39. fejezet

LOUIS

Próbáltam összerakni a képet: az a nyugtalanító SMS, az összetört váza és a fiúk eltűnése.

 - Nagyon vicces, most már előjöhettek – huppantam le a kanapéra, hátha Niall a nyakamba szándékozott ugrani, vagy Harry fel akart volna lökni.

Semmi válasz. Vártam még néhány percet. Biztosan csak hatásszünetet tartottak. Az nem lehetséges, hogy…

 - Skacok! Ha nem jöttök elő, elmegyek. Nincs kedvem ehhez – szólaltam meg újra, de most sem reagált senki.

Idegesen elővettem a telefonomat és megnéztem a fiúk Twitterét. Nem posztoltak az utóbbi öt órában, úgyhogy akár Austin tényleg szörnnyé is változhatott és felzabálhatott mindenkit. Felálltam a kanapéról és körbejártam a házat. A konyha üres volt, ahogy a többi szoba is. Megállapítottam, hogy gyorsan mentek el. Harry itt hagyta a laptopját, Liam a telefonját, Zayn a kedvenc fésűjét, Niall a kedvenc pulcsiját. Mégis a legjobban az összetört váza nyugtalanított. Talán tényleg elvitték őket, ők pedig ellenkezni próbáltak?

 - Nyugi, Louis. Nyugalom – csitítgattam magam, de csak még feszültebb lettem. – Miért vitték volna el őket? Valószínűleg birkóztak, nem vették észre a vázát most meg valahol pizzáznak. Ki akarná őket elrabolni?

Sorra vettem mindenkit. Simont, Gemmát, Eleanort, Danielle-t, Emmát, Chloe-t, még Harry kutyáját, Pawst is, de arra jutottam, hogy egyikőjük sem bánthatta őket. Felsóhajtottam és nekiláttam feltakarítani a vázát. Egyszerűen felfújtam a dolgot. Aztán megakadt a szemem a párnákon. Összevissza dobálták őket.

 - Nem, az nem lehet. Nem rabolták el őket. Nem, azt nem. Kizárt dolog.

Ekkor vettem észre, hogy szinte ordítottam. A konyhába siettem egy csokiért.

 - Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés – mondogattam teli szájjal.

A szám tartalmának a fele kiesett a padlóra, de jelen pillanatban nem érdekelt túlságosan. Még több csokit tömködtem a zsebembe és a szobámba indultam. Ha tényleg elrabolták őket, akkor nem maradhattam a házban. Félúton a földszint és az emelet között megcsörrent a telefonom, amitől annyira megijedtem, hogy megcsúsztam és legurultam a lépcsőn. Eljöttek értem, itt a vége. Megmerevedett kezekkel felvettem a telefont, még azt sem néztem meg, ki hívott. Nem volt szükséges tudnom az elrablóm vagy a gyilkosom telefonszámát.

 - Megadom magam. Akármit adok, csak hagyj békén, oké? – Próbáltam magabiztosan megszólalni, de a hangom remegett a félelemtől.

 - Louis? – kérdezte a vonal túlsó végén lévő női hang. – Minden rendben van?

 - Már hogy lenne rendben? Meg akarsz ölni! – vádoltam, amire a nő felröhögött.

 - Te idióta, én vagyok az, Hannah – mondta, miközben próbálta visszafogni a nevetést. – Beléd meg mi ütött?

Még mindig a sokk hatása alatt álltam. Behúzódtam a legközelebbi sarokba és kis labdává kuporodtam.

 - Mindegy – folytatta. – Csak aggódtam, amiért elrohantál. Jól vagy?

Nyeltem egy nagyot, hogy szétoszlassam azt a hatalmas gombócot a torkomban.

 - Persze, mi csak… szórakozunk. Most megyek, szia. – Kinyomtam a telefont.

Még vagy fél óráig ott bujkáltam a sarokban, mire összegyűjtöttem annyi lelkierőt, hogy felmerészkedjek a szobámba. Csukott szemekkel és közel a szívinfarktushoz nyitottam ki az ajtót. Szerencsére csak a szokásos rendetlenség és enyhén áporodott szag fogadott, úgyhogy kinyitottam az ablakot. Az ágyam alól kihúztam az egyik bőröndöt. Szinte az összes ruhámat belepakoltam, így akkorára tornyosult a kupac, hogy muszáj volt szelektálnom, ha mást is magammal akartam vinni. Vagy a felét kiszedtem és betettem helyettük a személyesebb dolgaimat. Nem mertem elhagyni a szobámat. Féltem minden egyes árnyéktól és nesztől, még a postásétól is, aki éppen elhaladt az utcán. A becipzárazott bőröndöt lelöktem a földre, hogy elég helyet szoríthassak magamnak a ruharengetegben. A hátamon fetrengtem, miközben próbáltam kitalálni, mi történhetett a fiúkkal. Vajon tényleg elhurcolták őket valahova? A tenyeremet a homlokomhoz tapasztottam, hátha kiűzi a fejemből a rossz gondolatokat.

Mire magamhoz tértem, a hasamon feküdtem, a nyálam átitatta a párnámat és besötétedett. Miközben átöltöztem sorra vettem a lehetőgégeimet. Nem volt sok belőlük. Visszamehettem Hannah-hoz, hogy aztán őt is elrabolják, vagy vehettem egy sátrat és letáborozhattam valahol a Temze partján, ahol soha nem találnak meg. A második opciót választottam. Csak gratulálni tudtam magamnak, amiért elaludtam, így verhettem fel a sátrat a vaksötétben. Miután átöltöztem, lecipeltem a bőröndöt a földszintre. Csigalassúsággal elvonszoltam magamat a bejáratig, de mozgolódást hallottam az emeleten. A fejem felöl. A fejem felett pedig pontosan az én szobám volt. Ott nem lehetett senki, hiszen nemrég jöttem el onnan, hacsak esetleg… az ablak.

 - Ki van ott? – kérdeztem remegő hangon, a kilincset szorongatva.

A legközelebbi támadóeszköz egy ahhoz képest méretes cipőkanál volt. Megint döntenem kellett. A józan eszem azt sugallta, hogy fussak a lehető legmesszebbre, a kíváncsiság pedig az ellenkezőjére buzdított. A bőröndöt magam mögött hagyva felindultam lépcsőn. Hallottam, ahogy az illető az emeleten járkált. Egyszerűen meg akartam tudni, hogy kivel volt dolgom. Amikor nem találtam senkit a szobámban, megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy csak egy paranoiás idióta vagyok.

 - Itt vagyok, Louis! – hívogatott a fürdőszoba irányából.

 - Persze, hogy ott vagy. Hol máshol lennél?  - mondtam cinikusan, hogy oldjam a mindjárt feltörő pánikrohamomat.

Természetesen ott sem találtam senkit. Még utoljára benéztem a szobámba, és akkor megláttam. Az ablaknak támaszkodott. Minimum tíz centivel lehetett magasabb nálam, ha nem többel. A kopaszra nyírt haján és a nyakán egy pisztolyt ábrázoló tetkón kívül csak a hátát láttam. Élvezte a helyzetet. Nagyon is. Teljesen dühbe gurultam.

 - Fordulj meg, ha ennyire nagynak érzed magad!

Vészjóslóan felnevetett, majd kiállt a párkányra. Össze kellett görnyednie, hogy elférjen az ablakban.

 - Miért küldted nekem azt az SMS-t? Válaszolj, te barom! – Az egész testem remegett.

Egy pillanatra megdermedt. Ahogy rásütött a kinti lámpa fénye, egyértelműen ki lehetett venni, hogy a bal keze enyhe rángatózásba kezdett. A kezét ökölbe szorította és kicsit oldalra fordította a fejét.

 - Te tényleg egy idióta vagy – sóhajtott fel. – Még találkozunk, Louis. Add át az üdvözletemet a többieknek.

Elrugaszkodott és kiugrott. Mire kinéztem az ablakon, eltűnt.

ELEANOR

Unottan kavargattam a karamellás jegeskávémat, miközben az utcán elhaladó embereket figyeltem. Danielle körülbelül egy órája hívott fel és megparancsolta, hogy hatra legyek itt, a Starbuck's-ban. Na, ez az időpont körülbelül negyed órája múlt el.

 - Bocsi a zavarásért - szólított meg egy vékony hang. -, de véletlenül nem te vagy Eleanor Calder?

Felpillantottam és rámosolyogtam az asztalom előtt álló lányra. Hatalmas szemekkel meredt rám, kezeiben pedig görcsösen szorongatta a telefonját.

 - Úristen, tényleg te vagy az. Én ezt nem hiszem el... Esetleg csinálhatnánk egy képet? - mutatta fel reménykedve a készülékét.

 - Hát persze - keltem fel az asztaltól, majd megkértem egy közelben ülő nőt, hogy fényképezzen le minket. - Köszönjük szépen.

A nő morgott valami szívesenfélét, majd gyorsan visszaült az asztalához. Lehet, hogy belehalt volna egy kis kedvességbe. Visszaadtam a lánynak a telefonját, ő pedig izgatottan vizsgálta meg a képet.

 - Nagyon szépen köszönöm - hálálkodott a képernyőt tanulmányozva.

 - Ugyan, semmiség - legyintettem. Tényleg így gondoltam. Szívesen fotózkodtam a directionerekkel, még akkor is, ha én csak az egyik barátnő voltam. Nekem csak egy percembe került, őket pedig boldoggá tettem vele. Akkor meg miért ne?

 - Hát, akkor megyek is - toporgott a lány zavartan. - Megmondanád Louis-nak, hogy nagyon szeretem? És hogy kövessen Twitteren? Itt a nevem - tolt elém egy papírfecnit.

 - Mindenképpen.

 - Komolyan? Nagyon köszönöm. Ez annyira szuper!

Nevetve figyeltem az ujjongó lányt, majd miután elment, a papírfecnire pillantottam. Szívesen odaadtam volna Louis-nak, de nem tűnt valószínűnek, hogy a közeljövőben találkozni fogunk. Igazából nem is beszéltünk. Hirtelen arra sem emlékeztem, hogy szakítottunk-e. Összejöttünk egyáltalán a Harrys incidens után? Most a barátnője vagyok vagy az exe? Teljesen össze voltam zavarodva, úgyhogy kifejezetten örültem, hogy Danielle röpke 25 perces késéssel megérkezett. Reméltem, hogy képes elterelni a gondolataimat valami más irányba.

 - Olvastad a híreket? - szegezte nekem a kérdést azonnal. Értetlenül pislogtam rá, mire elővett egy összehajtogatott papírlapot a táskájából. - Gondoltam, hogy nem, úgyhogy kinyomtattam.

Elvettem a felém nyújtott lapot és átfutottam a sorokat. Aztán újra ás újra. Nem akartam hinni a szememnek.

 - Geneva Lane meghalt? Nem létezik - ráztam a fejem csodálkozva.

 - De igen. Meggyilkolták - hangsúlyozta ki a szót jelentőségteljesen Danielle. - Csak az a probléma, hogy nem tudják, ki volt az.

 - Igen, ez remek. Komolyan ezért hívtál ide?

Bólintott, majd elemelt az asztalról egy szalvétát és szórakozottan játszadozni kezdett vele. Tudtam, hogy mondani akart még valamit. Felsóhajtottam.

 - Mi a baj, Danielle?

 - Mi? Semmi, nincs semmi - vonta meg a vállát és tovább piszkálta a szalvétát.

Nem akartam elhinni, hogy képes volt iderángatni valamiért, amit utána el sem akar mondani. Mégis mit várt, hogy majd harapófogóval húzom ki belőle? Na, azt már nem. Megköszörültem a torkom, mire felpillantott. Valószínűleg elég csúnyán nézhettem, mert azonnal eldobta a szalvétát és beszélni kezdett.

 - Oké, elmondom. De ígérd meg, hogy nem ölsz meg!

 - Megígérem - húztam össze a szemem. Kíváncsi voltam, hogy mi sül ki ebből.

 - Jó, szóval... Tudom, hogy ez hülyeség... Idióta vagyok... De akkor is... - dadogott zavartan. - Szerintem...

 - Bökd már ki, Danielle!

 - Szerintem Liam volt.

Hirtelen nem tudtam, hogy mit reagáljak. Végül a nevetés mellett döntöttem, de Danielle arckifejezését látva hamar abbahagytam. Nem viccelt. Döbbenten meredtem rá.

 - Ez komoly? Liam?

 - Igen - bólogatott bőszen. - Megváltozott, Genevával gondjaik voltak. Végül is tök logikus az egész, nem?

 - De akkor is, pont Liam? Az a srác olyan veszélyes, mint egy kölyökkutya - próbáltam meggyőzni. - Nem gyanúsíthatod gyilkossággal csak azért, mert szakítottatok.

 - Jó, akkor ki lehetett? Louis? Mondjuk, ő is furcsa volt az utóbbi időkben...

 - Te meghibbantál? Mi köze lenne ehhez Louis-nak? Mi van, ha egyáltalán nem ők voltak? Ehhez mit szólsz, hm?

 - Azt, hogy hülyeség. Biztos vagyok benne, hogy ők tették vagy legalább valami közük volt hozzá. Minden okuk megvolt rá és amúgy is, ki más lett volna? - kérdezte gúnyosan. - Már csak az a kérdés, hogy melyikük.

Hitetlenkedve bámultam rá, majd felkaptam a kabátomat és szó nélkül otthagytam. Tényleg azt hitte, hogy a fiúk voltak? Pont Liam? Louis? Hogy jön ahhoz, hogy meggyanúsítsa őket? Mi joga van hozzá? Ez nem normális dolog. Ő sem normális. Megőrült. Danielle komolyan megőrült.

ZAYN

Ahogy beléptünk a Cowell-házba, Simon azonnal a kanapéhoz terelt minket. Persze mindenki szétszéledt. Senki sem akart beszélni Liammel, amióta kijelentette, bárcsak nem is csatlakozott volna a bandához, úgyhogy ő a kertben bámult a semmibe. Harry Austinnal ücsörgött a konyhában. Niall begubózott az egyik vendégszobába, én pedig próbáltam hasznossá tenni magam. Sikertelenül. Simont nemsokára behívták valami fontos ügy miatt, hiába nem akart menni, azt mondta sürgős és nem tart sokáig. Ennek már több órája. Azóta besötétedett és egyre kínosabb volt itt üldögélni. Egy jégveremben is barátságosabb volt a hangulat.
Simon egyszer csak berontott a házba. Összeszedett minket a háza legkülönbözőbb pontjairól. Végigfuttatta a pillantását rajtunk.

 - Azért egymáshoz is terveztek szólni? Mondjuk még ma?

Liam egyedül ücsörgött a nappali egy távoli szegletében. A többiek alig észrevehetően rázták a fejüket.

 - Hát, az az igazság, hogy összevesztünk... egy kicsit - vakarta meg a tarkóját Harry.

 - Igen, tudom. Én is ott voltam, rémlik? Louis-t fel sem hívtátok még? - Egyre feljebb ment nála a pumpa.

 - Mi hívtuk egyszer, de az ex-barátnője vette fel - motyogott maga elé Niall.

 - Aha, és az esetleg eszetekbe jutott, hogy ha nem veszi fel, újra felhívjátok? Nem? Komolyan idiótákkal vagyok körbevéve? - mennydörögte Simon, majd előhúzta a zsebéből a telefonját és a füléhez emelte. Pár pillanatig síri csend honolt, aztán beszélni kezdett. - Louis... Mi van? Érthetőbben!... Igen, itt vannak nálam... Hogy mi?... Nyugodj meg!... Mi lenne, ha... Louis... Louis... Figyelj már, Louis... FOGD MÁR BE, TOMLINSON! Köszönöm. Gyere el onnan azonnal, aztán majd megbeszéljük... Igen, ide! Mégis hova máshova mennél? Haladj!... Rendben, szia.

 - Mi van Louis-val, Simon? - kérdezte aggódva Liam.

Simon hátradőlt a fotelben, majd magyarázni kezdte, hogy Louis is kapott egy SMS-t, hazament, azután találkozott egy betörővel, aki állítása szerint majdnem megölte. És leidiótázta. Louis-t ismerve az utóbbit biztos jobban a szívére vette.
 - Srácok, Louis mindjárt idejön - kezdte a kioktatást. - Összevesztetek, vettem. Nem akartok beszélni erről az egész őrületről, vettem. Csakhogy itt nem az a lényeg, hogy ti mit akartok. Jelenleg a legtöbb amit tehettek, hogy erőt vesztek magatokon és ha már nem vagytok többre képesek, mint színtiszta nyáladzásra és depressziózásra, akkor segítsetek már annyival a helyzeten, hogy hallgattok is rám, oké? - Úgy tűnt, ez hatott. - Köszönöm. Innentől tessék félretenni a hülyeségeiteket. Fontosabb dolgokra kell koncentrálnunk.
Ezzel le is ült az egyik fotelbe. Csak ültünk Louis-t várva.

 - Megjöttem - hallottuk körülbelül negyed óra múlva Louis hangját az előszobából, pár pillanattal később pedig levágódott mellém a kanapéra. - Már azt hittem, hogy sátrazhatok a Temze partján. Kedves tőletek, hogy tájékoztattatok az eseményekről.

 - Mi próbáltunk hívni - védekezett Harry.

 - Igen, tudom, hogy kerestél. Egyszer - húzta fel a szemöldökét Louis. - Úgy tűnt, nem nagyon törted magad.

Komolyan képtelen voltam felfogni, hogy ezek ketten hogyan képesek még most is ilyen gyerekesen viselkedni. Tudták jól, hogy krízishelyzet van, de ahelyett, hogy kibékültek volna, inkább még jobban összevesztek. Már azt is megtiszteltetésnek vettem, hogy nem ugrottak egymásnak. Náluk ilyenkor sosem lehetett tudni.

 - Harry tényleg próbált hívni, de utána megérkezett Simon és elfelejtettünk - próbált segíteni Austin, de csak tovább rontott a helyzeten.

 - Téged meg ki kérdezett? Egyáltalán mit keresel itt? Bevettek a bandába helyettem, vagy mi? - förmedt rá Louis.

 - Nem, én csak...

 - Nem érdekelsz, Austin. Senki sem kíváncsi rád.

 - Elég legyen! - csapott a kávézóasztalra Simon. - Hagyjátok abba a veszekedést! Felfoghatnátok, hogy most minden gondunk nagyobb ennél.

Louis és Austin elmotyogtak egy-egy bocsánatkérést, de azért a biztonság kedvéért úgy helyezkedtek, hogy a lehető legtávolabb kerüljenek egymástól. Egyszerűen képtelenek voltak hosszútávon egy légtérben megmaradni. A gond csak az volt, hogy úgy tűnt, most egy ideig össze lesznek zárva. Sőt, nem is kis ideig.

 - Na, jó - sóhajtott fel Louis. - Valaki felvázolja nekem a helyzetet? Csak, mert mindenről lemaradtam és fogalmam sincs, hogy miért vagyunk bajban.

Mindenki rám pillantott, én pedig jeleztem, hogy vettem az adást. Mivel én voltam a probléma középpontjában, nyilvánvalóan nekem is kellett beavatnom Louis-t. Logikus.

 - Szóval, az a helyzet, hogy Geneva meghalt - kezdtem, majd a vigyorát látva gyorsan folytattam is. - Ne örülj, mert nem jó a hír. Genevát megölték, az anyja pedig engem gyanúsít. Meg titeket. Az egész banda bajban van, alibink meg természetesen nincs.

Louis pislogott párat, majd néma csöndben értelmezte a hallottakat. Hirtelen felnyögött és Austin felé pillantott.

 - Nekem sincs alibim? Én végig Hannahnál voltam! Ez számít, nem?

 - Igen. Ő tudja bizonyítani - bólintott Austin, Louis pedig a legnagyobb meglepetésemre hálásan rámosolygott. Persze, most, hogy megkönnyebbült, az sem zavarta, hogy Austinnal beszélt.

 - Mi az, hogy ő megússza az egészet, nekem pedig még mikrofont is csempésznek a kabátomba? - pattant fel Harry. - Hol itt az igazság?

 - Mikrofont? Mikor? - hökkent meg Louis.

 - Tényleg, Harry! Mikor? - kapta fel a fejét Simon. - Erről még semmit nem tudunk.

Harry vállat vont, majd idegesen körözni kezdett a nappaliban. Szinte hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában. Egy kis idő múlva megrázta a fejét és lerogyott a kanapéra.

 - Semmire sem emlékszem, csak arra, hogy virágot vettem anyunak, amikor nekem jött egy furcsa alak. Volt egy pisztolyt ábrázoló tetkója, de nem tudom, hogy... Louis, minden oké?

Louis halálra vált arccal, falfehéren meredt Harryre és lassan megrázta a fejét. 

 - A betörő - suttogta.

 - Mi van a betörővel? - sürgette Liam.

 - Ugyanolyan tetoválása volt.




Sziasztok! Szerencsére megjavult Carmen gépe, úgyhogy hatezer év késéssel hozni tudtuk az új részt. Még egyszer elnézést kérünk. Remélem, megérte a várakozást, kommentelni ér! ;) Puszi, Mimi :) xx