33. fejezet

DANIELLE

Idegesen szorongattam a telefonomat, miközben az Elküldve feliratra bámultam. Ennyi volt, megtettem. Miközben kézbesítettem az üzenetet, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Vissza akartam vonni az egészet, de mire bármit is léphettem volna, már szerencsére késő volt. Bármennyire fájt is, tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Itt volt az ideje, hogy lezárjuk ezt az egész huzavonát.

Odafordultam a laptopomhoz, hogy még egyszer utoljára elolvassam a megnyitott cikket. A Sugarscape arról volt híres, hogy ő első kézből közölte a legfrissebb pletykákat. Sosem értettem, hogy hogyan voltak képesek ott lenni mindenhol. Az információk hiteles forrásoktól, fénysebességgel jutottak el hozzájuk, szóval ami a valóságban megtörtént, az pár perc múlva már ott is virított a neten. Most sem volt másképp. A legutolsó posztban egy öt képből álló fotósorozatot tettek fel egy egész helyes lányról, amint éppen elhagyja a fiúk házát. Először le mertem volna fogadni, hogy valamelyikük egyéjszakás kalandja az, ezért nem is szenteltem túl nagy figyelmet a fotóknak. A szemem az alattuk lévő szövegen akadt meg. "Vajon ki ez a titokzatos, gyönyörű lány? Talán Liam Payne új barátnője? Mit szól ehhez Danielle?" Mikor újra megvizsgáltam a képeket, végre feltűnt, hogy a Liam mellett álló lány az ő BRIT feliratú pulóverét viselte, amit még én vettem hónapokkal ezelőtt. Ezen még nem feltétlenül akadtam volna ki, de úgy tűnt, hogy igazán bensőséges viszony alakult ki a páros között, amit képtelen voltam tovább nézni. Behunytam a szemem és lecsuktam a laptopot. Vége volt. Tisztában voltam vele, hogy gyerekes dolog volt SMS-ben szakítani, de mentségemre szolgált, hogy már így sem nevezhettem magunkat egy párnak, hiszen a legutóbbi veszekedésünk óta nem is beszéltünk egymással. Csalódott voltam, de már régóta éreztem, hogy nincs remény a kapcsolatunk megmentésére. Liam könnyen túllépett rajtunk. 

Gondolataimból a telefonom rezgése zökkentett ki. Új üzenetem érkezett. "Ezt nem mondhatod komolyan. Mit csináltam, Danielle? Találkozzunk. - L." Persze, találkozni, miért ne? Hogy aztán beetessen valami baromsággal? Kizárt. Már éppen válaszolni akartam, amikor csöngettek. Gyorsan zsebre vágtam a telefonomat és az ajtóhoz siettem.

 - Ez tényleg igaz?

Felsóhajtottam. Eleanor ácsorgott előttem, a Sugarscapes cikk kinyomtatott verzióját lóbálva. Tudhattam volna, hogy jönni fog. Bármilyen furcsa is volt, a Marcusos balhé óta nagyon jó barátnők lettünk.

 - Danielle? Miért nem hívtál? Ki kell tárgyalnunk ezt az egészet - bökött indulatosan a kezében tartott papírra.

 - Gyere be - álltam arrébb az ajtóból. - Mellesleg én is nagyon örülök, hogy látlak.

Megforgatta a szemeit, majd miután ledobta a kabátját, a nappaliba lökdösött. Lenyomott a kanapéra, aztán körözni kezdett előttem. Szinte hallottam a fogaskerekek kattogását az agyában. Pár perc múlva megtorpant, és összehúzott szemekkel pillantott rám. Tudtam, hogy mi fog következni. Eleanor-féle kérdésáradat.

 - Mit keres Liam pulcsija azon a csajon?

 - Nem tudom.

 - Mit keresett az a csaj náluk?

 - Fogalmam sincs.

 - Tudjuk egyáltalán, hogy ki ez?

Megráztam a fejem. Az égadta világon semmit nem tudtunk erről a lányról azon kívül, hogy gyönyörű. Hirtelen megrezzent a telefonom. Ledermedve bámultam a képernyőre, amin Liam neve villogott, miközben könnyek gyűltek a szemembe. Megmakacsoltam magamat és egy gyors mozdulattal eldörzsöltem őket. Eldöntöttem, hogy nem fogok sírni, főleg nem Liam miatt. nem érdemelte meg.

 - Danielle, minden oké? - integetett az arcom előtt Eleanor.

 - Hm? Ja, igen, semmi baj - erőltettem az arcomra egy gyenge mosolyt. - Miért?

 - Csak mert eléggé elsápadtál. Nem tetszel nekem.

Tettetett nemtörődömséggel megvontam a vállam, majd újra a kijelzőre sandítottam. Liam folyamatosan hívott, nem adta fel. Komolyan azt képzelte, hogy azok után, amit tett, még leállok vele csevegni? Hiú remények.

 - Nem veszed fel?

 - Nem. Nem érdekes.

 - Liam az, ugye?

Erőtlenül bólintottam. Kár lett volna tagadnom Eleanor előtt bármit is, hiszen könnyűszerrel átlátott rajtam. Látva sajnálkozó tekintetét, nem bírtam tovább, előtört belőlem a teljes elkeseredettség. Az eddig visszatartott könnyek patakokban folytak le az arcomon. Felhúztam a térdem, átkaroltam és próbáltam magam minél kisebbre összehúzni. Az egész testem remegett, a kezemben lévő telefont pedig egyre görcsösebben szorongattam.

 - Danielle, egyszer beszélnetek kell majd...

 - Nem - ráztam meg a fejem tiltakozva. - Nem vagyok rá kíváncsi. Szakítottunk, vége.

Többet nem kellett mondanom. Eleanor gyengéden lefejtette az ujjaimat a telefonról, majd kikapcsolta azt és a lehető legmesszebbre tette le tőlem. Pár pillanat múlva leült mellém és a kezembe nyomott egy papírzsepit.

 - Köszönöm - pislogtam rá hálásan.

 - Semmiség - karolt át mosolyogva. - Tudom, mire van most szükséged. Pizzára, fagyira, pattogatott kukoricára, vígjátékokra és hatalmas beszélgetésekre minden mennyiségben.

 - Egy jó kis csajos este?

 - Bizony. Nesze neked, diéta - kacsintott rám.

Felnevettem. Rettentően örültem, hogy itt volt nekem Eleanor. Lehet, hogy elvesztettem Liamet, de nyertem egy igaz barátnőt, aki bármilyen bajban mellettem állt.

NIALL

Hallottam, ahogy kivágódott a földszinten a bejárati ajtó, majd Louis visítani kezdett, hogy hazaértek. Máskor nagyon szívesen lementem volna hozzájuk, de most semmi kedvem nem volt a hülyeségeiket hallgatni. Ha velük lettem volna, a saját kis szerelmi bánatommal csak még rosszabbul éreztem volna magam az ő túlcsorduló jókedvüktől. Úgy döntöttem, jobb, ha megelőzöm a bajt és a szobámban maradok. Semmi szükségem nem volt arra, hogy sajnáljanak. Egész délelőtt agyaltam, megpróbáltam feldolgozni magamban a történteket. Ezzel a srácok is teljesen tisztában voltak, így nem is próbáltak kicsalogatni innen. Tudták, hogy jelen pillanatban csak két dologra volt szükségem: békére és nyugalomra.

 - Niall, gyere ki!

Ennyit a békéről és a nyugalomról. Harry akkora erővel csapkodta az ajtómat, hogy az majd beszakadt. Ha tényleg arra számított, hogy kinyitom neki, akkor rendesen el volt tájolva.

 - Niall, tudom, hogy bent vagy.

Nem válaszoltam. Egyszer muszáj volt feladnia.

 - Addig zaklatlak, ameddig ki nem nyitod. Nem szabadulsz.

Na persze. Ismertem már Harryt annyira, hogy tudjam, nem valami kitartó. Előbb-utóbb úgyis befejezi ezt a hülyeséget és értelmesebb elfoglaltságot keres majd magának. Igazából kíváncsi voltam rá, hogy meddig bírja.

 - Niall, add fel! Tudom, hogy tudod, hogy nem nyerhetsz.

Egoista barom. Komolyan kezdett idegesíteni. Már öt perce dörömbölt folyamatosan, hogy nem ment szét a keze?

 - Oké, Niall. Akkor nélküled esszük meg a csirkét.

Ez szemét húzás volt. Kijátszotta a titkos fegyvert. Tudta, hogy a csirkének sosem tudtam ellenállni, a hatás kedvéért még a dübörgést is befejezte. Azt hitte, hogy majd meghatódok, mi? Hát nem. Eldöntöttem, hogy nem megyek ki. Nem kellett a csirke. Nem is voltam éhes. Ó, dehogyisnem! Már vagy két órája korgott a gyomrom, tegnap délután óta nem ettem semmit. Be kellett ismernem, hogy Harry nyert, mint általában mindig. Szuperszonikus sebességgel gördültem le az ágyamról, majd szinte szó szerint feltéptem az ajtót, aminek következtében az addig nekitámaszkodó Harry bezuhant a szobámba. Annyira nevetséges volt, hogy azonnal rám tört a röhögés. Még a könnyem is kicsordult.

 - Rohadtul nem vicces - morgott Harry. - Tudom, hogy remekül szórakozol, de akár segíthetnél is.

 - Inkább nem - ráztam meg a fejem, majd lerohantam a lépcsőn.

Ahogy beértem a a konyhába, azonnal kiszúrtam a Nando's dobozait. Kaja. A négy adag közül elvettem azt, amire az én nevem volt ráfirkantva, felpattantam a konyhapultra és beleharaptam az egyik csirkeszárnyba. Csípős volt, forró és ragacsos, pont, ahogy szerettem.

 - Francba már, Niall - nyögött fel Louis, majd ráborult az asztalra.

Értetlenül figyeltem, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, Harry robogott be a konyhába, arcán győzedelmes mosollyal. Futott pár tiszteletkört, mintha megnyert volna valami hatalmas versenyt, majd lefékezett az asztal mellett és jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.

 - Szívem csokis kuglófjának egyetlen szem mazsolája, miben segíthetek? - húzta ki magát a székén ártatlanul pislogva Louis.

 - Édes drága aranyvirágszálam, azt hiszem, nyertem - nyújtotta ki a tenyerét az irányába Harry.

Louis hirtelen felpattant, és negédes mosollyal ugrált oda hozzá. Annyira közel hajolt az arcához, hogy gyorsabban kezdtem rágni, attól tartva, hogy újabb Larry Stylinson momentum következik, ami majd elveszi az étvágyam. Szerencsére azonban semmi ilyesmi nem történt. Louis a zsebébe nyúlt, és továbbra is bájosan mosolyogva Harry kezébe nyomott 10 fontot.

 - Rohadj meg, Harold.

 - Én is szeretlek, Loulou - nevetett fel Harry, majd dobott neki egy csókot és elégedetten vonult át a nappaliba. 

 - Kellett neked lejönni - ugrott fel mellém Louis a saját adag csirkéjével. - Sikeresen megszabadítottál 10 fontomtól.

Aha, szóval ezért dörömbölt Harry olyan kitartóan. Tudtam én, hogy volt valami a háttérben. Elég lehetetlennek tűnt, hogy csak azért, hogy ne halljak éhen, percekig ütögeti az ajtómat. Mindenesetre nagyon hálás voltam neki, amiért lerángatott. tegnap délután óta minimum hat étkezést hagytam ki, ami hihetetlenül sok. A csirke most valahogy még finomabbnak tűnt, mint általában.

 - Louis, te mit eszel? Csípős? - tanulmányoztam a dobozában lévő csirkecombokat, miután a saját adagom elfogyott.

 - Nem. Kéred?

 - Hát, nem a kedvencem. De ha te már nem kéred...

 - Edd meg, már nem vagyok éhes - tolta oda nekem a csirkét egy sóhaj kíséretében. - Sosem értettem, hogy fér beléd ennyi kaja.

 - Fejlődő szervezet vagyok - vontam meg a vállam.

Láttam rajta, hogy mondani akart még valamit, de a csengő félbeszakította. Miután eltűnt, hogy ajtót nyisson, teljesen egyedül maradtam. Elégedetten vigyorodtam el. Végre minden figyelmemet a csirkére fordíthattam.

AUSTIN

Felsóhajtottam és újra megnyomtam a csengőt, ezúttal egy kicsit hosszabban. Már kettő perce álldogáltam itt, és még senki sem engedett be. Kezdett elegem lenni.

 - Attól, hogy folyamatosan csöngetsz, még nem találom meg gyorsabban a kulcsokat - hallottam egy tompa hangot az ajtó másik oldaláról.

Halkan felnevettem a saját pechemen. Az én mázlimat ismerve gondolhattam volna, hogy pont az a srác fog ajtót nyitni a négy közül, amelyik valamilyen ismeretlen oknál fogva ki nem állhatott. Igazából semmi olyat nem tettem, ami miatt utálhatott volna, de ahányszor csak ránéztem, a szemében mindig színtiszta gyűlöletet láttam. Természetesen most is.

 - Ha szóltál volna, hogy te vagy az, nem keresem a kulcsot - támaszkodott neki az ajtófélfának. - Mit keresel itt?

 - Csak benéztem.

 - Bőrönddel? - húzta fel a szemöldökét, miközben a csomagomra mutatott.

 - Hát, igazából kidobtak otthonról...

 - Minden tiszteletem a szüleidé, hogy eddig bírták. Én a helyükben már rég kidobtalak volna.

Elengedtem a fülem mellett a sértő megjegyzést és vettem egy nagy levegőt. Nem hagyhattam, hogy Louis felidegesítsen. El kellett érnem, hogy beengedjem, mert sehol máshol nem tudtam volna eltölteni az éjszakát.

 - Úgy értem, nincs hol aludnom, Louis.

 - Tényleg nincs, ugyanis ide nem fogsz bejönni.

 - Mi a francért nem vagy hajlandó beengedni? - sziszegtem dühösen.

 - Mert ez nem hajléktalanszálló. Most pedig, ha megbocsátasz...

Mielőtt becsukhatta volna az ajtót az orrom előtt, a lábammal gyorsan kiakasztottam azt. Louis azonnal felkapta a fejét, és mérgesen vicsorgott rám.

 - Mit akarsz még, Blanchard? Adjak aprót, hogy vehess vacsorát?

 - Egyszerűen csak engedj be.

 - Azt hiszem eddig nem fogtad fel, ezért elmondom utoljára. Ide. Te. Nem. Teszed. Be. A. Lábad.

Ahogy ezt kimondta, rántott egyet az ajtón és teljes erejéből rácsapta a lábamra. Felszisszentem a fájdalomtól, elálltam az útból, Louis pedig azonnal elfordította a zárat. Remek. Ha nem lett volna elég, hogy nem volt hol aludnom, ez a kis beképzelt takony hihetetlenül fel is idegesített. Minden önuralmamra szükség volt ahhoz, hogy visszafogjam magam, de így utólag már nagyon bántam, hogy nem ütöttem agyon, mikor még volt rá lehetőségem. Mégis mi a francot képzelt magáról? Már éppen indulni akartam, mikor újra csörögni kezdett a zár. Készenlétbe helyezkedtem, hogy azonnal be tudjak húzni egyet Louisnak, de meglepetésemre az ajtót nem ő nyitotta ki. Csak csodálatos reflexeimnek volt köszönhető, hogy nem vertem orrba a teli képpel vigyorgó Harryt.

 - Halló, Austin! Gyere be - tessékelt befelé a lakásba. - Tudod mit, úgy csinálok, mintha nem tudnám, hogy miért vagy itt, jó? Szóval, mi járatban?

 - Hát, az az igazság, hogy apa kidobott otthonról és arra gondoltam, hogy talán itt aludhatnék - vakartam meg a fejemet.

 - Ez nem kérdés, mi mindig szívesen látunk.

 - Azt vettem észre...

 - Figyelj, ne is foglalkozz Louisval. Mostanában elég rosszul mennek a dolgai, de majd lenyugszik és veled is megbékél. Addig meg próbáld meg elkerülni - veregette meg a hátamat.

 - Aha, hát köszi. Most hol van?

 - A szobájában. Amikor közöltem vele, hogy beengedlek, azonnal elviharzott. Valamiért nagyon nem csípi a fejed.

 - Csak tudnám, miért - sóhajtottam fel, majd a bőröndömet ráncigálva követtem Harryt a vendégszobába.

Miután kipakoltam, beköszöntem a nyakig ragacsos Niallnek a konyhába és Liamet is üdvözölni akartam, de Harry megállított. Azt mondta, hogy jelen pillanatban nincs kommunikációs állapotban. Fogalmam sem volt, hogy mire akart célozni ezzel, de ő úgy gondolta, hogy bőven elég, ha csak ennyit tudok és amúgy is sokkal jobban tenném, ha mindent elmesélnék nekik, ami otthon történt. Mielőtt belekezdhettem volna a nagy sztoriba, csörögni kezdett a telefonom, Emma hívását jelezve.

 - Halló, hugi. Mizu? - üdvözöltem vigyorogva.

 - Austin, én ezt nem bírom...

Ahogy meghallottam a hangját, minden jókedvem elszállt. Utáltam, ha a húgom sírt, most ráadásul meg sem tudtam vigasztalni.

 - Mi a baj, Em? Mi történt?

 - Apa... Beadta a jelentkezésemet a bentlakásos iskolába - hallottam a szaggatott zokogást a vonal másik végéről.

Ha eddig rosszul éreztem magamat, akkor most borzalmasan. Nem akartam elhinni, hogy az apám képes ilyen kegyetlenül viselkedni.

Sziasztok! Itt a következő, a 33. fejezet. Szinte hihetetlen, hogy már itt tartunk, legalábbis számomra. Remélem, tetszeni fog, kommentelni még mindig ér :) Csók, Carmen xx

Díjak

Sziasztok! 

Először is szeretnénk megköszönni azokat a díjakat, amiket az elmúlt napokban többetektől is megkaptunk. Elmondhatatlanul hálásak vagyunk érte, el sem tudjátok képzelni, hogy mennyi mindent jelentenek nekünk. Tudjuk, hogy azt mondtuk, mi nem rakjuk ki a blogunkra őket, de ezek után úgy gondoljuk, hogy kötelességünk nekünk is átadni a díjakat azoknak, akik szerintünk megérdemlik.

A díjazottak:

Angel

Clarissa Ruri

FantasyGirl

HV

Tyra

Sophie Bliss

Tisztában vagyunk vele, hogy a díjak közül az egyiket csak négy embernek lehet átadni, de úgy gondoltuk, ez a hat blog megérdemli mind a kettőt. Ketten vagyunk, nem tudtunk dönteni ;)

Szabályok:

1. Tedd ki a képet a blogodra!

2. Köszönd meg annak, akitől kaptad!

3. Küldd tovább azoknak a blogíróknak, akik szerinted megérdemlik!

4. Hagyj megjegyzést a blogukon!

Angel, Clarissa Ruri, HV és Tyra, köszönjük szépen :)

Szabályok:

1. Értesítsd a bloggert, aki adja, hogy megkaptad!

2. Tedd ki a blogodra!

3. Írj le hat dolgot magadról!

4. Írd ki, hogy kitől kaptad!

5. Add tovább négy írónak!

6. Írd ki a szabályokat, hogy mindenki tudja!

7. Értesítsd a díjazottakat!

6 tény - Mimi:

1. A Mimi nevet a macskája után kapta.

2. Biokémia tagozatos.

3. Játszik klarinéton, furulyán és egy kicsit zongorán is.

4. Sorozatfüggő. Amiket néz: Gossip Girl, The Vampire Diaries, Sherlock, American Horror Story, How I Met Your Mother, Supernatural, The Secret Circle, Game of Thrones. Igen, jól számoltátok, ez nyolc. 

5. A One Direction zenéje az egyetlen populárisabb zene, amit szeret. Egyébként marad a mai rockbandáknál, valamint az 50-60-70-80 90-es évek zenéinél.

6. Mostanság rászokott arra, hogy a gombolós felsőknek csak a legalsó gombját gombolja be, ráadásul a háta mögött, és úgy hordja, mint egy superman-köpenyt.

6 tény - Carmen:

1. A Carmen nevet az egyik kutyája után kapta. A másik neve Tapi, ami valószínűleg nem lett volna túl jó bloggernév.

2. Humán tagozatos.

3. Elsős kora óta táncol modern táncot és hip-hopot.

4. Nem tud se fütyülni, se csettinteni.

5. A hamburgert mindig úgy eszi, hogy az első falat után megfordítja. Kényelmesebb, ha a szezámmagos oldala van alul.

6. 10 éves kora óta Forma-1 rajongó. Akiknek szurkol: Sebastian Vettel, Jenson Button, Kimi Raikkönen. Futamok közben sokszor kiabál a televízióval.

A díjat köszönjük Angelnek :)

Még egyszer meg szeretnénk köszönni mindent, csodálatosak vagytok. A következő rész kedden vagy szerdán érkezik.

Csók, Carmen és Mimi xx

32. fejezet

CHLOE

A hirtelen beállt kínos csendben még a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Meredten bámultunk Emma szüleire, ők pedig döbbenten néztek vissza ránk. Egyikünk sem tudta, mit tegyen. Bajban voltunk. Hatalmas bajban.

 - Nem úgy volt, hogy színházba mentek? - kérdezte halkan Emma.

 - Nem úgy volt, hogy itthon maradtok? - kérdezett vissza az apja.

 - De igen...

Legszívesebben jól fejbe vertem volna Emmát és szépen elmagyaráztam volna neki, hogy mekkora idióta. Már milliószor megmondtam, hogy ilyen helyzetekben ne suttogjon, ne hajtsa le a fejét, ne mutassa ki, hogy bizonytalan. Erre mit csinál mindig? Természetesen azt, amit nem kellene. Elárulja magát. Megint egyedül magamra számíthattam... És esetleg Austinra.

 - Nem készülünk sehová, Mr. Blanchard - villantottam rá a létező legártatlanabb mosolyomat.

 - Igazán? - pillantott rám hidegen. - Akkor miért néz ki úgy a lányom, mint egy prostituált?

 - Csak átalakítósat játszunk. Tudja, egy kiválasztott témának megfelelően öltöztetjük fel és sminkeljük ki a másikat, aztán rendezünk egy bemutatót, amit képeken örökítünk meg, hogy legyen min nevetni öregkorunkban - ecseteltem a lehető legnyugodtabban, mintha csak egy barátnőmmel csevegnék.

 - Érdekes, ilyenről még sosem hallottam...

 - Talán azért, mert Austin fiú. Ők sokkal jobban szeretnek videójátékozni, na meg meztelen csajokat bámulni a számítógépen és a magazinokban.

Ennél a pontnál megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy Emma anyjának szája egy halvány mosolyra húzódik. Legalább őt sikerült megpuhítanom. A férjére azonban úgy tűnt, nem tudtam hatni. Továbbra is vékonyra összepréselt ajkakkal és gyanakvó tekintettel méregetett.

 - Megtudhatnám, hogy te miért nem vagy...

 - Ó, hát persze - vágtam a szavába meggondolatlanul. - Még nem volt annyi időnk, hogy Emma is átalakítson engem. Ha pár perccel később érkeznek, bohócként láthattak volna.

 - Őszintén sajnálom, hogy megfosztottam magunkat ettől az élménytől.

 - Meg tudom érteni. Nekem elhiheti, igazán klassz lett volna.

Kezdtem elfáradni. Remekül tudtam hazudni, rengeteg embernek beadtam már a hirtelen rögtönzött sztorijaimat, de Emma apja igazán keménynek bizonyult. Bármennyire is természetesnek próbáltam látszani, bármit is vetettem be ellene, nem akart hinni nekem. Az igazat megvallva, ezt eléggé furcsának találtam. Emma elmondása szerint az apja szeretett, most azonban már szinte gyilkos tekintettel nézett rám. Kezdtem megijedni. Biztos voltam benne, hogy tud valamit.

 - Elárulod nekem, hogy a lányom milyen témában lett feldíszítve?

 - Természetesen. Ő a buli kategóriát képviseli - hazudtam tovább szemrebbenés nélkül.

 - Komolyan? - vonta fel a szemöldökét gúnyosan. - Egész biztos vagy benne, hogy nem randit akartál mondani a buli helyett?

Válaszra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta. Teljesen lefagytam. Emma apja tudta. Fogalmam sem volt, hogy honnan, de tudta. Segélykérően pillantottam Austinra, mire ő halványan elmosolyodott. Ő is tisztában volt vele, hogy lebuktunk. Innentől fogva kár lett volna bármit is tagadni.

 - Honnan tudta meg?

 - Ti árultátok el saját magatokat. Egész hihető volt a sztorid, Chloe, de azt mondtad, nem készültök sehová. Valamiért mégis kinyitottátok előttünk az ajtót.

Megadóan bólintottam. Ezt most én rontottam el. Bár, jobban belegondolva, ezt a csatát nem nyerhettük volna meg. A helyzeten már csak rontani tudtam azzal, hogy megpróbáltam hazudni a szülőknek.

 - Nem kellett volna hazajönnötök. Tönkretettetek mindent - csattant fel Austin.

 - Neked meg nem kellett volna megszületned - vágott vissza az apja. - Te az életemet teszed tönkre.

Nem akartam hinni a fülemnek. Komolyan képes volt ilyet mondani egy apa a fiának? Undorító volt, szörnyű és gusztustalan. Úgy nézett ki azonban, hogy Austinról lepergett a sértő mondat.

 - Ez most teljesen lényegtelen - legyintett. - Itt Emma életéről van szó. Merthogy az övét, ellentétben a tieddel még meg lehet menteni.

 - És ti azzal próbáljátok megmenteni, hogy elkényeztetett sztárocskákkal szerveztek neki randit, akik majd összetörik a szívét? Csak gratulálni tudok.

 - Honnan veszed, hogy Niall ilyen? Nem is ismered.

 - Őt nem, de a fajtáját igen. Mind ugyanolyanok.

 - Niall egyáltalán nem rossz srác - vettem védelmembe.

 - Inkább szúrnám ki mindkét szemgolyómat, minthogy vele lássam a lányomat - vicsorgott rám.

 - Nem próbálom majd megakadályozni benne - köptem oda neki a szavakat, majd félrelöktem az ajtóból és a buszmegálló felé vettem az irányt.

Még hallottam, hogy utánam ordít valami olyasmit, hogy ne merjem még egyszer betenni a lábam a házába, de ugyanúgy figyelmen kívül hagytam, mint a szomszédban bámészkodó nyugdíjas nénikét. Szerintem nem bánta, hogy kihagyta az esti sorozatát, már biztosan jó estéje volt. Én azonban ismertem valakit, akiről tudtam, hogy teljesen össze fog törni. Ő pedig nem más volt, mint Niall.

NIALL

Újra az órámra pillantottam. Emmának már rég itt kellett volna lennie. Lehet, hogy történt valami baj? Vagy csak direkt húzzák az agyamat? Ha igen, akkor miért? Már így is elég ideges voltam.

 - Niall, nyugalom. Nem kell a néptánc - nyomott le egy székre Harry.

Fel sem tűnt, hogy táncoltam. Olyan sokszor csináltam, hogy már teljesen természetessé vált, berögzült. Legtöbbször olyankor jelentkezett, amikor zavarban voltam vagy idegeskedtem. Most is ez történt. Vettem pár nagy levegőt és arra koncentráltam, hogy mozdulatlan maradjak.

 - Így jó?

 - Sokkal jobb - vigyorgott rám Harry. - Komolyan mondom, olyan voltál, mint egy gumimaci, aki megivott egy egész fazék gumibogyószörpöt.

 - Bocsánat, csak nagyon izgulok.

Harry arckifejezéséből ítélve két dolgot vettem biztosra. Egy: megsértődött, amiért nem értékeltem a frappáns hasonlatát. Kettő: teljesen idiótának gondol. Egyébként tökéletesen igaza volt, tényleg nem voltam normális. Még csak egyszer láttam Emmát az életemben, de első pillantásra totál belezúgtam. Alig vártam, hogy végre megérkezzen és megölelhessem. Már csak a gondolatra is pillangók ezrei szabadultak el a gyomromban, a lábaim pedig újra mozogni kezdtek. A szemem sarkából láttam, ahogy fürtös barátom felnevet és hitetlenkedve megrázza a fejét. Tudtam, hogy ki nem állhatta, amikor rám jött a táncolhatnék, de nem tudtam mit csinálni. Képtelen voltam abbahagyni.

 - Még mindig nincs itt? - jelent meg az ajtóban Louis.

 - Amint látod, nincs.

 - Fura, pedig fél órát beszéltem anyuval - mondta a telefonját lóbálva.

Elindult felénk, én pedig gyorsan elfordítottam a fejem. Nagyon rossz ötlet volt őt beengedni ide, nem is mertem odanézni. Az éttermet ugyanis, amit kibéreltünk, telepakoltuk mécsesekkel, amik hatalmas veszélyforrásnak bizonyultak, ha Louis William Tomlinson szlalomozott közöttük.

 - Mennyibe fogadunk, hogy felgyújtja a helyet? - hajolt hozzám Harry.

 - Hallottam ám - pillantott fel Louis, miközben felállított egy felrúgott mécsest. - Mellesleg, ez az egész túl szép ahhoz, hogy tönkretegyem.

Hogy ne kelljen a szerencsétlenkedését figyelnem, sokadjára is végigfuttattam a szemem a termen. Tényleg nagyon szép volt. Az összes asztalt eltoltuk, kivéve egyet, amit két személyre terítettünk meg. A világítást lekapcsoltuk, a fényt egyedül a mécsesek szolgáltatták, a hangszórókból pedig halk zene szólt.

 - Szerintem giccses - jegyezte meg Harry.

 - Egy teáskanálba is több szépérzék szorult, mint beléd, Harold - sóhajtott fel színpadiasan Louis.

 - Mondod ezt te, akinek a szobája úgy néz ki, mintha atombomba robbant volna benne.

 - Az teljesen más, egyébként is a...

Ahogy a lámpák felgyulladtak, Louis is elhallgatott. Ennek kifejezetten örültem, hiszen a Larry Stylinson-féle veszekedések után mindig jöttek az édesebbnél édesebb kibékülések. A jókedvem azonban abban a pillanatban elszállt, ahogy megláttam, hogy az ajtóban Liam és Chloe állt... Emma nélkül.

 - Emma? Hol van Emma?

 - Sajnálom, Niall - lépett hozzám közelebb Chloe. - Lebuktunk. Emma szülei hazajöttek valamiért és... Komolyan sajnálom.

 - Ugye csak viccelsz? Ugye Emma itt van?

 - Nincs itt, Niall. Nagyon sajnálom, de nincs itt.

 - Nem hiszem el - suttogtam magam elé.

Semmi mást nem voltam képes mondani, csak a fejemet ráztam folyamatosan. Úgy éreztem magam, mint akiben meghalt valami. Ha Emma egyetlen találkozás után ilyen érzéseket váltott ki belőlem, mi lesz később? Ha egyáltalán lesz később. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Gyorsan elpislogtam őket. Nem akartam sírni.

 - Nyugodj meg, Niall - ölelt át Liam. - Találkozni fogtok, ezt megígérem.

 - Köszönöm.

 - Semmiség. Ránk mindenben számíthatsz, érted? Mindenben - nyomott a kezembe egy zsepit.

Hálásan rámosolyogtam, majd kifújtam az orromat. Liam odasétált a többiekhez, és segített nekik elfújni és összeszedni a mécseseket. A teremre síri csend telepedett, senki sem beszélt többet a kelleténél. Tudtam, hogy nem akarták, hogy kényelmetlenül érezzem magam, de a helyzet így is elég kínos volt.

 - Kint megvárlak titeket - keltem fel az asztaltól, majd kivettem Harry kabátzsebéből a slusszkulcsot.

Ahogy beültem az autóba, első dolgom volt, hogy bekapcsoljam a rádiót, de rögtön meg is bántam. Egy szerelmes, csöpögős szám ment, úgyhogy gyorsan ki is kapcsoltam. Elegem volt a szerelemből. Elegem volt mindenből.

LIAM

 - A rohadt életbe.

Nem emlékeztem, hogy Louis telefonja lent lett volna a nappaliban. Sőt, szabályosan úgy rémlett, hogy tegnap este még az anyukájával beszélgetett rajta vagy egy órán keresztül. Most azonban valamilyen csoda folytán olyan hangosan csörgött mellettem, hogy még a kanapéról is leestem ijedtemben. A kávézóasztal felé nyúltam, hogy felvegyem, de valaki megelőzött.

 - Már vagy hatodjára csörög. Csoda, hogy eddig nem ébredtél fel rá - mosolygott Chloe, majd a füléhez emelte a telefont. - Louis, abbahagyhatod. Már felébredt...

Álmosan bámultam magam elé, majd mikor leesett, hogy mit is látok, tátva maradt a szám. Chloe egy szál törölközőben állt előttem, szőkésbarna haja rendezetlen kontyba volt fogva, kék szemei pedig ugyanúgy csillogtak, mint a testén lévő vízcseppek. Pillantásom végigfutott tökéletes testén, majd telt ajkain állapodott meg. Annyira hívogató volt, hogy legszívesebben azonnal megcsókoltam volna... Megráztam a fejem. Nekem nem lett volna szabad ilyeneket gondolnom. Gyorsan elkaptam róla a tekintetemet és a plafont kezdtem tanulmányozni.

 - Liam, kényelmes a földön üldögélni? - kérdezte, miután befejezte a Louisval való társalgást.

Csak most vettem észre, hogy még mindig nem mozdultam meg azóta, amióta lefordultam a kanapéról. Vajon mennyire nézhetett idiótának?

 - Majdnem annyira, mint amennyire a kanapén aludni.

 - Te nyertél - nevetett fel. - Mit ne mondjak, rendesen beállt a nyakam.

Ezen egyáltalán nem csodálkoztam. Miután hazaértünk és a többiek elvonultak a szobáikba, mi azon kezdtünk agyalni, hogy mit kezdhetnénk a Niall-Emma párossal. Túl sok mindenre nem jutottunk, mert annyira fáradtak voltunk, hogy körülbelül negyed óra után bealudtunk.

 - Szívesen megmasszíroználak, de sajnos nem nagyon mozog a kezem - kacsintottam rá, miközben feltápászkodtam a földről.

 - Talán majd máskor.

Láttam rajta, hogy mondani akart még valamit, de hezitálni kezdett. A száját újra szólásra nyitotta, majd gyorsan be is csukta, előre-hátra billegett és feltűnően kerülte a tekintetemet. Felsóhajtottam. Mégis mi lehetett az, amit ennyire félt megkérdezni?

 - Mit szeretnél, Chloe?

 - Ööö, semmit.

 - Mondd csak nyugodtan.

 - Lényegtelen.

Megforgattam a szemeimet. Tipikus lány. Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt és várakozóan néztem rá. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb kiböki, időm pedig mint a tenger.

 - Ne nézz így rám - rázta meg a fejét. - Hagyd abba.

 - Abbahagyom, ha elmondod, amit akarsz.

 - Jól van. Én csak azt akartam kérdezni, hogy kölcsön tudnál-e adni esetleg egy pulcsit vagy valamit, mert Louis reggel leöntött kávéval és tiszta folt lett az ingem - hadarta el egy szuszra, majd elpirult és lehajtotta a fejét. Hihetetlenül aranyos volt.

 - Aha, szóval ez volt itt a probléma - nevettem el magam és a rajtam lévő felsőre mutattam.

 - Ez jó lesz?

 - Lusta vagy elmenni egy másikért, mi? Persze, hogy jó.

Visszatért a régi Chloe, akit sehogy sem lehetett zavarba hozni. Fogalmam sem volt, hogy miért viselkedett olyan furcsán az előbb, de úgy látszott, azonnal visszatalált önmagához. Levettem a pulóveremet és a kezébe adtam, de ő nem mozdult sehová. Beharapta a száját, szemei pedig szinte falták meztelen felsőtestem látványát. Hirtelen valami ijesztő bizsergés futott rajtam, de mielőtt bármit is mondhattam volna, egy gyors mozdulattal sarkon fordult és a fürdőszobába rohant. Pár pillanatig még a csukott ajtót bámultam, majd megráztam a fejem és megpróbáltam elterelni a figyelmemet Chloeról. Úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha szerzek valami ruhát, visszafele pedig megnézem Niallt.

 - Hagyj békén - kiabált ki a szőkeség, miután bekopogtattam az ajtaján.

 - Liam vagyok.

 - Akkor is. Nincs kedvem beszélgetni.

Válaszolni akartam, de meghallottam, ahogy Chloe belerúg valamibe és elkáromkodja magát. Halkan felnevettem, majd villámgyorsan magamra kaptam a kezemben tartott pólómat és leszáguldottam a lépcsőn. Chloet az előszobában találtam meg, éppen a cipőjét próbálta felvenni.

 - Máris mész? - kérdeztem talán egy kicsit túl csalódottan.

 - Igen. Anyuék már biztosan idegesek.

 - Elviszlek, ha akarod.

 - Nem kell, már hívtam taxit. De köszönöm - mosolygott rám.

Bólintottam, majd miután elkészült, kikísértem a kapuig. Fogalmam sem volt, hogy mikor volt ideje telefonálni, de az autó már ott várt rá a ház előtt.

 - Itt a számom - nyomott a kezembe egy cetlit. - Úgy emlékeztem, hogy neked csak Austiné van meg.

 - Jól emlékeztél - öleltem át beszívva az illatát. - Hívni foglak.

Csak akkor mentem vissza a házba, mikor a taxi befordult a sarkon. Még egyszer bepróbálkoztam Niallnél, de miután újra elküldött, beültem a tévé elé. Össze-vissza kapcsolgattam az idiótábbnál idiótább műsorok között, fogalmam sem volt, mit nézek. A végén egy Tom & Jerry epizódnál ragadtam le, de ez sem nagyon kötött le, hiszen már minimum hetvenszer láttam. Valószínűleg el is aludhattam rajta, mert mire a telefonom csörgésére felébredtem, már egy japán hülyeség ment. Gyorsan kinyomtam a tévét és megnyitottam egy üzenetet, amit Danielle-től kaptam. 

"Ha te így játszol, akkor kár folytatni. Vége van, Liam."






Sziasztok! Tudom, hogy nagyon sokat kellett várni rá, de itt a 32. fejezet. Remélem tetszeni fog, kommentelni ér. Tudom, hogy általában én vagyok az, aki elkésik a részekkel, de ígérem, hogy megpróbálom őket időben hozni. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Csók, Carmen xx

31. fejezet

ZAYN

Természetesem most kellett nekikezdeni felújítani a síneket, így a vonat Leedsben tett le. Vártam a buszra, de arra jutottam, hogy ha bérlek egy autót, akkor sokkal gyorsabban hazaérek Bradfordba. A harmincöt perces utat Bradfordba körülbelül negyed óra alatt tettem meg. Csoda, hogy nem kaptak el a rendőrök gyorshajtásért. Igazából nem is figyeltem a közlekedési táblákat. Kit érdekelnek? Mert engem biztosan nem. Minél hamarabb otthon kellett legyek, csak az számított. Doniya útközben többször is felhívott, és a rám parancsolt, hogy ne merjek úgy vezetni, mint egy idegbeteg, nem hiányzik még egy halott a családban. Még hogy nem hiányzik… Egy sem kellene. Istenem, Abbie nénikém csak 48 éves volt! Nincs igazság. Egyszerűen nincs. Nem létezik. Lassan bekanyarodtam az utcánkba. A házunk előtt meglepetésemre csak anyu autója állt. Azt hittem, idecsődül a fél rokonság. Halkan betolattam a bejáróra, és járattam az ajtót. Dunsztom sem volt, hogyan kell ilyenkor viselkedni. Mármint adjam a nagyfiút, maradjak erős, és ne préseljek ki egyetlen könnycseppet sem? Akkor az lesz a vége, hogy amikor visszamegyek a fiúkhoz, a vállukon sírom ki magam, bár már megszokták, hiszen az utóbbi időben mindenki sírómasinává változott. Vagy menjek be a házba, és ne fogjam vissza magam? Előre láttam az anyámat. Belépek az ajtón, elérzékenyülök, ő pedig a nyakamba ugrik, és egyre jobban zokog. Ez nem történhetett meg. Neki a nővére halt meg. El sem tudtam képzelni, milyen lenne, ha elveszíteném az egyik testvérem. Tanácstalanul üldögéltem a kocsiban, ami egyre hidegebb lett. Úgy döntöttem, elidőzöm még egy kicsit, és erőt gyűjtök. Mi a francot csináljak? Abbie itt hagyott mindannyiunkat. Megígérte, hogy ott lesz az esküvőmön, a gyerekem első születésnapján, erre tessék. Most még nem állítottam meg a könnyeim. Inkább itt, mint bent. Mérgemben rávágtam egy hatalmasat a kormánykerékre, éppen, hogy nem találtam el a dudát.  Aztán még egyet. Szétnéztem, és megállapítottam, hogy senki sem látta, szóval továbbra is a kormányon vezettem le a feszültségem. A kezeim már baromira sajogtak, úgyhogy abbahagytam, és rájuk hajtottam a fejem. Maradj erős, maradj erős.

 - Zayn? – kopogott valaki. – Nyisd ki.

Letöröltem az arcomat, és lehúztam az autó ablakát, aztán kiszálltam belőle. Doniya legalább olyan megviselt volt, mint én. Percekig némán bámultunk egymásra, aztán nekem ugrott, és szorosan megölelt. Maradj erős, maradj erős.

 - Most már gyere be. Anya betegre izgulja magát. Nem hiányzik neki – fogta meg a kezem, és az ajtó felé vonszolt, de ellenkeztem.

 - Nem vagyok kész rá. Még egy órát kérek, aztán megígérem, bemegyek! – könyörögtem.

 - Szó sem lehet róla. Most jössz.

Engedelmeskedtem. Amikor beléptem a házba észrevettem, hogy még a levegő is megváltozott. Lehúztam a cipőmet és a kabátomat magamról, aztán a nappaliba indultam. A kanapén anya ült összegörnyedve, egy zsepivel a kézében, mellette Waliyha. Ekkor tűnt fel, hogy Safaa sehol.

 - A barátnőjénél van, amíg elrendeződnek a dolgok – súgta a fülembe Doniya, mintha tudta volna, mire gondoltam.

 - Zayn! – nézett fel anya. – Zayn! Jól vagy?

Nem, egyáltalán nem. Kicsit sem. Ő is átölelt, kicsit több ideig, mint Doniya, aki szempillantás alatt felszívódott. Ennyit a tervemről, hogy nem sírok. Beletemettem az arcom anya hajába, nehogy akárki is meglássa. Bizonytalanul elengedett, és megveregette a vállam. Üdvözöltem Waliyhát is. Igazán jól takarta az érzéseit. Legalább valaki még állt a lábán ebben a családban.

 - Hogy vagy? – mondtam neki alig hallhatóan.

 - Szarul, de büszkén. Túl leszünk ezen valahogy – sóhajtott fel.

Egyszer biztosan, de nem a közeljövőben. Nyomtam egy puszit a feje búbjára, majd anyáéra is, és a konyhába igyekeztem. Szükségem volt kávéra.

 - Tessék – csúsztatott elém egy csészét Doniya. – Tudtam, hogy ezért jössz ide.

Nem válaszoltam. Az ujjaimat körbe-körbe futtattam a csésze száján, ameddig bele nem szédültem. Akkor a kanál következett. Össze-vissza kavargattam a kávém. Egy ideig elterelte a figyelmemet. Doniya is sírni kezdett. Szemmel láthatóan nem anyáék előtt akart összetörni, hanem előttem. Sokkal jobb.

 - Nagyon hiányoztál, Zayn. Sajnálom, hogy emiatt kellett hazajönnöd.

Hát még én. A kanalat ledobtam a márványpultra. Nem rendelkeztem sok tapasztalattal a halálesetek elviseléséhez.

 - Nem a te hibád – vigasztaltam.

Kínos csend következett. Az ujjaimmal a homlokomat masszíroztam, hátha eltűnik az a kínzó fejfájás, de hiába. A gyógyszeres szekrényből kivettem két szem Aszpirint, és lenyeltem.

 - Kettő nem lesz sok? – aggódott Doniya. – Egy is bőven elég.

Vállat vontam, igazából nem számított. A fejfájásom úgysem fog eltűnni. Rácsaptam a konyhapultra, amire a nővérem fölrezzent. Ez az egész kihozta belőlem az agresszív állatot. Vettem pár mély levegőt, és visszaültem.

 - Szóval – törte meg a csendet – mi van a bandával? Akármi érdekes?

Eszembe jutott Geneva. Már csak az a ribanc hiányzott. A gondolatától is felment bennem a pumpa.

 - Zayn, Doniya, hol vagytok? – hallottam meg anya hangját.

Összenéztünk, és egyből a nappaliban termettünk. Még meg sem kérdeztem, hogy mikor temetjük el Abbie-t!

 - Most hívtak vissza. A temetés holnapután lesz.

Ezúttal mindenki összetört. Abbie halála tényleg valós volt.

AUSTIN

Louis először lefikázta Chloe ötletét, mert szerinte nyálas. Igen, mert a focimeccs az sokkal izgalmasabb. Nagy nehezen sikerült meggyőzni, és beleegyezett. Mintha szükség lett volna rá.

 - Akkor áll az alku? Ismeritek a terv minden egyes részletét, ugye? Nem lenne jó, ha elbénáznátok – pontosította a dolgokat Chloe.

 - Még hogy mi bénáznánk el? Mi vagyunk a megtestesült megbízhatóság – dobta hátra a nem létező haját Louis. – Szóval az állatkertben, holnap reggel tízkor, és Niall hozzon bohócjelmezt?

 - Nagyon vicces – szólalt fel unottan Niall.

Vagy nem hozta lázba ez az egész randi tervezés, vagy annyira izgult, hogy görcsben állt a gyomra. Szerintem inkább az utóbbi. Először elég érdekesen éreztem magam a Emma kedvenceivel. Azt hittem, hogy csak egy rakás nyápic tini bandáért rajong, bár sosem tettem szemrehányást, és segítettem neki összehozni a randit. Vagyis Chloe-nak. Így utólag megkedveltem a fiúkat, bár néhány évvel fiatalabbak, legalábbis a nagyrészük. Meglepetésemre Harryvel egész jól kijöttem. Kiderült, hogy ő is jogot tanult volna, ha nem lesz sikeres a One Directonnel.

 - Austin, hány éves is vagy? – fordult felém Harry.

Belekortyoltam egyet az üdítőmbe, szépen lassan lenyeltem, hogy megnézzem, érek-e neki annyit, hogy megvárja. Pszichológia. Idióta mosollyal és kidüllesztett szemekkel figyelte, ahogy felszürcsölöm az utolsó cseppeket is.

 - Huszonhárom – válaszoltam végül.

 - Fuj, de öreg vagy. Menj innen. Pedofil – kapálódzott. – Te aztán ne szervezz Niall-nak randit.

 - Tudtom szerint már mindannyian nagykorúak vagytok. Nem lehetek pedofil. Már nem.

Harry felkuncogott. Louis az asztal túlsó végéről szinte szikrákat szórt felém, amióta csak leültem hozzájuk.

 - Pszt, a haverod miért méreget ennyire? – súgtam Harrynek.

 - Csíkos póló van rajtad. A csíkos pólókat kisajátította. Ne aggódj, bírni fog, csak cseréld át a felsőd.

Felvettem a kardigánom, és mintha egy világ fordult volna meg benne. Eltűnt a feszültség az arcáról, és boldogan társalgott tovább. Ekkor rezegni kezdett a telefonom a zsebemben. Egy SMS. Kate-től: „Hol vagy már megint? Hét perce várok. Tudod, Trafalgar tér! K xx”.

 - Ki az a Kate? – leskelődött mellőlem Niall.

 - Az idióta barátnője. Nem is értem, hogy miért vagy együtt vele. Idegesítő a csaj – forgatta a szemeit Chloe, és azt a szokásos egyik szemöldököm felhúzom, és furcsán düllesztem a szemeim-nézésével illetett. Nem igazán érdekelt a véleménye.

 - Bocsi, rohanok.

Bekaptam a maradék pizzámat, felpattantam az asztaltól, de valamelyikük utánam kiabált. Hangról még nem ismertem őket.

 - Nem adtuk meg a telefonszámunkat. Add meg a tied, ha esetleg valami gáz lenne – lóbálta a telefonját Niall. Átváltott a csendes állapotból az ideges állapotba. Lesett, hogy randija lesz. Sietve bepötyögtem neki a számom, aztán rohantam is.

 - Küldjetek SMS-t, és lementelek titeket – hadartam kifele menet. – Kate kinyír.

Persze, hogy a busz tíz percet késett. Menő a londoni közlekedés. Közben a barátnőm türelmetlenül bombázott üzenetekkel. Francba a busszal! Gyalog indultam el, úgy gyorsabb. A Trafalgar téren a szokásos helyünkön ücsörgött: a Nemzeti Galéria lépcsőjén, közép tájt.

 - Mi tartott eddig? – mérgelődött, de ahelyett, hogy válaszoltam, magamhoz húztam, és megcsókoltam.

 - Így jobb? – pislogtam ártatlanul. Az mindig bejött.

 - Sokkal – jelentette ki drámaian. – Mi jót csináltál?

Elmondjam, nem mondjam… Nagy kérdések. Gőzöm sem volt arról, hogy Kate szereti-e a One Directiont. Három lehetőség is lehetett. Első: imádja őket, és meggyilkol a telefonszámukért. Kettő: gyűlöli őket, és azért gyilkol le. Három: nagyon nem érdekli. Szóval inkább befogtam a számat.

 - Én… lógtam a haverokkal. Tudod, Mattel, és Luke-kal. Semmi extra.

 - Aham, Matt és Luke. Mielőtt megérkeztél, pont felhívtak, hogy nem tudok-e valamit a hollétedről. Ne hazudj itt nekem!

A kezeit kirántotta az enyémeimből, és maga elé fonta őket. Megrezzent a telefonom, biztosan a srácok küldték el a számaikat. Kate ki ne kapja a zsebemből! Kérlek, kérlek, kérlek.

 - Az meg mi volt? Csak nem valami csaj? – háborodott fel.

 - Nem! Dehogy!

Sajnos, mire pislogtam, már vadul tapicskolta az érintőképernyőt. Még szerencse, hogy nem értett annyira a „modern” telefonokhoz. Nem hiszem, hogy egy HTC HD2 akkora problémát okozna bárkinek is főleg, hogy böhömnagy kijelzője van.

 - Harry? Louis? Liam? Niall? – visított. – Te ezekkel lógsz?

A tenyerem a homlokomra tapasztottam, aztán az ujjaimmal húzogattam a szemöldökömön.

 - Válaszolj, Austin! One Direction? Komolyan? Velük voltál helyettem? Miért?

Szerettem Kate-t, tényleg, de az őrületbe kergetett az állandó féltékenységi mániájával és a feltűnési viszketegségével.

 - Igen, Kate, velük voltam, és csak együtt lógtunk. Semmi extra, ne aggódj – megöleltem, ameddig le nem nyugodott, aztán lassan megcsókoltam. Ez egyből feloldotta a jeget.

 - Utálom őket – duzzogott.

EMMA

 - Igen apa, természetesen, elmegyek arra a kémia versenyre – bólogattam robotszerűen.

A szokásos családi vacsora nem állt másból, mint az iskolai eredményeim elemzéséből és felülbírálásából, amiből már tényleg kezdett elegem lenni. Rápillantottam az órára. Negyed hét. Austin megígérte, hogy addigra haza jön! Fogalmam sem volt, hogyan fogom kibírni nélküle, pedig még csak a levesnél tartottunk.

 - És az iskolai kórus? Igazán aranyos gyerekek járnak oda.

 - Nem kellene még lejjebb rugdosnom magam a suli ranglistáján. Köszi, kihagyom, van elég dolgom így is.

Apa megforgatta a szemeit. Szemmel láthatóan már kezdett beleszokni, hogy hiába ordít le, nem adom be a derekam. Kedvtelenül kavargattam a levesemet. Anyu mennyei sajtkrémlevest főzött, de a fagyott hangulat elrontott mindent. Lépteket hallottam a kinti lépcsőn, de megvártam, amíg csengetnek. Austin nem hagyott cserben! Ahogy megszólalt a csengő, ugrottam is fel.

 - Aust… - vigyorogtam, de nem ő állt az ajtóban. – Chloe? Mit keresel itt?

 - Csak beugrottam. Itt vannak a szüleid? – lökött félre az útjából.

Talán túl hangosra sikerült a kérdés, ugyanis apa és anya az előszobában termettek. Chloe halkan felkuncogott.

 - Ő, hello, Mr. és Mrs. Blanchard. Emmához jöttem.

 - Gyere, csatlakozz hozzánk. Éppen vacsorázunk.

Chloe szemei kimeredtek, de mielőtt heves ellenkezésbe kezdett, az étkezőbe vonszoltam, és erőszakkal leültettem magam mellé. Legalább elcseveg a szüleimmel. Akárkivel megtalálta a közös hangot, és ezt mindig is irigyeltem benne.

 - Te hogy-hogy itt? Ugye nem valami partiba akarod vinni a lányomat? – érdeklődött apa.

 - Dehogy is, Mr. Blanchard, csak beugrottam egy pillanatra, nemsokára megyek is.

Azért Chloe sem repesett az örömtől, hogy a vacsora hátralévő részét itt kellett töltenie. Csakhogy elfeledkezett arról, hogy milyen nap volt. A szüleim házassági évfordulója, ami nekem mindig egy este szabadságot jelentett.

 - Igazából itt is aludhatsz. Ma van a házassági évfordulónk. Nemsokára indulunk is.

A vacsora innentől egész rövidnek tűnt. Izgatottan vártam, hogy Chloe mit tervelt ki ma estére. Hiába nem tudta előre, mi fog történni, mindig rendelkezett valami ütős programmal. Miután a szüleim felálltak az asztaltól, anya még megigazította a haját és a sminkjét, apával felvették a különleges alkalmakra tartogatott kabátjukat, karon fogták egymást, már majdnem elindultak, amikor hátrafordultak.

  - Ne menjetek sehova. Ez parancs – mondta apa, aztán elhajtottak a kocsival a ház elöl.

 Chloe-val integettünk, ameddig látótávolságon kívülre kerültek, aztán visszamentünk a házba, és kulcsra zártuk az ajtót.

 - Ez parancs – utánozta aput mélyített hangon, amire felkacagtam. – De komolyan, mi ez a házassági évfordulós felhajtás?

Inkább bele sem kezdtem a mesélésbe. A szüleim minden évben a házassági évfordulójuk estéjét egy szánházi előadással kezdték. Általában valami klasszikus darabot néztek meg, musicalt soha, azt utálják. Mivel legtöbbször többórás darabot választottak, a végére megéheztek, és beültek valami drága éterembe. Hajnali ötnél hamarabb még soha sem értek haza, szóval volt időnk bőven.

 - Fogadjunk, hogy kibérelnek valami hotelszobát, és érted… tudod – magyarázott Chloe.

 - De gusztustalan vagy, fuj! – ütöttem a hasába.

 - Mindegy. Most gyere. Elmegyünk innen, de előtte ki kell, hogy csípjelek, így nem jöhetsz – ragadta meg a kezem, és a szobám felé irányított.

 - Hova megyünk? Kinek a bulijába?

 - Aki kíváncsi, hamar megöregszik, azt pedig nem szeretnénk, ugye? Nem hát. Türelem babám, türelem.

Leültetett az ágyamra, kikereste a rejtett sminkes ládámat, és a földre dobta. Kotorászni kezdett benne, ameddig egy fekete, szürke, és fehér szemhéjárnyalót nem talált. Kikeresett egy tust, alapozót, pirosítót, és egy halványrózsaszín szájfényt.

 - Azért ne olyan erősre! Nem akarok úgy kinézni, mint egy panda.

 - Hidd el, akivel találkozni fogsz, annak nagyon tetszeni fog. Vagyis akikkel - javította ki magát zavarában. Mi a franc?

Nehogy valami béna vak randit hozzon itt össze nekem. A legutóbbi is borzalmas volt. Már a fél szemem kifestette, amikor csengettek. Lehetetlen!

 - Az nem lehet, hogy már hazaértek. Chloe, te nyisd ki! Engem nem láthatnak meg így.

Megadóan bólintott, aztán ledübörgött a lépcsőn. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, amikor Austin felköszönt. A kis mocsok! Egyedül kellett elviselnem a vacsora első tíz percét. Chloe izgatottan mutogatta neki a fél szememet. Austin gratulált, aztán félrehúzta a barátnőmet, és a fülébe suttogott. Nem sok szót értettem, csak annyit, hogy randi.

 - Na, Austin, most kifelé! Még befejezem a sminkelést, aztán ruhát kell választanunk – zavarta ki a szobámból ellentmondást nem tűrően.

Meglepetten állítottam meg, hogy a festéktől a zöld szemem háromszor nagyobban, és rikítóbb zöldnek látszott. Chloe a hajcsavarómért nyújt, és az amúgy is kicsit hullámosabb hajamba még több loknit varázsolt.

 - Vannak neked elegáns ruháid?

A gardróbom felé mutattam. Egy szoros, fekete színű, alul csipkés koktélruhára esett a választása. Felvettem, és csodálkozva álltam a tükör előtt. Egy bombanőt bámultam, nem Emmát. Chloe átszólt Austinnak, aki ugyanúgy fogadta a kinézetem, mint én. Magamra kaptam egy blézert és egy magassarkút is.

 - Most már indulás! El fogsz késni.

Chloe még gyönyörködött egyet bennem, aztán az előszobába ráncigált. Mélyeket szuszogva kinyitottam a bejárati ajtót, és csak egyetlen szó jött ki a számon.

 - Uramisten.

Sziasztok! Itt az új rész, végre tudtuk hozni egy hétnél hamarabb, juhuu! Várhatóan még hétvége előtt lesz következő (ha minden jól alakul), és kommenteket várunk, kíváncsiak vagyunk a véleményetekre ;) puszi, Mimi :) xx

30. fejezet

ZAYN

 - Gemma, várj! – rohant ki nővére után Harry az utcára.

Niall és Louis izgatottan ugrottak az ablakhoz és lökdösni kezdték egymást, hogy jobban láthassák, mi történik odakint. Én előre meg tudtam volna mondani nekik. Harry és Gemma még ordibálnak egy ideig, majd a lány beül az ajtóba és elhajt.

 - Szerinted min vesztek így össze? – kérdeztem Liamet, aki gondterhelt arccal meredt maga elé.

 - Hogy mi? – pillantott rám zavartan.

 - Felejtsd el! – legyintettem.

Tudtam, hogy ebben az állapotában hiába próbálok vele kommunikálni. Sehogy sem lehetett vele beszélgetni, amikor gondolkodott. Nagy unalmamban visszafordultam a tévéhez. Valami idióta sorozat ment benne. Monica éppen most jött rá, hogy Alejandro megcsalta őt Consuelával, ezért lekevert neki egy hatalmas pofont. Hatalmas izgalmak.

 - Láttad? Egy pofon – kiáltott fel izgatottan Niall.

Megforgattam a szemeimet. Már éppen fel akartam világosítani a szöszkét arról, hogy mekkora idióta, amiért ennyire élvez egy argentin szappanoperát, amikor becsapódott a bejárati ajtó. Niall és Louis azonnal az előszobába szaladtak, majd visítani kezdtek. Nem értettem, mit találtak olyan viccesnek Harry és Gemma veszekedésében. Utánuk mentem, hogy leállítsam őket, de ahogy megláttam fürtös barátunkat, rám tört a röhögő görcs.

 - Rohadtul nem vicces – mordult fel, majd felviharzott a szobájába.

 - Szép az arcod – kiabált utána Niall.

 - Igen, Gemma tuti nagyot üt – fűzte hozzá Louis. – Ne szégyelld, ha sírsz, mi teljesen megértünk.

 - Pofa be! – ordított le Harry.

Niall és Louis újra visítani kezdtek. Na jó, tényleg vicces volt, hogy Gemma lepofozta Harryt, de nem ennyire. Igazából én is megtettem volna a helyében, az öccse igazán rászolgált. Visszamentem a nappaliba és újra a tévére néztem. Alejandro most éppen Consuelával csókolózott. A szemét, tényleg megcsalta Monicát. Pedig ő milliószor szexisebben nézett ki, mint ez a bányarém.

 - Zayn, Doniya keresett – zökkentett ki az eseményekből Liam.

 - Beszéltél vele?

 - Nem. Mire felvettem, kinyomta – nyomta a kezembe a telefonomat. – Hívd vissza, én megnézem Hazzát.

Bólintottam. Csak most jutott eszembe, hogy milyen régen is beszéltem Doniyával. Ő Manchesterben lakott, rendezvényszervezőként dolgozott, úgyhogy mindig fel-alá rohangált. Örültem, ha egy hónapban egyszer találkoztam vele. Miközben tárcsáztam, lehalkítottam a tévét, hogy halljak is valamit.

 - Zayn! – szólt bele köszönés nélkül.

Kirázott a hideg. A hangja elcsuklott, hallatszott, hogy sírt, ez pedig azt jelentette, hogy valami hatalmas baj történt. Doniya csak akkor sírt, ha nyomós oka volt rá.

 - Szia! Baj van? – kérdeztem aggódva.

 - Igen.

 - Mi történt?

 - Én… Nem akarom elhinni. Ez… Lehetetlen, szörnyű. Nem bírom.

Össze-vissza beszélt, semmit sem értettem. Nagyon kiakadt, én pedig rögtön a legrosszabbra gondoltam.

 - Meghalt valaki?

 - Igen – suttogta elhaló hangon.

Most komolyan azt mondta, hogy meghalt valaki? Nem viccelt? Lehetetlen. Nem halhatott meg senki. Mindenkinek élnie és virulnia kellett. Muszáj.

 - Komolyan?

 - Igen.

 - Kicsoda?

Nem érkezett válasz. A nővérem újra zokogni kezdett, én pedig egyre idegesebb lettem. Tudni akartam, hogy ki halt meg. Anya? Apa? Safaa? Waliyha? Minden lehetőséget számon vettem, de egyik szörnyűbb volt, mint a másik. Vettem egy mély levegőt.

 - Doniya, kérlek! Ki az?

 - Zayn, én… Jó. Abbie, ő halt meg. Ma reggel.

Lefagytam. Nem tudtam gondolkodni, az agyam teljesen lezsibbadt. Valahonnan messziről hallottam, hogy Doniya szólongat, de képtelen voltam válaszolni. Kinyomtam a telefont és robotként vonszoltam fel magam a szobámba. Automatikusan a bőröndömért nyúltam és elkezdtem beledobálni a ruháimat. Hirtelen a kezembe akadt a kedvenc pólóm, amit Abbie-től kaptam. Doniya szavai csak most kezdtek eljutni a tudatomig. Abbie. A nagynéném. A második édesanyám. Meghalt. Lehetetlen. Igazságtalanság. Nem halhatott meg, egyszerűen nem. Mégis elment. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

 - FENÉBE! MIÉRT? MI A FRANCÉRT? – ordítottam zokogva, miközben lerogytam az ágyamra.

Pár pillanat múlva kivágódott a szobám ajtaja, és Liam jelent meg előttem.

 - Zayn! Zayn, mi történt? – rángatta a vállam ijedten.

Megráztam a fejem. Nem tudtam kimondani, hogy Abbie nincs többé. Itthagyott engem. Minket. Bármennyire is fájt, össze kellett szednem magam. Erősnek kellett maradom, nem gyengülhettem el. Megtöröltem a szemem, vettem pár nagy levegőt, és Liamre pillantottam.

 - Liam, megtennél nekem valamit?

 - Persze – bólintott.

 - Vigyél ki a pályaudvarra. Hazamegyek Bradfordba.

LIAM

Rápillantottam az órám kijelzőjére. Hat óra múlt húsz perccel. Úgy döntöttem, felkelek. Semmi értelme nem volt tovább szenvednem. hiszen alig aludtam valamit az este. Egyszerűen képtelen voltam. Végig azon gondolkodtam, hogy Zayn hogyan lehet. Szörnyű állapotban volt, mikor bementem a szobájába, de rögtön összeszedte magát. Nem akart gyengének mutatkozni. Ő rosszfiú volt. Megráztam a fejem, kinyújtóztam, majd megpróbáltam a lehető leghalkabban leosonni az alsó szintre. Biztos voltam benne, hogy a fiúk még alszanak, nem akartam őket felkelteni. A konyhába érve azonban rendesen meglepődtem. Az a Louis üldögélt a pultnál, aki mindig utolsóként kelt fel reggelente. Megdörzsöltem a szemem és pislogtam párat, hátha csak képzelődtem, de úgy tűnt, Louis valódi volt.

 - Jó reggelt, Louis - ültem le a vele szemben lévő székre.

 - Csend! Ne zavarj!

Értetlenül meredtem rá. Louis az előtte lévő laptop képernyőjére koncentrált. Valószínűleg olvasott valamit, amin az arckifejezéséből ítélve remekül szórakozott. Pár perc múlva felnevetett, majd végre valahára rám pillantott.

 - Reggelt, Liam! - mosolyodott el. - Mizu?

 - Nem tudtam aludni, de ahogy látom, te sem - utaltam a szeme alatt éktelenkedő hatalmas karikákra.

 - Telihold van. Érzékeny vagyok rá - vonta meg a vállát. - Zaynről van valami hír?

 - Felhívott, mikor hazaért. A temetésig ottmarad.

 - Értem - bólogatott. - Amúgy bocsi az előbbiért, de elég rosszkor jöttél le. Épp összejöttem Harryvel.

Összeráncoltam a homlokom. Lehet, hogy túlzottan fáradt voltam, de ezt a mondatot sehogy sem tudtam értelmezni. Összejött Harryvel? A konyhában? Most, mikor Hazza nem is volt itt? Sehogy sem állt össze a kép. Ezt minden bizonnyal Louis is észrevette, mert úgy tekintett a plafonra, mintha a megoldás nyilvánvaló lett volna.

 - Larry Stylinson fanfictiont olvastam. Nagyon tetszett, elvileg holnap lesz új rész. Mellesleg rólad és Niallről is találtam egyet. Várj, meg is mutatom.

Villámgyorsan gépelni kezdett, majd felém fordította a laptopot. be volt jelentkezve a tumblr-fiókomba. Felvont szemöldökkel pillantottam rá.

 - Komolyan feltörted?

 - Ez nem számít feltörésnek. Tudtam, hogy a jelszavad DaniellePeazer. Mit ne mondjak, igazán fantáziadús - húzta el a száját. - Na, olvasd!

Felsóhajtottam és a képernyőre pillantottam. A sztori egy rövid novella volt A zongora címmel. Gyorsan átfutottam az elejét. Arról szólt, hogy valamiért nagyon bestresszeltem, a feszültséget pedig zongorázással próbáltam levezetni, mikor Niall megzavart. Nem akartam elküldeni a legjobb barátomat, pedig legszívesebben azt tettem volna. Niall természetesen észrevette, hogy baj van, és megpróbált felvidítani. Már kezdtem azt hinni, hogy unalmas lesz a történet, de tévedtem. A következő mondatoknál megtorpantam és kérdőn néztem Louisra.

 - Aha, most jön a jó rész - csapta össze lelkesen a tenyerét. - Olvasd!

Vonakodva fordultam vissza a szöveghez, majd folytattam az olvasást.

"Segíthetek, ha akarod." - ajánlotta fel halkan az ír fiú. A hangjában volt valami szokatlan, ami miatt Liam akaratlanul is felkapta a fejét. Nem szólt semmit, csak bámulta azokat a gyönyörű, tengerkék szemeket. Niall lemászott a zongoráról és Liam széke elé állt. A kezeit barátja combjaira csúsztatta, majd lassan lehajolt, hogy megcsókolja őt. Liam lehunyta a szemét, karjai tehetetlenül lógtak teste mellett. Nem tudta mire vélni a dolgot, de kétségtelenül nagyon jól esett neki. Felnyögött, majd belemarkolt Niall kócos hajába, és közelebb húzta magához. A szőke srác megszakította a csókot, ajkai bekalandozták Liam állát és nyakát, mindeközben ujjai a fiú nadrágjának gombjával bajlódtak. Ez megállásra késztethette volna Liamet, de…

 - Oké, nem bírom tovább - toltam el magamtól a laptopot.

 - Kár, a végén ugyanis kiderül, hogy Niall mindannyiunkat ugyanígy vidít fel. A kis őrangyal - kacsintott rám Louis.

Abban a pillanatban, ahogy elhallgatott, Niall lépett be a konyhába kócosan, álmos fejjel. Louisval egymásra pillantottunk, és azonnal kitört belőlünk a nevetés. Niall értetlenkedve meredt ránk, majd miután rájött, hogy jelen állapotunkban képtelenség velünk normálisan kommunikálni, szépen csendben kivárta, hogy lenyugodjunk.

 - Befejeztétek? - reménykedett.

Beharaptam a számat és bólintottam. Féltem, hogy ha megszólalok, megint nem bírom majd visszafogni magamat.

 - Szuper, akkor elkezdhettek készülődni. Harry már tusol.

 - Hová megyünk? - kérdezte Louis könnyezve, elcsukló hangon.

 - Hová mennénk? Enni, éhes vagyok.

CHLOE

 - Francba már! - nyomtak ki az ébresztőórámat.

Rettentően éles hangja volt, a fejem pedig már enélkül is hasogatott. Miután sikerült elhallgattatnom, kimásztam az ágyból és a fürdőbe indultam. Austin azt mondta, hogy háromnegyed óra múva itt lesz, úgyhogy nem ártott volna rendbe szednem magam. Ahogy beértem a fürdőbe, rögtön a tükörhöz léptem és nem sok kellett, hogy felsikítsak az ijedtségtől. Szörnyen festettem. A sminkem elkenődött, a szemem duzzadt és karikás volt, a hajam ezerfelé állt, ráadásul még mindig a tegnapi koktélruhámat viseltem.

 - Igazán dekoratív vagy ma reggel - dünnyögtem a tükörképemnek, majd nekiálltam rendbe szedni magam.

Fél óra múlva már a gyógyszeres fiókban kutakodtam fejfájáscsillapító után. Hihetetlenül nagy szükségem volt rá, ugyanis elég durva másnapossággal ébredtem. Általában nem viseltek meg ennyire a partik, de a mostani igazán keményre sikerült. Volt ott fű és alkohol minden mennyiségben, eléggé ki sikerült ütnöm magam. Igazából arra sem emlékeztem, hogyan kerültem haza. Bevettem a gyógyszert és a telefonom után nyúltam. Még volt tíz percem Austin érkezéséig, ezért úgy döntöttem, hogy felhívom Niallt. Kész szerencse volt, hogy Emma megadta a számát, legalább ezzel is előrébb leszünk.

 - Halló, Niall Horan - szólt bele a telefonba. A háttérből beszélgetés és nevetgélés hallatszott. Le mertem volna fogadni, hogy a srácok is vele voltak.

 - Ööö, szia... Chloe vagyok, Chloe Martins.

 - Fogalmam sincs, ki vagy.

Hát persze. Honnan is tudhatta volna, hogy ki vagyok? Most nyílván azt gondolta, hogy csak egy elvetemült rajongó zaklatja. Végülis, ez bizonyos szempontból igaz is volt.

 - Emma Blanchard barátnője vagyok - próbálkoztam újra.

Ezúttal sikerrel jártam. Emma nevének hallatára Niall meghatározhatatlan eredetű hangokat kezdett kiadni magából, amiket leginkább egy ufóhoz vagy bébifókához lehetett volna hasonlítani. Mondani is próbált valamit, de annyira hadart, hogy semmit sem értettem.

 - Niall, a Jóisten drágalátós répájába, most hogy nézek ki? - hallottam először Louis vinnyogását, majd a többiek röhögését.

Én is felnevettem. Niall valószínűleg annyira csapkodhatott, hogy nagy izgalmában ráborított valamit Louis-ra. Kár, hogy nem láthattam a jelenetet. Szívesen hallgattam volna tovább őket, de megszólalt az Austin érkezését jelző csengő.

 - Pillanat! - kiabáltam ki, majd agyalni kezdtem. - Niall, add oda valakinek a telefonodat!

Ez volt a lehető legjobb ötletem. A szőkeséggel jelen pillanatban nem lehetett értelmesen beszélgetni, ezért abban reménykedtem, hogy a többiek talán jobb idegállapotban lesznek.

 - Szia Chloe, Louis vagyok.

Pont Louis-t adta ide? Hát ez nem normális. Vele aztán majd biztosan lehet komolyan beszélgetni.

 - Szia. Otthon vagytok? - kérdeztem sürgetően, a csengő ugyanis újra megszólalt.

 - Nem, Luiggi pizzériájában. Miért?

 - Remek, az itt van pár saroknyira. Ne menjetek sehová, oké? - nyomtam ki a telefont.

Gyorsan felkaptam a kabátomat, majd szinte szó szerint feltéptem a bejárati ajtót.

 - Hello, Chloe - vigyorgott rám Austin.

Szó nélkül megragadtam és magam után vonszoltam. Szinte futólépésben tettük meg a háromperces utat, közben pedig elmeséltem neki a tervem minden egyes tökéletesen kidolgozott részletét.

 - Elég ravasz lány vagy te - bokszolt a vállamba a pizzéria előtt, majd kinyitotta nekem az ajtót.

A helységben körbenézva azonnal kiszúrtam a srácokat. Nem lepett meg, hogy csak négyen ülték körbe az asztalt, twitteren ugyanis olvastam, mi történt Zayn családjában. Karon fogtam Austint és odahúztam a fiúkhoz.

 - Sziasztok - intettem nekik mosolyogva.

 - Chloe? - pillantott rám Liam.

 - Igen. Ő pedig Austin, Emma bátyja.

 - Én Liam vagyok, ők pedig Niall, Louis és Harry - mutatott sorban a többiekre.

Bólintottam, de természetesen már rég tudtam, hogy kik ők. Gyorsan végigfuttattam rajtuk a szemem, és rögtön észrevettem a Louis pólóján díszelgő hatalmas piros foltot. Elvigyorodtam. Ezek szerint Niall a ketchupot borította rá.

 - Minek köszönhetjük a találkozást? - kérdezte Liam, miután leültünk melléjük.

 - Az én elmondhatatlanul kedves apámnak - válaszolt Austin.

 - Így igaz - folytattam. - Össze kell hoznunk egy randit Niallnek és Emmának. Nekem pedig már van is egy igazán ütős tervem.

Sziasztok! Itt a 30. rész. Tudom, hogy tegnapra ígértük, de kisebb technikai probléma adódott, amit sikerült orvosolni. Ettől függetlenül remélem, tetszeni fog a rész. Kommentelni ér. Csók, Carmen xx