem esett le neki, hogy ezzel mennyit segített. Mikor rájött, hogy mekkora okosságot mondott, elégedetten dőlt hátra a kanapén. A lehallgatás gondolatától csak még jobban megijedtünk.

 - Járt valaki a házban mostanában?

 - Tudtommal nem – válaszolt Liam.

 - Akkor kutassátok át a cuccaitokat! – adtam ki a parancsot.

Pár pillanatig meg sem mozdultak, de aztán őrült módjára kezdtek rohangálni. Egy kupacba gyűjtötték a dolgaikat, és mindent alaposan átvizsgáltak.

 - Semmi – motyogta Zayn. – Semmi, értitek? Semmi. Megyek a börtönbe. Meghalunk. Világvége. Kész. Ennyi. Befejeztük.

 - Ez nem létezik – hitetlenkedett Austin. – Biztos mindent átnéztünk?

 - Tuti. Semmi sem maradt – dobta le magáról a kabátját Harry.

A tekintetem a kabátra vándorolt, majd vissza Harryre.

 - Most meg mit nézel?

 - Esetleg nem ebben voltál tegnap is? – próbáltam rávezetni.

 - Francba – kerekedett el a szeme, majd turkálni kezdett a zsebeiben. Félúton ledermedt, és ijedten mutatott fel egy apró, fekete…

 - Mikrofon? – kérdezte Niall.

 - I-i-igen – dadogott Austin. – Láttam már ilyet.

Ez volt az a pont, ahol Liamnél elszakadt a cérna. Mindannyian csodálkozva figyeltük, ahogy a mindig nyugodt srác tombolni kezdett. Kikapta a mikrofont Harry kezéből, földhöz vágta és milliószor megtaposta.

 - Nem hiszem el – ordította artikulálatlanul. – Mégis mi a francot ártottunk az embereknek? Elegem van belőle, hogy mindenki tökre akar tenni. Miért nem lehet minket békén hagyni? Én csak egy normális, nyugodt életet szeretnék. Lehet, hogy be sem kellett volna állnom ebbe a bandába.

Az utolsó mondatát döbbent csend fogadta. Niall felállt, felrohant a szobájába és becsapta az ajtót.

 - Most ettől jobban érzed magad? Látod, mit csináltál? – csattant fel Harry. – Ez tényleg nagyon hiányzott.

 - Pont te beszélsz? Ha jól emlékszem, te üldözted el Louis-t. Az sem túlzottan hiányzott.

És bumm! Kirobbant a vita. Liam és Harry egyre durvább dolgokat vágtak egymás fejéhez, miközben Zayn és Austin még náluk is hangosabban próbálta lenyugtatni őket. Segíteni akartak, de csak rontottak a helyzeten. Még csak nem is reménykedtem abban, hogy sikerül rendet teremtenem, de valahogy magamra kellett vonnom a figyelmüket. Megragadtam a kávézóasztalon lévő vázát, és teljes erőmből a földhöz vágtam. A srácok a nagy csörömpölésre felkapták a fejüket, de amilyen gyorsan elhallgattak, olyan gyorsan vissza is tértek az ordibáláshoz. Most feleslegesen eltörtem egy vázát. Mondjuk, úgyis bűn ronda volt.

 - Khm, srácok – köszörülte meg a torkát Niall a lépcső aljában.

Először egyikőjük sem figyelt rá, de amikor észrevették, hogy sírt, azonnal csendben maradtak.

 - Mi történt, Niall? – kérdezte Zayn aggódva.

 - Üzenetet kaptam – nyújtotta felénk a telefonját. – Azt írja, hogy veszélyben vagyunk.

LOUIS

Hirtelen egy romos parkolóban feküdtem. A fejem szörnyen lüktetett. Harry és Zayn terepmintás overallban, napszemüvegben, 1D-RESCUE feliratú golyóálló mellényben és rózsaszín paintballpuskával futottak felém. Mögöttük Liam a síró Niallt cipelte a hátán, Austin pedig egy hátizsákból könyveket húzott elő, amikkel mindenfelé dobálózott. Harry felráncigált a földről, majd egy csettintéssel olyan ruhába bújtatott, amilyet Zaynnel viseltek, csak puska nem volt a kezemben. Továbbfutottunk. Fél óra után egy hatalmas robbanást hallottunk, és Zayn mindenkit lelökött a földre. Több tucatnyi nyáladzó zombi bukkant fel. Harry lassan felterpeszkedett és megsorozta őket paintballgolyókkal. A furcsa lények hirtelen fiatal lányokká változtak át, akik pár pillanat zavartság után visítva rohantak felénk. Erre egyikünk sem számított. „Tudom, hogy meg tudod csinálni” – súgta a fülembe Harry és rám kacsintott. „Csak akarnod kell. Benned van az X.” – bíztatott Zayn, majd valahogy az X-Faktor színpadán álltuk, a fiúk szépen felöltözve, én teljesen meztelenül. Egy függöny esett rám a semmiből. Mire lehámoztam magamról, újra a parkolóban voltunk. A rajongók kővé dermedtek. „Már majdnem rám tört a klausztrofóbiám.” – könnyebbült meg Niall, miközben leugrott Liam hátáról. „Mi történt?” – értetlenkedtem. Az események villámgyorsan visszapörögtek, oda, ahol majdnem elleptek a rajongók. Minimum tíz méter magasra emelkedtem és zöldes színű hullámokat lőttem ki magamból. Miután leereszkedtem, újra a jelenben voltam. „Benned van az X. X-Men vagy.” – ugrált körbe Austin. A következő percben egy szörnnyé változott és nekem esett. Minden testnyílásából majonéz csepegett. A különleges erőm cserbenhagyott, ahogy Harry, Zayn, Liam és Niall is. Annyira megijedtek, hogy eldobták a paintballpuskákat. Egyet-egyet a kezeimbe kaptam és elsütöttem a ravaszt. A cső meghajlott, egyenesen az szemeim közé célozva. Az arcomat festék borította be. Az Austinszörny egy szőrös majonézgolyót köpött ki, ami már majdnem nekem csapódott, amikor… felébredtem.

Még percekig fetrengtem az ágyban és próbáltam megfejteni, hogy mit is jelenthetett az álom. Azért ennyire nem utáltam Austint. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam. A fejem ugyanúgy fájt, bár ilyen álom után nem is csodáltam. Csigalassan lebaktattam a lépcsőn és a konyha felé vettem az irányt.

 - Jó reggelt, álomszuszék! – köszöntött Hannah. – Fél kettő van.

Lopva a legközelebbi órára pillantottam. Nem hazudott.

 - Ja, igen, tudom. Már egy ideje fent vagyok – mentegetőztem, mert nem akartam, hogy lustának tűnjek. – Mizújs? Történt valami érdekes?

Kávéval teli szájjal bólintott egyet, felállt az asztaltól és kirohant a nappaliba. Nem kellett volna a társaságomban hagynia a spagettijét.

 - Harry kere… - lóbálta a telefonomat a kezében. – Louis! Miért eszed a kajámat? – mondta mérgesen, amikor észrevette, hogy a helyén ülve falatoztam.

Vállat vontam. Megvártam, amíg a telefonomat elém csúsztatta. Harry tényleg hívott. Eszméletlenül éhes voltam, amióta eljöttem a fiúktól, semmit sem ettem. Márpedig az tegnap éjjel volt.

 - Miért keresett?

 - Nem tudom. Azt hitte, hogy elloptam a telefonodat, úgyhogy inkább letettem.

 - És elloptad? – kérdeztem kíváncsian.

 - Te nagyon fáradt lehetsz – nevetett, miközben belekortyolt egyet a kávéjába.

Miután leesett, hogy miért mondta ezt, elég idiótának éreztem magam. Gyorsan befejeztem az evést, majd eldöntöttem, hogy visszahívom Harryt. Nem hittem volna, hogy egy éjszakával az után keres, hogy szó szerint kidobott. Nem rá vallott, hacsak nem történt valami katasztrofális dolog. Például a zombi apokalipszis, mint az álmomban.

 - Te most komolyan vissza akarod hívni? Én nem tenném – jegyezte meg alig hallhatóan.

 - Miért ne? Biztosan fontos.

Kikapta a telefont a kezemből és a zsebébe dugta. Úgy itta a kávéját, mintha mi sem történt volna. Szerintem fel sem tűnt neki, hogy tátott szájjal méregettem. Akkor hívtam fel a fiúkat, amikor akartam, és ebbe nem szólhatott bele. Harry ilyenkor inkább került, minthogy beszélnie kelljen velem. Biztosan történt valami. Felpattantam, kiráncigáltam Hannah zsebéből a telefont és vendégszobájába indultam, ahol gyorsan átöltöztem és felvettem egy vastagabb pulcsit.

 - Te meg hová mész? – állta el az utamat Hannah.

 - Haza. Kíváncsi vagyok, hogy miért hívott Harry – válaszoltam.

 - Miért? Louis, gondolkodás nélkül kidobott, mert telenyomtad annak a fiúnak a cipőjét majonézzel. Én a helyedben nem rohannék utána.

Szó nélkül kikerültem és a bejárati ajtó kilincséhez nyúltam.

 - Bocsánatot kért egyáltalán? – faggatott. – Ráadásul már több órája hívott, ha ennyire fontos a dolog, akkor keresett volna.

Nem mondott hülyeséget, így levettem a kezem a kilincsről és leültem a legközelebbi kanapéra a telefonomat szorongatva. Megrezzent. Elégedetten pillantottam Hannah-ra. Harry mégis keresett. Megnyitottam az SMS-t, de az nem tőle érkezett, hanem egy ismeretlen számról.

„Én a helyedben nem ücsörögnék ott ilyen nyugodtan…”

Szuperszonikus sebességgel kivágtam a bejárati ajtót és fogtam egy taxit. Természetesen belekeveredtünk a legnagyobb dugóba, amit valaha láttam, úgyhogy futva folytattam tovább az utamat. Amikor megállapítottam, hogy kikerültem a dugót, beszálltam egy másik taxiba, mert szinte kiszakadt a tüdőm a helyéről, annyira elfáradtam. Amikor a házunkhoz értem, a sofőr kezébe nyomtam egy húszast. Megálltam a bejárati ajtó előtt. Csengettem egyszer, kétszer, háromszor, de nem érkezett válasz. Kikotortam a pulcsim zsebéből a kulcsot. A nappaliban megdöbbentő látvány fogadott.

Egy váza összetörve, a fiúk eltűntek.




Sziasztok! Ez a rész stílusban kicsit más lett, mint amilyen eddig írtunk. Az oka az, hogy Carmennel össze voltunk zárva egy jó ideig és ez lett az eredménye. Ezen a részen is, meg a többin is lehet, hogy tükröződni fog a rajongásunk a krimi iránt. Szeretnénk megköszönni a rengeteg kommentet és a szavazatokat, nagyon sokat jelent, hogy ennyire szeretitek a fanfictionünket. Kommentelni továbbra sem tilos, főleg most, mert nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy tetszik-e ez a fejezet ;)
Puszi, Mimi :) xx

37. fejezet

NIALL

Mégis mi volt ez az egész? Ki volt ez a srác? Miért ölelgette Emmát? Mit akarhat tőle? Egyáltalán minek jöttem én ide? Teljesen össze voltam zavarodva, ezért megpróbáltam a lehető leghamarabb eltűnni a Blanchard-ház környékéről. Már majdnem kiléptem az utcára, mikor a hátam mögött kivágódott a bejárati ajtó.

 - Niall! Niall, kérlek! Állj meg! 

A kezem megmerevedett a kapu kilincsén. Nyeltem egy nagyot, majd szép lassan megfordultam. Emma alig egy méterre állhatott tőlem, gyönyörű zöld szemeivel az arcomat fürkészte. Éreztem, hogy elvörösödöm, ezért úgy tettem, mintha valami hihetetlenül érdekes dolgot találtam volna a cipőmön. 

 - Niall, félreérted a helyzetet - szólalt meg végül. - Matt csak egy barátom. Én nem... 

 - Nem kell magyarázkodnod, Emma - szakítottam félbe halkan. - Teljesen felesleges. Megértem, hogy őt választod. Nyilván jobban ismered, mint engem és... szereted is. Ezzel semmi probléma, teljesen érthető.

 - De én...

 - Semmi baj, tényleg. Mi valószínűleg amúgy sem passzoltunk volna. Úgy értem az édesapád, a koncertjeim, az iskolád. Megértem, hogy neked ez túl sok volt és nem akartál várni. Úgysem jött volna össze. Minden rendben, csak ne magyarázkodj. Nincs rá semmi szükség - csuklott el a hangom. Megköszörültem a torkomat, elpislogtam az éppen előtörni készülő könnyeimet és felpillantottam Emmára. - Én akkor megyek is... Nem akarok zavarni. Örülök, hogy megismertelek, Emma.

Még mielőtt bármit is mondhatott volna, gyorsan hátat fordítottam és menekülőre fogtam a dolgot. Tökéletesen elterveztem, hogy hogyan felejtem majd el Emmát. Nem keresem majd többet, nem veszem fel a telefont, nem írok vissza az üzenetekre, messziről elkerülöm... A gondolataimból egy hang zökkentett ki. Nem Emmáé volt.

 - Niall James Horan! Ajánlom, hogy azonnal állj meg és figyelj ide rám!

Meglepetten pördültem meg a tengelyem körül és Mattre pillantottam. A srác szemei mérgesen villantak rám, miközben Emma irányába biccentett.

 - Komolyan itt akarod hagyni? - kérdezte.

Természetesen nem akartam itt hagyni, de hát muszáj volt. Ezt el is akartam mondani, de képtelen voltam megszólalni. Egy dolgot nem értettem. Miért akarta Matt, hogy maradjak? Épp, hogy örülnie kellett volna annak, hogy elmegyek. Valami nem stimmelt.

 - Nem hallom a választ - vágta a csípőjére a kezét. - Itt akarod hagyni? Válaszolj, Horan!

Megráztam a fejem. Kezdtem megijedni.

 - Nem? Akkor talán meghallgathattad volna. Tényleg csak a barátja vagyok, és soha a büdös életben nem leszek több. Ha tudni szeretnéd, körülbelül tíz perce még izgatottan mesélte odabent, hogy mi van köztetek, én pedig együtt örültem vele. Ezért öleltem meg. Egy baráti ölelés volt, semmi több. Tényleg. Te. Értetted. Félre. Az. Egész. Helyzetet. - bökte meg nyomatékosításként mutatóujjával a mellkasomat minden egyes szónál.

Teljesen leforrázva meredtem rá. A monológja közben folyamatosan egyre közelebb lépkedett hozzám, míg végül alig pár centire tőlem lefékezett. Szerencsére. Volt valami furcsa benne és abban, ahogy visított. Valami természetellenes. 

 - Remélem, érthető és világos voltam - vizsgálta tovább az arcomat, de véletlenül sem lépett volna hátrébb. Bólintottam. - Remek. Most pedig kapj el, mert elájulok a gyönyörű szemeidtől.

Elég érdekes kifejezés ülhetett az arcomra, ugyanis Matt enyhén elvörösödött, majd kínosan nevetgélve az ajtó felé kezdett hátrálni.

 - Ja, ha nem esett volna le, meleg vagyok - kacsintott rám, majd becsapta a bejárati ajtót.

Hát, igen. Ez sok mindent megmagyarázott.

 - Ne haragudj Matt miatt - sóhajtott fel Emma. - Ő a legelvetemültebb directioner, akit ismerek.

 - Az feltűnt - ráztam meg a fejem zavarodottan, majd vettem egy nagy levegőt. - Figyelj, Emma, én jó nagy hülye voltam. Nem kellett volna...

 - Niall, az isten szerelméért, ne tedd ezt velem! - vágott közbe egy éles hang. - Csak ne mentegetőzz! Inkább hívd randira, ne legyél béna!

Megütközve bámultam a kapunak támaszkodó Chloe-ra, aki azonban úgy vigyorgott, mintha felbukkanása a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Mikor látta, hogy Emma sem jut szóhoz, felnevetett.

 - Matt hívott, hogy vészhelyzet van, de úgy látom, hogy ezt sikeresen megoldottátok. Ennek kifejezetten örülök, mert így fontosabb dolgokra fordíthatjuk az időnket - hadarta el egy szuszra, majd hozzám fordult. - Szóval, Emma pénteken nálam aludna, de feláldozom az estét. Hétre gyere a házunkhoz. Austin tudja, hogy hol van, a számomat meg ismered.

 - Rendben - erőltettem magamra a nyugodt álarcot, miközben a gyomromban pillangók százai szabadultak el. Csodáltam, hogy az arcszínem nem váltott át égővörösbe. - Akkor én azt hiszem, megyek is.

 - Oké. De mindent elmondtam, ugye? - ráncolta a homlokát Chloe.

Vigyorogva megnyugtattam, hogy minden fontos dolgot tudok, majd elköszöntem tőlük és kiléptem az utcára. A sarokig még visszafogtam magam, ám ahogy látótávolságon kívülre kerültem, azonnal megkezdtem a győzelmi táncomat. Úgy döntöttem, hazafelé útba ejtem a Nando's-t. Volt mit ünnepelnem.

ZAYN

 - Austin, vesztettél! Vesztettél!

 - Te meg folyamatosan csalsz, Harry. Nem ér!

 - De te akkor is vesztettél!

 - De Harry, te csaló vagy!

Felsóhajtottam. Austin és Harry még egy egyszerű pókerjátszmából is képesek voltak vérre menő küzdelmet csinálni. Komolyan nem értettem, hogy Louis miért nem csípte a Blanchard srácot. Néha majdnem olyan gyerekes volt, mint ő.

 - Khm, Liam - böktem meg a vállát, mikor már elegem lett a vitából.

 - Adjunk nekik sütit?

Bólintottam, mire Liam egy gonosz vigyor kíséretében Austin elé lökte a sütis tányért.

 - Én nem eszek - nézett fel elszántan. - Harry csalt. Egyen ő!

 - De te vesztettél, Austin! Neked kell enned!

Mielőtt még újra veszekedni kezdtek volna, úgy döntöttem, rendet rakok közöttük. Rácsaptam az asztalra, mire mindketten meglepetten fordultak felém.

 - Austin, vesztettél. Egyél!

 - De...

 - Jó étvágyat!

Austin morgott valamit az orra alatt, majd elemelt egy szeletet a sós sütiből. Megvártam, ameddig leerőszakolta a torkán a falatot, majd az önelégülten vigyorgó Harryhez fordultam.

 - Harold, tudjuk, hogy csaltál - mutattam rá a sütis tányérra.

 - Nem. A szabály szerint minden játszma végén a vesztesnek kell ennie egy szeletet...

 - Így igaz - fojtottam belé a szót. - A csalóknak pedig két szelet jár.

Austin felvinnyogott, majd lepacsizott Liammel. Örült neki, hogy végre valaki más is eszik rajta kívül, ugyanis eddig minden játszmát ő veszített el. Semmi tehetsége nem volt a pókerhez.

 - Ez nem volt benne a szabályokban - tiltakozott Harry, miközben undorodva szemezett az előtte lévő két szelet süteménnyel. Nyavalygott még egy kicsit, majd miután ő is leküzdötte az adagját, Liam újra osztott.

Hitetlenkedve bámultam a kezemben tartott kártyáimra, és lélekben már a sütievésre készültem. Ennél rosszabb lapokat nem is kaphattam volna. Már majdnem elérkezett a vég, amikor esélyem nyílt a menekülésre. Megszólalt a csengő.

 - Majd én kinyitom - pattantam fel az asztaltól,

Szuperszonikus sebességgel száguldottam a folyosóra, majd hirtelen megtorpantam. Mi van, ha rosszul áll a hajam és valami bombázó állt az ajtóban? Mondjuk Gemma... Biztos, ami biztos alapon vetettem magamra egy pillantást a tükörben, majd miután meggyőződtem róla, hogy jól nézek ki, kinyitottam az ajtót. Sajnos csalódnom kellett, ugyanis Harry nővére helyett egy ismeretlen középkorú nővel találtam szemben magam.

 - Jó napot - köszöntem illedelmesen. - Miben segíthetek?

 - Te vagy Zayn, ugye?

 - Igen.

 - Luisa vagyok, Geneva Lane édesanyja - mutatkozott be. - Beszélnünk kell.

Gyorsan, szinte pillanatok alatt végigmértem. Vörös haját szorosan hátrafogta, arcvonásai kemények voltak és rengeteg sminket viselt. Kétség sem fért hozzá, hogy Geneva anyja volt. Bekiabáltam a srácoknak, hogy folytassák nélkülem a játékot, majd behúztam a hátam mögött az ajtót.

 - Miről szeretne beszélni?

 - Geneváról - közölte fagyos hangon. Kirázott a hideg. - Gondolom, tudod, mi történt.

 - Fogalmam sincs, mi történt, de igazából nem is túlzottan érdekel. Minden gondom nagyobb a lányánál és ezt ne vegye sértésnek - húztam elő egy cigit és egy öngyújtót a zsebemből, majd Luisa felé nyújtottam. Biztos voltam benne, hogy ugyanúgy dohányzik, mint a lánya. - Kér?

 - Isten ments! Nem bízom meg benned, főleg azok után, amiket tettél. A végén még engem is elteszel láb alól, mint a lányomat.

Értetlenül meredtem rá. Geneva meghalt volna? Mikor? Hogy? És mi az, hogy én tettem el láb alól? Ez hülyeség. Az X Factor óta nem is találkoztam vele, és úgy néz ki, hogy most már nem is fogok.

 - Maga mégis mire céloz?

 - Ne tedd itt az ártatlant, Malik - sziszegett az arcomba Luisa hidegen. - Tudom, hogy problémáid voltak a lányommal. Tudom, hogy keresztbe tett a bandátoknak. Éppen ezért abban is biztos vagyok, hogy közöd van a halálához. 

 - Maga nem normális - nyúltam a kilincs után. - Jobb, ha befejezzük ezt a beszélgetést.

Már majdnem becsuktam az ajtót, amikor Luisa a lábával kitámasztotta azt. Ijedten néztem fel a gyilkos dühtől csillogó sötét szemekbe. Rossz előérzetem támadt és kezdett hányingerem lenni.

 - Megpróbálhatsz elmenekülni, de semmi esélyed. Bosszút fogok állni, Malik. Fizetni fogsz a lányom haláláért.

HARRY

 - Unom ezt a játékot - dobtam el a lapjaimat. - Fejezzük be!

Austin gyanakvóan, összehúzott szemmel vizsgálgatta az arcomat, majd egy hirtelen mozdulattal átnyúlt az asztal felett és tanulmányozni kezdte a kártyáimat.

 - Nem ér! - kiáltott fel mérgesen. - Veszítettél volna! Ez nem igazság! Csaló! Soha többé nem játszom veled!

Megvontam a vállam és nekiálltam segíteni Liamnek, aki éppen rendet próbált rakni utánunk. Austin még egy ideig visított, majd felrohant a vendégszobába. Rosszabb volt, mint Louis. Louis... A gondolatára is görcsbe rándult a gyomrom. Csalódtam benne.

 - Megyek tévézni - jelentettem be, majd a nappali felé vettem az irányt.

Úgy terveztem, hogy nézek valami idióta valóságshow-t, ami majd eltereli a figyelmemet Louis-ról, de el sem jutottam a távirányítóig. A nappaliba érve az első dolog, amit észrevettem, a kanapén üldögélő, üveges szemmel maga elé meredő Zayn volt. Ismertem ezt a nézést, és nem jelentett túl sok jót. Visszasiettem a konyhába Liamért, majd helyet foglaltunk Zayn két oldalán. Biztos voltam benne, hogy valami rossz történt.

 - Minden oké, Zayn? - próbálkozott Liam, de nem kapott választ. - Remek, nem kommunikál.

 - Mit csináljunk?
 - Nem tudom. Várjunk. Egyszer úgyis megszólal.

Bólintottam, majd bekapcsoltam a TV-t. Céltalanul váltogattam a csatornákat, míg végül leragadtam egy sorozatnál. Miközben én a képernyőt bámultam, Liam Zaynt próbálta szóra bírni, de hiába. Mindannyian tudtuk, hogy ha bármi problémája van, először magában gyötrődik, aztán egyszer csak megered a nyelve. Csak ki kellett várnunk.

 - Jó napot kívánok mindenkinek - rontott be az ajtón Niall, majd bepiruettezett a nappaliba. - Én olyan boldog vagyok!

 - Igen, azt látjuk - morogtam, majd kikapcsoltam a TV-t. - Esetleg meg is oszthatnád velünk boldogságod okát. Mit szólsz?

 - Most meg miért vagy ilyen?

 - Talán mert néztem volna a sorozatot? - tártam szét a kezem, miközben Niall megállíthatatlanul ugrált tovább a kávézóasztal másik oldalán, elérve ezzel, hogy kénytelen legyek rá figyelni.

 - Ugyan már, ez sokkal érdekesebb lesz - legyintett hatalmas vigyorral. - Randim lesz Emmával!

 - Komolyan? De hát ez nagyszerű - ugrott fel ujjongva Liam, majd magához ölelte Niallt. Nem hagyhattam ki, le kellett fotóznom.

Miközben fél füllel a történetet hallgattam, kiposztoltam a képet Twitterre. A #Niam körülbelül öt perc alatt trend lett. Gonosz kis rajongók. A szőkeség mit sem sejtve  az egészről tovább folytatta a meséjét, majd a végére érve Zaynre bökött.

 - Hát ezt meg mi lelte?

 - Ha mi azt tudnánk - sóhajtottam fel, majd a távirányítóért nyúltam. A mozdulat felénél megmerevedtem, ugyanis Zayn motyogott valamit. - Mit mondasz?

Újabb érthetetlen, összefüggéstelen motyogás. Nehezére esett volna normálisan beszélni?

 - Zayn, nem értünk semmit.

 - Mondom, Geneva meghalt - csattant fel hirtelen. - Megölték. 

 - És te ezért vagy ennyire pipa? - értetlenkedett Niall. - Mindannyian utáltuk a csajt, most örülnöd kellene.

 - Nem örülök. Az anyja azt hiszi, hogy közöm van hozzá.

 - A gyilkossághoz? Még mindig nem értem, hogy ez miért baj. A nő nyilvánvalóan be van csavarodva és össze-vissza képzelődik.

Szóval ilyen Niall, ha szerelmes. Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet. Vagy a kávézóasztalba, az még elérhető távolságban is volt.

 - Niall, megfenyegetett - nézett rá fáradtan Zayn. - Azt mondta, hogy bosszút áll rajtam Geneva haláláért. És nem viccelt.

 - Micsoda? - kérdeztem vissza azonnal. - Most mi lesz? Mit fog csinálni? És mi mit fogunk csinálni? LIAM!?

Liam előrántotta a telefonját és tárcsázott. Miközben beszélt, körbe-körbe sétált a nappaliban. Ideges volt. Nagyon ideges.

 - Oké, Simon fél óra múlva itt lesz - tájékoztatott minket, majd rám parancsolt. - Azonnal hívd fel Louis-t és mondd meg neki, hogy haza kell jönnie. Vészhelyzet van.

 - De miért pont én?

 - Mert azt mondtam. Jelen pillanatban nem az a legnagyobb problémánk, hogy összevesztetek, szóval megpróbálhatnátok felnőtt módjára viselkedni. Gyerünk, hívd fel!

Tudtam, hogy Liam Daddy Direction énjével nem lehetett csatába szállni, ezért megadtam magam és kelletlenül előhalásztam a mobilom. Körülbelül a tizedik csörgés után végre megszólalt egy hang a vonal túlsó végén. Nem Louis volt.

 - Szia, Harry! Hannah vagyok, Hannah Walker. Louis itt hagyta a telefonját, üzensz neki valamit?

Sziasztok!
Végre megérkezett a 37. fejezet is, és most már ünnepélyesen be tudom jelenteni, hogy kitört a nyár, vagyis tudjuk hozni gyakrabban a részeket. Remélem, örültök ;) Kommentelni továbbra is ér. 
Ja igen, van még egy bejelentésünk. Fél év után úgy döntöttünk, hogy ideje lecserélni a designt, ezért most ezt választottuk. Nekünk tetszik, de természetesen a ti véleményetekre is kíváncsiak vagyunk.
Csók és pacsi, Carmen xx