36. fejezet

NIALL

 - Ez most komoly, Niall? Miért, kérdezem, miért? – meredt rám Liam, majd visszatért a telefonjához, és vadul pötyörészni kezdte. – Semmi kedvem sincs, főleg nem veled. Hagyj már, éppen #askliam-et csinálok a Twitteren.

 - De nem most! Asszony, irány a konyhába! Harryék nemrég indultak el, és ha jól számolom, akkor kevesebb, mint egy óránk van. Gyerünk!

Úgy döntöttem, meglepem Zaynt valamilyen sütivel a hazajövetele alkalmából, meg aztán nekem is fájt a fogam valami nyalánkságra, de sajnos nem bizonyultam egy remek szakácsnak, így reménykedtem, hogy Liam legalább konyított valamit a dologhoz. Hiába szólongattam, mintha leszigetelte volna a füleit valamivel. El sem hittem, hogy ennyivel fontosabb neki a Twitter! Hahó, valaki itt éhezik!

 - Amúgy is, minek kell neked sütnöd, és miért nem jó, ha a többiek hazaértek? - motyogta elég lassan, párhuzamosan a telefon gombainak ütögetésével. - Ja, tényleg. Zayn.

Az #askliam-ek közben mindig olyan volt, mint akit teljesen kikapcsoltak. Valószínűleg a milliónyi rajongói kérdés miatt, amikor valahogy csak az agyának a Liam Payne része aktiválódott, a Niall-Horan-szeretne-sütit-sütni-a-barátjának részt pedig teljes egészében kihajította a szemetesbe. Nem akartam még több időt elpocsékolni, úgyhogy a lehető leghangosabban bevágtam az ajtaját, és a konyha felé vettem az irányt. Elővettem az előzőleg kinyomtatott brownie receptjét, és elkezdtem kipakolászni a hozzávalókat a konyhapultra. Nyugalom, ez csak egy süti. Nem harap. Istenem, mi lesz akkor, ha elpazarolom az értékes alapanyagokat? Annyi adaggal kevesebbet süthetek. Oké, mély levegő.

 - A francba! Lefagyott a telefonom! - káromkodta el magát Liam, amit még a zárt ajtaja mögül is lehetett hallani.

 - Remek! Jöhetsz segíteni! - kiabáltam, miközben magamban egészen megnyugodtam. Felmentősereg!

Morcosan becammogott a konyhapult mögé, hogy elolvassa receptet, majd megállapította, hogy az anyukájától már látta, hogyan kell csinálnia, szóval gyerekjáték lesz az egész. Aztán illedelmesen megkért, hogy inkább ne vegyem ki a részem az összekeverésben, mert a végén még elrontok valamit. Igazából nem bántam, mivel a tésztából nem maradt volna semmi, ha a kezeim közé kerül. Liam szorgosan öntögette össze a hozzávalókat.

 - Neked most nem utálnod kéne az egész banzájt? Most tapostak bele Harryék a lelki világodba, tudod…

 - Ne!

Éppen időben szóltam közbe, hogy ne tudja folytatni a mondatot. Tudtam, hogy mit akart mondani, de egyáltalán nem akartam végighallgatni, hogy Harry és Louis megint egymással voltak elfoglalva, fittyet sem hányva Liamre, Austinra, és rám. Nagyrészt persze Emma aggasztott… Gyorsan megráztam a fejem, kirázva belőle a gondolatokat. Amúgy sem tartoztam a haragtartó típusúak közé, ezen túl sem fogok.

 - Hát, jó, ha te tudod - vonta meg a vállát, majd kidobta a tojáshéjakat. - Amúgy hol is van a cukor?

 - Harmadik polc jobbra - feleltem automatikusan. - Biztosan ne segítsek?

A kezembe nyomta a vajat meg az étcsokoládét, és hozzátette, hogy olvasszam fel őket, majd keverjem össze. Ez még nekem sem okozott gondot. Liam beleszórta a cukrot a keverékbe, aztán hozzáadtam a megolvadt trutyikat, végül beleöntöttünk mindent egy tepsibe, és bevágtuk a sütőbe.

 - Szerencséd, hogy gyors sütit választottál. Még olyan húsz perc, ameddig kész, ha akarod, kinyalhatod a tálat. Szerintem még maradt benne egy kis tészta.

Csábítóan hangzott, de ellenálltam a kísértésnek, de biztos, ami biztos kiöblítettem vízzel, és betettem a mosogatóba. Így már egyből nem látszott olyan kívánatosnak. Mire visszamentem, Liam már megint a telefonján csüngött.

 - Jut eszembe, neked meg nem kellene depressziósnak lenned Danielle miatt? Most komolyan, azt sem mondtad el, hogy hová mentél tegnap este.

Igazából ez is ma tudatosult bennem. Tegnap este nyomta tele Louis Austin cipőjét, ami miatt Harry olyan szinten kiverte a balhét, hogy Tommo lelépett. Én is kifakadtam, de egy éjszaka bőven elég volt arra, hogy lenyeljem a békát, és ne haragudjak tovább a fiúkra, hiszen azzal semmit sem segítek. De Liam titokzatos kis kalandja még tisztázatlan maradt, és nem úgy tűnt, mint aki meg akarta velem osztani.

 - Esetleg boltba? Vettem magamnak chipset, csak megettem. Bocsi - válaszolta érzelemmentesen.

 - Akkor azt sem bánod, ha FIFÁ-zok melletted?

 - Miért bánnám? Rajta csak, focizz, amennyit akarsz. Ott van a doboza az asztal alatt.

Elvonszoltam magam odáig, majd a konzolhoz is, és elindítottam a kedvenc játékom a világmindenségben. Liam letette a telefonját, és csatlakozott hozzám. Nemsokára az egész egy kanapén pattogó, egymást szidó, őrjöngő idióták virtuális focimeccsébe csapott át, ami mindig azzal végződött, hogy az ellenfelemet lelöktem a földre. Azonban Liam erre nagyon is számított, így inkább kihagytam ezt a mozdulatot, és tartogattam, ameddig sikerült összehoznia magának egy büntető tizenegyest, amivel megnyerhette volna a mérkőzést. Tudtam, hogy imádott győzni, és már beleringatta magát abba a tudatba, hogy leszoktam a lökdösődésről. Még mit nem! A vállammal nekidőltem, és hangos huppanással a földre estünk.

 - Te idióta! Majdnem nyertem! Ez csalás! Ez csalás! - ütögette a mellkasomat, miközben próbáltam magam ülő pozícióba kényszeríteni.

 - Döntetlen! Döntetlen! - örvendeztem, de felállnom már nem sikerült.

Liam a fejemnek vágta a kontrollert, amitől újra elestem, egyenesen a mellkasára. Tovább püfölt. Mi a franc volt abban a chipsben? Nem ízlett neki? Rajtam éli ki a dühét?

 - Úgy látom, valami odaégőben van. Ó, helló Niam! - ugrált mellénk Harry, a telefonját ránk szegezve.

AUSTIN

 - Azt meg kell enni? - fintorgott Harry, amikor meglátta az odaégett brownie-kat.

Csak a fele égett oda, bár nem tudom, hogy mégis hogyan csinálták, de így a másik fele megmaradt. Mindenkinek vágtam egy hatalmas szeletet, és az orruk alá nyomtam. Szemmel láthatóan Niall és Liam elég kínosan érezték magukat, főleg, hogy Harold kiposztolta a birkózós képüket a Twitterre. Leültünk a pulthoz, és „hatalmas” kedvvel falatozni kezdtünk. Tényleg jólesett ezek után egy kis friss süti… Várjunk csak. Körbenéztem, és mindenkinek az arcára egy undorodó grimasz ült ki.

 - Már bocsi srácok, de ebben só van? - kérdezte Zayn egészen óvatosan.

 - Nem, dehogy! Én magam főztem, az lehetetlen - mentegetőzött Liam. - Harmadik polc jobbra. Ott van a cukor. Abból öntöttem. Biztos Niall elcseszett valamit.

Harry, Niall, Zayn és én elfojtott kuncogásban törtünk ki, amit Liam nem tudott mire vélni.

 - Azt hiszem, összekeverted a durva sóval. Az is pont ott van. Mellette - vinnyogta Niall. - Aztán még én bénázom el az összekeverést! Ha! - felpattant, bizonyítékul kivette az igazi cukrot, és elé tette. - Fincsi, fincsi, fincsi cukor - kígyózott mögötte, mint egy rokkant hastáncos.

Liam keresztbetett kézzel ült velem szemben, így pont látta a fulladozó Harryt és Zaynt. Nem akartam rontani a helyzeten, így lenyeltem a fel-feltörő röhögő görcsömet, aminek az eredménye el idétlen, eltorzult vigyor lett. Ezt a komikus jelenetet a telefonom csörgése szakította félbe, amire valahogy elhallgattak a kedélyek.

 - Ki hív ilyenkor? - kérdezte Harry, de nem várta meg a választ, inkább rásandított a kijelzőre. - Kate? Ki az a Kate?

 - Az barátnőm. Vagyis nem tudom. Amolyan szünetet tartunk. Ezt fel kell vennem - hadartam el, majd átsiettem a nappaliba.

 - Austin? Ott vagy? - hallottam a hangját a vonal túlsó feléről.

Izgatottnak tűnt, bizonyára már várta, hogy újra beszélhessünk. Én kevésbé. A fő oka a szünetünknek az volt, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem a One Directionös fiúkkal a húgom révén, neki pedig ez egyáltalán nem tetszett. Ez mindent elárult róla, így hiába várta, hogy újra együtt legyünk, én el nem tudtam viselni őt, csak ezt egyszerűen nem tudtam neki elmondani.

 - Szia, Kate. Hogy-hogy felhívtál? - tudakoltam. Minél hamarabb le akartam tenni a telefont, és visszatérni a srácokhoz.

 - Tudnánk valahol találkozni? Szerintem tudod, mivel kapcsolatban - a hangja sürgető volt, ami arra késztetett, hogy minél hamarabb lezárjam ezt az egészet kettőnk között. - Trafalgar Square? A szokásos lépcső? Mellesleg én már itt vagyok, úgyhogy siess.

 - Ott leszek. Szia - nyomtam ki a telefont.

A fiúknak elmotyogtam egy bocsánatfélét, amiért le kellett lépnem, és siettem is Kate-hez. A Trafalgar Square a késői időponthoz képest elég zsúfolt volt, az emberek csoportokba verődtek a lépcsőkön, így nem telt sok időbe kiszúrnom az egyedül üldögélő, leendő ex barátnőmet. Útközben felbotlottam egy egymást nyaló-faló párban, és azt hiszem, a csávónak sikerült is összenyálaznia a cipőmet, de inkább azzal nyugtattam magam, hogy beleléptem egy pocsolyába, bár egyet sem láttam a közelben. Kate felállt, hogy üdvözöljön, de egy ölelésnél többet hál’ Istennek nem kaptam.

 - Szóval - köszörülte meg a torkát. - Most is velük voltál? - A telefonban még kedvesnek tűnő hangja számonkérőre változott, mintha máris újra a kis királyságában éltem volna, ahol ő irányított.

 - Igen, velük voltam. Amit azt illeti, egy ideig náluk fogok lakni, mert kidobtak otthonról - válaszoltam mintha egy egyszerű, hétköznapi tényt közöltem volna. - Nem értem, hogy mi közöd van ehhez.

Csodálkozón tágra nyitotta a száját, és lekezelően végigmért. Azt hitte, azzal, hogy eljöttem, minden megjavult, minden rendben, és újra turbékolhatunk, mint régen. Az egyetlen baj ezzel az volt, hogy ha nem tudta elfogadni az új barátaim, akkor én nem fogadtam el őt ilyennek. Lassan becsukta a száját, kihúzta magát, és kajánul elvigyorodott.

 - Most meg miért vagy ilyen? - incselkedett. - Azt hittem, ez egyértelmű. Ha együtt vagyunk, akkor nincs One Direction.

 - Ezzel csak gond van. Nem vagyunk együtt. Nem irányítasz - vettem ki a szájából a szót, mielőtt újabb badarságról kezdett vitatkozni.

 - Akkor ez a helyzet? Így állunk? Austin, annyi ideig együtt voltunk, most akarod abbahagyni? Miattuk? Ezt még rólad sem képzeltem volna. Olyan gyerekes vagy.

Felpattant egyenesen faképnél hagyva engem. Nem akartam neki elmagyarázni, hogy nem a srácokon volt a hangsúly, hanem azon, ahogyan viselkedett. Abban a pillanatban, hogy nem a kedve szerint cselekedtem, otthagyott, és tőlem várta a változást. Annyi minden hibáját elfogadtam, ő mégsem volt képes megbirkózni azzal, hogy hirtelen máshova is elterelődött a figyelmem. Érdekes, a többi haverommal nem volt gondja. Nem fért a fejembe, hogy miért gyűlölte őket csak azért, mert nem szerette a zenéjüket. Akkor ki a gyerekes?

 - Ez az egyetlen ok, amiért szakítunk? Ők? - fordult sarkon, egyenesen velem szembe.

Síri csend követte a kérdését, leszámítva a háttérzajt. Nem, egyáltalán nem ők voltak az egyetlen ok. Egy pillanatra összeszorította a száját, amit más a zavartságának tudott volna be, én viszont elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, mire is készült pontosan.

 - Ha tényleg fontosak neked, akkor hajlandó vagyok elviselni. Szeretlek, Austin.

Forgott körülöttem a világ, a lábaimmal pedig erősen kellett harcolnom, hogy ne essenek össze. Már nem szerettem Kate-et, nem lehettem vele együtt, nem tehettem, hogy játszom az érzéseivel, azt még ő sem érdemelte.

 - Nem csak róluk van szó - egy pillanatra behunytam a szemem, és felidéztem az illető arcát. Erőt adott. - Én már mást szeretek. Sajnálom, de vége.

EMMA

 - Még mindig nem szólsz hozzám? – kérdezte apa, miközben kíváncsian vizslatta az arcom, hátha leolvashat valami információt.

Úgy tűnt, akármilyen kommunikációs formának örült volna, de nem adtam meg neki azt az örömöt, főleg azok után, amit tett. Ugyanis néhány napja elküldte a jelentkezési lapomat a bentlakásos iskolába. Eddig csak említés szintjén merült fel ez a terv, de amikor apa nemrég újra feltette az ajánlatot, elutasítottam. Végre megismertem a One Directionös fiúkat, Niall-lel közelebbi kapcsolatba kerültem, egyszer az életben minden rendben volt, erre hirtelen összeomlott minden. Tegnap éjjel kihallgattam a szüleim. Nem hallottam sokat, de annyit biztosan, hogy apa gyorspostával adta fel a jelentkezésemet, úgyhogy valószínűleg már meg is kapta az iskola. Semmi értelme sem volt már egy ostoba szabotázsnak. Mindez miért? Azért, mert az apám nem volt hajlandó elfogadni, hogy az icipici lánya randizni kezdett. Ebből következett, hogy nem, nem szándékoztam hozzászólni egy mukkanást sem.

 - Emma, értsd meg, ezt érted tettem – magyarázta, de rá sem hederítettem, inkább továbbra is kavargattam a müzlimet, és próbáltam a félig átázott darabkákra összpontosítani. Az egyik hasonlított egy zsiráfra.

Egy élesen csipogó hang rántott vissza a való világba. Apa csipogója. Ez csak azt jelenthette, hogy olyan súlyos baleset történt, hogy csakis a legjobb sebészre bízzák rá a műtétet. Apára. Puskagolyóként ugrott fel, elköszönt, én pedig tudomást sem véve róla olvasgattam a müzli dobozát. Ha a műszakja után hívták, az egyet jelentett minimum hat szabad órának. Hat óra elnyomás nélkül! A gyomorfogatóra ázott müzlit kidobtam, majd felrohantam a szobámba. Végre maximum hangerőn hallgathattam a zenéimet!

 - Azért ennyire ne örülj – kopogott be anya a szobámba. - A nappaliban hagytad a telefonodat. Chloe keresett – a kezembe adta, aztán becsukta az ajtót.

Ledobtam magam az ágyamra, feloldottam a lezáró kódot, és átfutottam a híváslistámat. Chloe hétszer hívott az elmúlt fél órában. Néha tényleg elgondolkodtam rajta, hogy minden rendben volt-e vele. Visszahívtam.

- Mizu, Emma? Csak egy bizonyos Matt nevében hívlak, aki most ért haza a nyaralásról - mondta közbeszólást nem tűrően. - Úgy tudom, apádat behívták a kórházba, szóval itt az idő, hogy találkozzatok.

A kérdés: honnan tudta meg ilyen hamar, hogy aput behívták a kórházba? B kérdés: Matt hazajött?

- De… - tiltakoztam, persze teljesen sikertelenül. Hogyan is képzelhettem, hogy a nagy Chloe elképzeléseinek útjába állhattam?

 - Nincs de! Ott lesz nálatok körülbelül tíz perc múlva. Leszerveztem mindent – elképzeltem, ahogy belekacsint a telefonba. - Aztán mosolyogni! Puszi - cuppantott egyet, de akkorát, hogy szinte éreztem a nyáláradatot egyenesen a fülembe zúdulni.

Matt. Chloe-n kívül őt tartottam a másik legjobb barátomnak. Igaz, hogy fiú volt, és egyben meleg is. Persze engem sosem zavart, legalább néha kaptam egy hímneműtől is bókot. Néhány nappal azelőtt, hogy megismertem Niallt, elutazott egy nyaralásféleségre, amire a nővére rángatta el. Még előtte pedig egy kicsit összekaptunk - már nem is emlékszem min -, így nem volt lehetőségünk megbeszélni a dolgokat. Mattet ismerve nem mert felhívni, valószínűleg ezt rábízta Chloe-ra. Felültem az ágyamon. Ekkor tudatosult bennem, hogy a szobám inkább hasonlított egy második világháborús csatatérre, mint egy civilizált helyiségre. Felugrottam, és villámsebességgel pakolni kezdtem. A szobám nagyjából elfogadhatóan nézett ki, mire megszólalt a csengő. Lesiettem a lépcsőn.

 - Matt! – kiáltottam, amikor kinyitottam az ajtót. Önkéntelenül is a nyakába ugrottam.

Semmit sem változott amióta láttam, leszámítva azt, hogy csokibarnára barnult. Továbbra is ugyanaz a sötétbarna szempár nézett vissza rám barna haja mögül.

 - E… Ems! – mondta, miközben kis híján kiszorítottam belőle a levegőt. Csak most tudatosult bennem, hogy mennyire hiányzott. – Jól van, elég. Összenyomsz!

Lassan engedtem a szorításából. Hátrébb léptem a küszöbtől, hogy beengedjem. Néhány pillanatig csak bámultuk egymást, mivel egyikünknek sem volt ötlete, hogy felhozza-e azt a veszekedést, aminek a tárgya már ismeretlen, vagy vágjunk bele a mesélésbe.

 - Nincs itthon tejetek? – törte meg a csendet.

Bólintottam, és a konyhába vezettem. Kiismerte magát nálunk, szóval kérdezés nélkül kinyitotta a hűtőt, és kibányászta a tejet magának. Ezt imádtam benne. Mással egy kínos beszélgetés után sem biztos, hogy lerendeztünk egy vitát. Vele viszont egy egyszerű mondat volt az egész, és sutty, el is felejtettük az egészet.

 - Hova is utaztál el? A múltkor nem hiszem, hogy említetted.

 - Spanyolországba – felelte, miután kihörpintette az utolsó csepp tejet is a kannából. – El sem hinnéd, milyen pasik vannak ott. És a kaják! A következő alkalommal neked is jönnöd kell – a hangja rajongással telt meg.

Ezek szerint Chloe nem mondott neki semmit rólam és Niallről, mivel máshogy Matt már az esküvőnket tervezgette volna. Ő is Directioner volt. Hosszan mesélt a spanyolországi élményeiről, mire rám terelődött a szó.

 - Veled mi van, csajszi? – A fejét ráhajtotta a tenyerére, szaftos pletykákat várva. Ezennel sokkal szolgálhattam.

 - Ezt nem fogod elhinni, de – egy csöngő szakított félbe. Anya lerohant azt ordítozva, hogy Nyitom!, úgyhogy azt hittem, egy barátnőjét várta. – Szóval, találkoztam az egész One Directionnel. És úgy néz ki, hogy lesz valami Niallel és velem.

Matt szája tátva maradt, aztán hangos vinnyogásba kezdett, végül ujjongva a nyakamba ugrott. Egyszer csak mozdulatlanná dermedtek a karjai a nyakam körül, ahogy az egész teste is. Nem értettem, hogy miért. Talán apa hamarabb hazajött? Pont háttal álltam a konyha bejáratának, de szinte érzetem az illető égető pillantását. Matt inkább kétségbeesetten kapaszkodott belém, ami nem volt rá jellemző. Bármilyen helyzetet tökéletesen kezelt.

 - Niall Horan? – suttogta.

Kivágtam magam a szorításából, éppen időben fordulva Niall felé, hogy lássam, ahogy összezavart arccal megfordul, majd bevágja maga mögött a bejárati ajtót. Valamit nagyon félreértett.




Sziasztok! Ne haragudjatok az újabb késésért. Inkább nem kezdek bele a magyarázkodásba, mert már úgyis tudjátok az okokat. Ugyanaz, mint a múltkor. Most már itt a nyár, ígérjük, gyakrabban hozunk majd részeket! Azért érdekel, hogy tetszett-e a fejezet, kommenteket várunk. Remélem, megérte várnotok ;) Puszi, Mimi :) xx

35. fejezet

LOUIS

Csalódottan pillantottam a bejárati ajtóra, majd elővettem a telefonomat és ismételten taxit hívtam. Miközben bediktáltam a címet, lélekben már próbáltam magam felkészíteni arra, ami rám várt. Egy magányos, szomorú éjszaka egy rideg hotelszobában. Király. Kelletlenül vettem tudomásul, hogy utolsó reménysugaram nem engedett be a házába. Az egyik emeleti szobában égett a villany, vagyis biztosan otthon tartózkodott. Ez pedig nem jelenthetett mást, mint azt, hogy azért nem nyitott ajtót, mert egyáltalán nem kíváncsi a képemre. Úgy döntöttem, utolsó próbálkozásként, minden mindegy alapon még egyszer megnyomom a csengőt, hátha mégis meggondolja magát. Tisztában voltam vele, hogy erre szinte semmi esély, de túl sokat nem veszíthettem, hiszen a taxinak perceken belül meg kellett érkeznie.

 - Addig akár még csodák is történhetnek - mormoltam az orrom alatt, majd kényelmesen elhelyezkedtem az utazótáskámon.

Az ajtó túloldaláról átszűrődő hangokra azonnal felkaptam a fejem. Mintha valaki ledübörgött volna a lépcsőn. Biztosra vettem, hogy csak a képzeletem játszott velem, ezért rendesen meg is lepődtem, mikor csörrent a zár, és kitárult a bejárati ajtó.

 - Louis?

A hirtelen jött viszontlátástól zavarodottan elmakogtam valami köszönésfélét, majd felpattantam a táskámról és megálltam az ajtónak támaszkodó lánnyal szemben. Kinyúlt pólójának, kopott nadrágjának és kócos hajának semmi jelentőséget nem tulajdonítottam, ahogy annak sem, hogy ki sem volt sminkelve, hiszen rengetegszer láttam már ennél sokkal rosszabb állapotban is. Ami igazán érdekelt, az a döbbent hanglejtéséhez tökéletesen passzoló, meghökkent arckifejezése volt. Határozottan úgy éreztem, hogy nem túlzottan örült nekem.

 - Louis, te tényleg... Mit keresel itt?

 - Ez egy elég hosszú sztori - vakartam meg a tarkómat. - A lényeg az, hogy bizonyos okokból kifolyólag nem aludhatok otthon, ezért szállást keresek az éjszakára.

A hátam mögötti motorzúgásból ítélve a taxi megérkezett. A vállam felett hátrapillantva láttam, hogy ugyanazt az autót küldték értem, amiből bő negyed órával ezelőtt pontosan itt szálltam ki. Fogalmam sem volt, hogy mit gondolhatott szegény sofőr, de abban biztos voltam, hogy ő is ugyanúgy össze volt zavarodva, ahogy mi ketten.

 - Aha, és mik azok a bizonyos okok?

 - Ezt most nem tudom elmagyarázni. Itt a taxim - böktem a kocsira, majd a táskámért nyúltam.

 - Most meg miért mész el?

Értetlenkedve pillantottam a lányra. Több, mint tíz percen keresztül nem volt hajlandó beengedni, most pedig nem értette, hogy miért akartam elmenni. Hol volt ebben a logika? Nők.

 - Gondoltam, azért nem nyitottál ajtót, mert nem akarod, hogy itt legyek.

 - Mi? Dehogyis - nevetett fel. - Aludtam, és csak most ébredtem fel, mikor csengettél. Szó sincs arról, hogy nem látlak szívesen.

 - Tényleg?

 - Tényleg. Nyugodtan itt maradhatsz éjszakára, persze egy feltétellel.

 - És mi lenne az? - mosolyodtam el megkönnyebbülten.

 - Kötelességed elmesélni, hogy miért nem aludhatsz otthon. Nagyon kíváncsi vagyok.

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, a sofőr dudálni kezdett. Megforgattam a szemeimet. Most mégis mi a francért kellett idegeskedni?

 - Szóval, mi legyen, Louis? Maradsz, vagy mész?

Meleg, kedves mosolyát látva még mindig nem akartam elhinni, hogy nem utasított el. Azok után, amiket vele műveltem, szinte földöntúli csodának tartottam, hogy hajlandó engem befogadni.

 - Menjen nyugodtan! - kiabáltam hátra a taxisnak, majd felemeltem a táskámat és a lányra pillantottam. - Maradnék, ha lehet.

 - Fáradj beljebb - tárta ki előttem az ajtót vigyorogva.

Miközben lepakoltam a cuccaimat, vagy ezerszer megköszöntem a kedvességét, sőt még akkor is csak hálálkodtam, mikor bevezetett a vendégszobába. Láttam rajta, hogy rájött, hogy még nem vagyok éppen kommunikatív állapotban, ezért inkább magamra hagyott egy kicsit. Kihasználva az alkalmat, gyorsan küldtem egy helyzetjelentő SMS-t Liamnek, kipakoltam a dolgaimat, majd már nyugodtabb állapotban vendéglátóm keresésére indultam. 

 - Helló - pattantam le mellé a kanapéra.

Ahogy meglátott, kikapcsolta a tévét, amit addig céltalanul nyomkodott össze-vissza. Kíváncsi arckifejezéséből ítélve rengeteg kérdésre számíthattam.

 - Helló - mosolyodott el. - Rég nem láttuk egymást.

 - Tudom. Meg is lepett, hogy beengedtél.

 - Felejtsd el! Inkább mesélj! Mi van veled? Hogy vannak a srácok? Hogy vannak a húgaid? És anyukád? Mindent tudni akarok.

Buzgóságán akaratlanul is felnevettem. Mindig is közvetlen lány volt, de arra még én sem számítottam, hogy ilyen könnyedén kezeli majd felbukkanásomat. 
 - Oké, mivel kezdjem?
 - Azzal, hogy miért dobtak ki. Az a történet igazán érdekel.
Felsóhajtottam és kényelembe helyeztem magam, majd mesélni kezdtem. Mindent elmondtam, kitértem a legapróbb részletekre is. Jól esett, hogy valakinek kiönthettem a lelkemet, hogy kiadhattam magamból az Austinnal való ellenszenvemet. A lány néha megértően hümmögött, néha elszörnyedve felszisszent, a kínos részeknél pedig hangosan felkacagott.
 - Hát ez egy érdekes sztori - ráncolta össze a szemöldökét, mikor elhallgattam. - De egy valamit nem értek. Miért nem Eleanorhoz kéredzkedtél be éjszakára?

ZAYN

A pályaudvar parkolójában azonnal Harry kocsiját kezdtem keresni. Még tegnap megírtam neki, hogy mikorra érkezem, ő pedig megígérte nekem, hogy kijön értem. Igazából nem lepődtem volna meg, ha elfelejti a dolgot. Úgy tűnt azonban, hogy mázlim volt, a fekete, sötétített üvegű autó ugyanis ott állt a nagy gesztenyefa mellett. Szinte futólépésben közelítettem meg, majd miután bedobtam a bőröndömet a csomagtartóba, bevágódtam az anyósülésre.

 - Csá, Harry - csuktam be magam mögött az ajtót vigyorogva, majd oldalra pillantva azonnal elbizonytalanodtam. A kormánynál nem Harry ült. - Öö, izé, bocsi. Azt hiszem, rossz autóba szálltam be, ne haragudj.

 - Várj, Zayn! - rántott vissza az ismeretlen fiú. - Jó helyen vagy. Harry küldött ki érted, mert akadt egy kis dolga.

Kétkedve mértem végig a sofőrülésen terpeszkedő srácot. Elég megbízható képe volt, de valamiért rossz érzésem támadt. Elképzelhetőnek tartottam, hogy elkötötte Harry kocsiját és azzal jött el értem, hogy elrabolhasson és megölhessen egy elhagyatott, sötét erdőben. Oké, ez az elmélet egy kicsit betegesen hangzott, de hát sosem tudhatta az ember. Nem bízhattam meg rögtön egy olyan emberben, akinek még csak a nevét sem tudtam. Először fel kellett mérnem a terepet.

 - Megtudhatnám, hogy ki vagy te? - kérdeztem talán a kelleténél kicsit gorombábban, bár nem úgy tűnt, mintha a srácot nagyon zavarta volna a hangnem.

 - Természetesen. A nevem Austin, Austin Blanchard.

 - Blanchard? Valahonnan ismerős.

 - Emma bátyja vagyok - próbált segíteni Austin.

Emma Blanchard. Biztosan hallottam már ezt a nevet, de hirtelen egyáltalán nem tudtam hová tenni. Lázasan kutattam az emlékeim között, de nem jutottam túl sokra. Amit a névről meg tudtam állapítani, az az volt, hogy elég franciásan csengett és az agyamban folyamatosan Niall hangján ejtettem ki. De vajon mi köze lehetett Emmának és Niallnek egymáshoz?

 - Nem ő az a lány, akibe Niall halálosan szerelmes? - próbálkoztam egy hirtelen ötlettől vezérelve.

 - De, igen. Ő a kishúgom.

 - Értem. És megmondanád, hogy Harrynek milyen dolga akadt?

 - Fogalmam sincs - rántotta meg a vállát Austin. - Csak annyit mondott, hogy hozzalak el. Mehetünk?

 - Pillanat, csak elintézek egy telefont - szálltam ki a kocsiból.

Mivel Austin nem volt túl meggyőző, úgy döntöttem, hogy felvilágosítást kérek Harrytől. Gyorsan kikerestem a listából a számát, de természetesen ki volt kapcsolva. Biztosan megint elfelejtette feltölteni a telefonját. Igazából visszaülhettem volna a kocsiba, de addig képtelen voltam rá, ameddig le nem tisztáztam a helyzetet. Az tűnt a legjobb megoldásnak, ha valamelyik másik fiút hívom fel információért. A választásom Louisra esett.

 - Halló? - szólt bele a telefonba jó pár csörgés után.

 - Csá, Tommo.

 - Ó, helló, Zayn. Hazaértél?

 - Igazság szerint igen - rúgtam arrébb egy kavicsot. - Meg tudnád nekem mondani, hogy milyen dolga van Harrynek?

 - Harrynek? Miért?

 - Csak mert nem ő jött ki értem az állomásra, szóval biztos valami fontos ügy.

 - Furcsa, nekem semmit nem említett - gondolkozott el Louis.

 - Hát jó, azért köszi a segítséget - nyomtam ki a telefont, majd villámgyorsan kiráncigáltam a bőröndömet a csomagtartóból és sietősen elindultam a buszmegálló irányába.

Pár pillanat múlva már Harry autója is mellettem gurult. Hallottam, ahogy Austin lehúzta az ablakot, de figyelmen kívül hagytam.

 - Zayn, miért nem szállsz be?

 - Mert nem tudsz átverni, Austin. Azt hiszed, beveszem a sztoridat, mi? Hát nem. Hazamegyek busszal.

 - Ilyenkor?

 - Nyugi, nem lesz semmi bajom. Legalább senki nem ismer fel - mondtam gúnyosan, miközben a fejemre húztam a kapucnimat és feltettem a napszemüvegemet.

 - De...

 - Nincs de - pillantottam Austinra dühösen. - Ajánlom, hogy húzz innen minél gyorsabban, mert megbánod. Ahogy hazaérek, azonnal feljelentelek autólopásért.

Austin már nem ellenkezett. Nevetve megrázta a fejét, majd elhajtott, én pedig felszálltam az éppen indulni készülő buszra. Fel sem tudtam fogni, hogy hogy volt képe ennek a srácnak ahhoz, hogy idejöjjön Harry autójával. Az emberrablásos ötletem először hülyeségnek tűnt, de a gyanúm végül beigazolódott. Louis nem tudott semmi fontos ügyről, márpedig Harry neki aztán mindig mindent elmondott. Austin egy csaló volt, egy közönséges bűnöző. A legdurvább azonban az volt, hogy bevárt engem a buszmegállóban. Harry autója pont ott állt, ahol nekem mindenképpen el kellett sétálnom. Mikor mellé értem, ismét lehúzódott az ablak.

 - Szállj már be, te idióta!

 - Harry? - torpantam meg zavarodottan. - Te... De az autód... Az az Austin... Mi van?

 - Elküldtem érted Austint, mert ajándékot vettem anyunak, de szólt, hogy nem voltál hajlandó eljönni vele - morgott Harry, majd a mellette ülő Austinra mutatott. - Komolyan azt hitted, hogy ellopta az autómat?

Erre a kérdésre inkább nem válaszoltam. A bőröndömet visszaraktam a csomagtartóba, majd becsusszantam a hátsó ülésre.

 - Vigyetek haza - mosolyogtam megadóan.

 - Ez a beszéd - nyomta meg a dudát lelkesen Austin, majd a gázra taposott.

 - Miért nem hívtál fel? - fordult hátra Harry.

 - Próbáltalak, de ki voltál kapcsolva. 

 - Akkor miért nem hívtad fel valamelyik srácot?

 - Louist felhívtam...

 - Pont Louist? Szerencsétlen - fújt mérgesen Harry.

Fogalmam sem volt, miért lett hirtelen ilyen. Ha jól tudtam, mostanában nagyon jóban voltak. Valaminek megint történnie kellett, ameddig Bradfordban voltam.

 - Most mi a baj?

 - Louis nincs otthon. Összevesztünk - bámult ki az ablakon Harry.

Hitetlenkedve meredtem rá, de nem adott további magyarázatot. Teljesen össze voltam zavarodva. Mégis mi volt a probléma már megint?

GENEVA

Ismételten végigfuttattam a szemem a bárban üldögélő embereken. Abban reménykedtem, hogy legutolsó terepszemlém óta Tony Carlson is megérkezett. Természetesen csalódnom kellett, a helyiségben ugyanis továbbra is ugyanazok tartózkodtak, mint öt perccel korábban. Hirtelen eszembe jutott, hogy valószínűleg akkor sem ismerném meg Tonyt, hogyha az orrom előtt állna, hiszen még sohasem találkoztunk élőben. Igazából az interneten ismerkedtünk meg, majd levelezni kezdtünk. Szinte mindent tudtam róla, kivéve azt, hogy hogyan is néz ki. Erre a gondolatra keserűen felnevettem, majd lehajtottam a koktélom maradékát.

 - Hozzak esetleg egy másikat?

A fejemet felkapva a pultossal találtam szembe magam. Tetoválások, szakáll, piercing, fejkendő... Szinte fogadni mertem volna rá, hogy az ötvenes férfi egy igazi vén rocker, mint ahogy arra is, hogy láncdohányos. Szó szerint émelyegtem, ugyanis a belőle áradó cigarettaszag és az erős, ízléstelen kölni keverékétől, a reszelős hangjától és krákogásától pedig még a hideg is kirázott. Gyorsan az órámra pillantottam, majd az időt látva lecsusszantam a bárszékről.

 - Nem, köszi. Éppen menni készülök.

 - Komolyan? Pedig azt hittem, vársz valakire.

 - Késik - vetettem oda félvállról, majd a pénztárcámért nyúltam. - Mennyivel tartozom?

A férfi nem szólt semmit, hanem minden gátlás nélkül végigmért tetőtől-talpig. Ahogy leplezetlenül legeltette rajtam a szemeit, az ajka kéjes mosolyra húzódott, kivillantva ezzel a korántsem esztétikus, hiányos, sárga fogsorát.

 - Megmondaná, mennyivel tartozom? - ismételtem meg előbb feltett kérdésemet, ezúttal egy kicsit idegesebben.

 - Semmivel. A ház vendége vagy, cicababa - kacsintott rám. - Biztos vagy benne, hogy nem maradsz? Fiatal még az éjszaka. Elüthetnénk az időt... valamivel.

 - Maga egyszerűen undorító - sziszegtem felháborodva, majd felkaptam a táskámat és sarkon fordultam.

Olyan erővel vágtam ki az utcára nyíló ajtót, hogy kis híján eltaroltam a túloldalon álló személyt. A köztünk beálló pillanatnyi, meglepett csendet kihasználva gyorsan szemügyre vettem a velem szemben álló srácot. Körülbelül velem egyidős lehetett, barna haja divatosan fel volt nyírva, fülében ott volt a fülbevalónak lőtt lyuk, összességében mégis jófiús hatás uralkodott rajta. Ahogy hatalmas, kék szemeit az enyéimbe fúrta, azonnal megvilágosodtam.

 - Bocsánat, de nem te vagy véletlenül Tony Carlson?

 - De, igen - mosolygott rám zavartan. - Te pedig Geneva Lane lehetsz. Bocsánat a késésért. Azt hittem, nem talállak majd itt.

Bólintottam és szólásra nyitottam a számat, de a hátam mögül érkező türelmetlen köhintés megzavart ebben. Felvont szemöldökkel fordultam hátra, karjaimat összefontam a mellkasom előtt és kérdő tekintettel meredtem az előttem álló szőke nőre.

 - Segíthetek esetleg valamiben?

 - Örülnék, ha becsuknád az ajtót - dobta át a haját a válla fölött. - Most jöttem a fodrásztól, a huzat pedig nem tesz jót a frizurámnak.

 - Tényleg így gondolod? Ha érdekel a véleményem, szerintem csak javíthat a helyzeteden.

Elégedett vigyorral figyeltem, ahogy a nő szája keskeny vonallá préselődött össze, arcának színe pedig először vörösbe, majd falfehérbe váltott át. Nyilvánvaló volt, hogy rosszul érintette a megjegyzésem és minden erejével azon dolgozott, hogy vissza tudjon vágni nekem.

 - Te kis... Ribanc! - köpte az arcomba frappáns sértését, majd toppantott egyet és 15 centis tűsarkain visszatipegett az asztalához.

 - Tony, nem mehetnénk inkább sétálni? - fordultam a kint ácsorgó sráchoz. - Ez a hely nem valami szimpatikus nekem.

 - Tőlem mehetünk - vonta meg a vállát, majd a fejével intett, hogy kövessem.

Ahogy elindultunk, rögtön beszélgetni kezdtünk, kis idő elteltével pedig egyre személyesebb és személyesebb témák kerültek szóba közöttünk. Ő a családi problémáiról mesélt nekem, én pedig a srácok elleni ördögi tervem részleteit osztottam meg vele. Lelkesen hallgatott, hiszen ugyanúgy utálta a One Directiont, mint ahogy én. A beszélgetésünk lassan flörtölésbe ment át, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy kézen fogva sétálgatunk egy számomra teljesen ismeretlen városrészben.

 - Hol vagyunk? - kérdeztem feszülten. Nagyon nem tetszett a környék.

 - Mutatni akarok neked valamit - mosolygott le rám Tony, majd jobbra fordulva behúzott egy sötét sikátorba.

Némán haladtunk a házak közötti szűk úton, egészen a végét jelentő hatalmas téglafalig. Egy zsákutcában voltunk, ez pedig kellemetlen érzéseket keltett bennem. Tony elengedte a kezem, hátat fordított és pár méterrel arrébb sétált.

 - Mit szeretnél mutatni?

 - Várj egy percet és meglátod.

Felsóhajtottam és szemügyre vettem a körülöttünk álló konténereket. Igazán bizalomkeltően néztek ki.

 - Elárulod, hogy miért pont itt akarod megmutatni azt a valamit? - próbálkoztam egy másik kérdéssel.

 - Mert ez az egyik kedvenc helyem.

 - Igazán? Nem értem, mit lehet szeretni ezen.

 - Azt, hogy tökéletes helyszín a gyilkosságokhoz.

 - Rettentően humoros - forgattam meg a szemeimet. - De most komolyan, mi tetszik benne?

 - Komolyan gondoltam, amit az előbb mondtam - jelentette ki Tony, majd lassan megfordult.

 - Ugyan már, ez... Tony, mit csinálsz?

A fiú nem válaszolt, csak hidegen felnevetett. Ahogy pillantásom gúnyos mosolyáról a kezében tartott pisztolyra vándorolt, elöntött a jeges rémület. A lábam a földbe gyökerezett, kivert a víz, szédülni kezdtem és kiszáradt a torkom. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, ami történt. Az előbb még tökéletesen éreztük magunkat, most pedig meg akar ölni? Lehetetlen.

 - Ez egy szörnyű vicc, Carlson. Azonnal hagyd abba, elég volt. Tedd le a fegyvert!

 - Azt hiszed, csak viccelek? - lépett közelebb suttogva Tony. - Nem ismersz te engem. Én nem szoktam viccelni. Ezek az életed utolsó perceid.

A szavak lassan jutottak csak el a tudatomig, de a jelentésük valahol félúton elveszett. Csak egyetlen dolog zakatolt az agyamban, mégpedig az, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Mondjuk egy rész a Kész átverés!-ből, ahol Tony segédkezik a megszívatásomban. 

 - Na jó, hol vannak a kamerák? - néztem körbe idegesen.

 - Nincsenek kamerák. Csak te meg én vagyunk, felfoghatnád már végre.

 - Ez nem igaz. Mégis mi okod van arra, hogy megölj?

 - Te aztán tényleg egy üresfejű liba vagy, Geneva - nevetett fel Tony. - Hogy mi az okom? Az, hogy utálom, ha valaki keresztbe tesz nekem.

 - Nem értelek - ráztam meg a fejem kétségbeesetten.

 - Persze, hogy nem. Kevés az időnk, legyen elég annyi, hogy a One Direction elleni magánakciód nem teljesen egyezett az én elképzeléseimmel. Kicsit túlbuzgó vagy Geneva, és úgy gondolom, jobb, ha megelőzöm a további bajokat.

Tudtam, hogy reménytelen helyzetbe kerültem. Itt volt a vége. Éreztem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon, sós ízüket a nyelvemen éreztem. Reményvesztetten figyeltem, ahogy Tony rám szegezi a pisztolyt. Behunytam a szemem, és minden erőmmel arra a személyre koncentráltam, akit igazán szerettem. Visszatartott lélegzettel, Zayn Malik emlékébe kapaszkodva vártam, hogy Tony meghúzza a ravaszt.






Sziasztok! Végre sikerült megírnom a 35. fejezetet. Láttuk, hogy voltak, akik megijedtek attól, hogy esetleg bezárjuk a blogot. Ilyenre még csak ne is gondoljatok, mert annyi ötletünk van, hogy sosem érünk a végére. Egyszerűen az a helyzet, hogy elég sűrű ez az időszakunk, nagyon sok a dolgunk, ezért többet kell várni a részekre. Azért remélem, ugyanúgy tetszeni fog nektek, mint az eddigiek. Kommentelni továbbra is ér. 
Csók, Carmen xx