33. fejezet

DANIELLE

Idegesen szorongattam a telefonomat, miközben az Elküldve feliratra bámultam. Ennyi volt, megtettem. Miközben kézbesítettem az üzenetet, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Vissza akartam vonni az egészet, de mire bármit is léphettem volna, már szerencsére késő volt. Bármennyire fájt is, tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Itt volt az ideje, hogy lezárjuk ezt az egész huzavonát.

Odafordultam a laptopomhoz, hogy még egyszer utoljára elolvassam a megnyitott cikket. A Sugarscape arról volt híres, hogy ő első kézből közölte a legfrissebb pletykákat. Sosem értettem, hogy hogyan voltak képesek ott lenni mindenhol. Az információk hiteles forrásoktól, fénysebességgel jutottak el hozzájuk, szóval ami a valóságban megtörtént, az pár perc múlva már ott is virított a neten. Most sem volt másképp. A legutolsó posztban egy öt képből álló fotósorozatot tettek fel egy egész helyes lányról, amint éppen elhagyja a fiúk házát. Először le mertem volna fogadni, hogy valamelyikük egyéjszakás kalandja az, ezért nem is szenteltem túl nagy figyelmet a fotóknak. A szemem az alattuk lévő szövegen akadt meg. "Vajon ki ez a titokzatos, gyönyörű lány? Talán Liam Payne új barátnője? Mit szól ehhez Danielle?" Mikor újra megvizsgáltam a képeket, végre feltűnt, hogy a Liam mellett álló lány az ő BRIT feliratú pulóverét viselte, amit még én vettem hónapokkal ezelőtt. Ezen még nem feltétlenül akadtam volna ki, de úgy tűnt, hogy igazán bensőséges viszony alakult ki a páros között, amit képtelen voltam tovább nézni. Behunytam a szemem és lecsuktam a laptopot. Vége volt. Tisztában voltam vele, hogy gyerekes dolog volt SMS-ben szakítani, de mentségemre szolgált, hogy már így sem nevezhettem magunkat egy párnak, hiszen a legutóbbi veszekedésünk óta nem is beszéltünk egymással. Csalódott voltam, de már régóta éreztem, hogy nincs remény a kapcsolatunk megmentésére. Liam könnyen túllépett rajtunk. 

Gondolataimból a telefonom rezgése zökkentett ki. Új üzenetem érkezett. "Ezt nem mondhatod komolyan. Mit csináltam, Danielle? Találkozzunk. - L." Persze, találkozni, miért ne? Hogy aztán beetessen valami baromsággal? Kizárt. Már éppen válaszolni akartam, amikor csöngettek. Gyorsan zsebre vágtam a telefonomat és az ajtóhoz siettem.

 - Ez tényleg igaz?

Felsóhajtottam. Eleanor ácsorgott előttem, a Sugarscapes cikk kinyomtatott verzióját lóbálva. Tudhattam volna, hogy jönni fog. Bármilyen furcsa is volt, a Marcusos balhé óta nagyon jó barátnők lettünk.

 - Danielle? Miért nem hívtál? Ki kell tárgyalnunk ezt az egészet - bökött indulatosan a kezében tartott papírra.

 - Gyere be - álltam arrébb az ajtóból. - Mellesleg én is nagyon örülök, hogy látlak.

Megforgatta a szemeit, majd miután ledobta a kabátját, a nappaliba lökdösött. Lenyomott a kanapéra, aztán körözni kezdett előttem. Szinte hallottam a fogaskerekek kattogását az agyában. Pár perc múlva megtorpant, és összehúzott szemekkel pillantott rám. Tudtam, hogy mi fog következni. Eleanor-féle kérdésáradat.

 - Mit keres Liam pulcsija azon a csajon?

 - Nem tudom.

 - Mit keresett az a csaj náluk?

 - Fogalmam sincs.

 - Tudjuk egyáltalán, hogy ki ez?

Megráztam a fejem. Az égadta világon semmit nem tudtunk erről a lányról azon kívül, hogy gyönyörű. Hirtelen megrezzent a telefonom. Ledermedve bámultam a képernyőre, amin Liam neve villogott, miközben könnyek gyűltek a szemembe. Megmakacsoltam magamat és egy gyors mozdulattal eldörzsöltem őket. Eldöntöttem, hogy nem fogok sírni, főleg nem Liam miatt. nem érdemelte meg.

 - Danielle, minden oké? - integetett az arcom előtt Eleanor.

 - Hm? Ja, igen, semmi baj - erőltettem az arcomra egy gyenge mosolyt. - Miért?

 - Csak mert eléggé elsápadtál. Nem tetszel nekem.

Tettetett nemtörődömséggel megvontam a vállam, majd újra a kijelzőre sandítottam. Liam folyamatosan hívott, nem adta fel. Komolyan azt képzelte, hogy azok után, amit tett, még leállok vele csevegni? Hiú remények.

 - Nem veszed fel?

 - Nem. Nem érdekes.

 - Liam az, ugye?

Erőtlenül bólintottam. Kár lett volna tagadnom Eleanor előtt bármit is, hiszen könnyűszerrel átlátott rajtam. Látva sajnálkozó tekintetét, nem bírtam tovább, előtört belőlem a teljes elkeseredettség. Az eddig visszatartott könnyek patakokban folytak le az arcomon. Felhúztam a térdem, átkaroltam és próbáltam magam minél kisebbre összehúzni. Az egész testem remegett, a kezemben lévő telefont pedig egyre görcsösebben szorongattam.

 - Danielle, egyszer beszélnetek kell majd...

 - Nem - ráztam meg a fejem tiltakozva. - Nem vagyok rá kíváncsi. Szakítottunk, vége.

Többet nem kellett mondanom. Eleanor gyengéden lefejtette az ujjaimat a telefonról, majd kikapcsolta azt és a lehető legmesszebbre tette le tőlem. Pár pillanat múlva leült mellém és a kezembe nyomott egy papírzsepit.

 - Köszönöm - pislogtam rá hálásan.

 - Semmiség - karolt át mosolyogva. - Tudom, mire van most szükséged. Pizzára, fagyira, pattogatott kukoricára, vígjátékokra és hatalmas beszélgetésekre minden mennyiségben.

 - Egy jó kis csajos este?

 - Bizony. Nesze neked, diéta - kacsintott rám.

Felnevettem. Rettentően örültem, hogy itt volt nekem Eleanor. Lehet, hogy elvesztettem Liamet, de nyertem egy igaz barátnőt, aki bármilyen bajban mellettem állt.

NIALL

Hallottam, ahogy kivágódott a földszinten a bejárati ajtó, majd Louis visítani kezdett, hogy hazaértek. Máskor nagyon szívesen lementem volna hozzájuk, de most semmi kedvem nem volt a hülyeségeiket hallgatni. Ha velük lettem volna, a saját kis szerelmi bánatommal csak még rosszabbul éreztem volna magam az ő túlcsorduló jókedvüktől. Úgy döntöttem, jobb, ha megelőzöm a bajt és a szobámban maradok. Semmi szükségem nem volt arra, hogy sajnáljanak. Egész délelőtt agyaltam, megpróbáltam feldolgozni magamban a történteket. Ezzel a srácok is teljesen tisztában voltak, így nem is próbáltak kicsalogatni innen. Tudták, hogy jelen pillanatban csak két dologra volt szükségem: békére és nyugalomra.

 - Niall, gyere ki!

Ennyit a békéről és a nyugalomról. Harry akkora erővel csapkodta az ajtómat, hogy az majd beszakadt. Ha tényleg arra számított, hogy kinyitom neki, akkor rendesen el volt tájolva.

 - Niall, tudom, hogy bent vagy.

Nem válaszoltam. Egyszer muszáj volt feladnia.

 - Addig zaklatlak, ameddig ki nem nyitod. Nem szabadulsz.

Na persze. Ismertem már Harryt annyira, hogy tudjam, nem valami kitartó. Előbb-utóbb úgyis befejezi ezt a hülyeséget és értelmesebb elfoglaltságot keres majd magának. Igazából kíváncsi voltam rá, hogy meddig bírja.

 - Niall, add fel! Tudom, hogy tudod, hogy nem nyerhetsz.

Egoista barom. Komolyan kezdett idegesíteni. Már öt perce dörömbölt folyamatosan, hogy nem ment szét a keze?

 - Oké, Niall. Akkor nélküled esszük meg a csirkét.

Ez szemét húzás volt. Kijátszotta a titkos fegyvert. Tudta, hogy a csirkének sosem tudtam ellenállni, a hatás kedvéért még a dübörgést is befejezte. Azt hitte, hogy majd meghatódok, mi? Hát nem. Eldöntöttem, hogy nem megyek ki. Nem kellett a csirke. Nem is voltam éhes. Ó, dehogyisnem! Már vagy két órája korgott a gyomrom, tegnap délután óta nem ettem semmit. Be kellett ismernem, hogy Harry nyert, mint általában mindig. Szuperszonikus sebességgel gördültem le az ágyamról, majd szinte szó szerint feltéptem az ajtót, aminek következtében az addig nekitámaszkodó Harry bezuhant a szobámba. Annyira nevetséges volt, hogy azonnal rám tört a röhögés. Még a könnyem is kicsordult.

 - Rohadtul nem vicces - morgott Harry. - Tudom, hogy remekül szórakozol, de akár segíthetnél is.

 - Inkább nem - ráztam meg a fejem, majd lerohantam a lépcsőn.

Ahogy beértem a a konyhába, azonnal kiszúrtam a Nando's dobozait. Kaja. A négy adag közül elvettem azt, amire az én nevem volt ráfirkantva, felpattantam a konyhapultra és beleharaptam az egyik csirkeszárnyba. Csípős volt, forró és ragacsos, pont, ahogy szerettem.

 - Francba már, Niall - nyögött fel Louis, majd ráborult az asztalra.

Értetlenül figyeltem, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, Harry robogott be a konyhába, arcán győzedelmes mosollyal. Futott pár tiszteletkört, mintha megnyert volna valami hatalmas versenyt, majd lefékezett az asztal mellett és jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.

 - Szívem csokis kuglófjának egyetlen szem mazsolája, miben segíthetek? - húzta ki magát a székén ártatlanul pislogva Louis.

 - Édes drága aranyvirágszálam, azt hiszem, nyertem - nyújtotta ki a tenyerét az irányába Harry.

Louis hirtelen felpattant, és negédes mosollyal ugrált oda hozzá. Annyira közel hajolt az arcához, hogy gyorsabban kezdtem rágni, attól tartva, hogy újabb Larry Stylinson momentum következik, ami majd elveszi az étvágyam. Szerencsére azonban semmi ilyesmi nem történt. Louis a zsebébe nyúlt, és továbbra is bájosan mosolyogva Harry kezébe nyomott 10 fontot.

 - Rohadj meg, Harold.

 - Én is szeretlek, Loulou - nevetett fel Harry, majd dobott neki egy csókot és elégedetten vonult át a nappaliba. 

 - Kellett neked lejönni - ugrott fel mellém Louis a saját adag csirkéjével. - Sikeresen megszabadítottál 10 fontomtól.

Aha, szóval ezért dörömbölt Harry olyan kitartóan. Tudtam én, hogy volt valami a háttérben. Elég lehetetlennek tűnt, hogy csak azért, hogy ne halljak éhen, percekig ütögeti az ajtómat. Mindenesetre nagyon hálás voltam neki, amiért lerángatott. tegnap délután óta minimum hat étkezést hagytam ki, ami hihetetlenül sok. A csirke most valahogy még finomabbnak tűnt, mint általában.

 - Louis, te mit eszel? Csípős? - tanulmányoztam a dobozában lévő csirkecombokat, miután a saját adagom elfogyott.

 - Nem. Kéred?

 - Hát, nem a kedvencem. De ha te már nem kéred...

 - Edd meg, már nem vagyok éhes - tolta oda nekem a csirkét egy sóhaj kíséretében. - Sosem értettem, hogy fér beléd ennyi kaja.

 - Fejlődő szervezet vagyok - vontam meg a vállam.

Láttam rajta, hogy mondani akart még valamit, de a csengő félbeszakította. Miután eltűnt, hogy ajtót nyisson, teljesen egyedül maradtam. Elégedetten vigyorodtam el. Végre minden figyelmemet a csirkére fordíthattam.

AUSTIN

Felsóhajtottam és újra megnyomtam a csengőt, ezúttal egy kicsit hosszabban. Már kettő perce álldogáltam itt, és még senki sem engedett be. Kezdett elegem lenni.

 - Attól, hogy folyamatosan csöngetsz, még nem találom meg gyorsabban a kulcsokat - hallottam egy tompa hangot az ajtó másik oldaláról.

Halkan felnevettem a saját pechemen. Az én mázlimat ismerve gondolhattam volna, hogy pont az a srác fog ajtót nyitni a négy közül, amelyik valamilyen ismeretlen oknál fogva ki nem állhatott. Igazából semmi olyat nem tettem, ami miatt utálhatott volna, de ahányszor csak ránéztem, a szemében mindig színtiszta gyűlöletet láttam. Természetesen most is.

 - Ha szóltál volna, hogy te vagy az, nem keresem a kulcsot - támaszkodott neki az ajtófélfának. - Mit keresel itt?

 - Csak benéztem.

 - Bőrönddel? - húzta fel a szemöldökét, miközben a csomagomra mutatott.

 - Hát, igazából kidobtak otthonról...

 - Minden tiszteletem a szüleidé, hogy eddig bírták. Én a helyükben már rég kidobtalak volna.

Elengedtem a fülem mellett a sértő megjegyzést és vettem egy nagy levegőt. Nem hagyhattam, hogy Louis felidegesítsen. El kellett érnem, hogy beengedjem, mert sehol máshol nem tudtam volna eltölteni az éjszakát.

 - Úgy értem, nincs hol aludnom, Louis.

 - Tényleg nincs, ugyanis ide nem fogsz bejönni.

 - Mi a francért nem vagy hajlandó beengedni? - sziszegtem dühösen.

 - Mert ez nem hajléktalanszálló. Most pedig, ha megbocsátasz...

Mielőtt becsukhatta volna az ajtót az orrom előtt, a lábammal gyorsan kiakasztottam azt. Louis azonnal felkapta a fejét, és mérgesen vicsorgott rám.

 - Mit akarsz még, Blanchard? Adjak aprót, hogy vehess vacsorát?

 - Egyszerűen csak engedj be.

 - Azt hiszem eddig nem fogtad fel, ezért elmondom utoljára. Ide. Te. Nem. Teszed. Be. A. Lábad.

Ahogy ezt kimondta, rántott egyet az ajtón és teljes erejéből rácsapta a lábamra. Felszisszentem a fájdalomtól, elálltam az útból, Louis pedig azonnal elfordította a zárat. Remek. Ha nem lett volna elég, hogy nem volt hol aludnom, ez a kis beképzelt takony hihetetlenül fel is idegesített. Minden önuralmamra szükség volt ahhoz, hogy visszafogjam magam, de így utólag már nagyon bántam, hogy nem ütöttem agyon, mikor még volt rá lehetőségem. Mégis mi a francot képzelt magáról? Már éppen indulni akartam, mikor újra csörögni kezdett a zár. Készenlétbe helyezkedtem, hogy azonnal be tudjak húzni egyet Louisnak, de meglepetésemre az ajtót nem ő nyitotta ki. Csak csodálatos reflexeimnek volt köszönhető, hogy nem vertem orrba a teli képpel vigyorgó Harryt.

 - Halló, Austin! Gyere be - tessékelt befelé a lakásba. - Tudod mit, úgy csinálok, mintha nem tudnám, hogy miért vagy itt, jó? Szóval, mi járatban?

 - Hát, az az igazság, hogy apa kidobott otthonról és arra gondoltam, hogy talán itt aludhatnék - vakartam meg a fejemet.

 - Ez nem kérdés, mi mindig szívesen látunk.

 - Azt vettem észre...

 - Figyelj, ne is foglalkozz Louisval. Mostanában elég rosszul mennek a dolgai, de majd lenyugszik és veled is megbékél. Addig meg próbáld meg elkerülni - veregette meg a hátamat.

 - Aha, hát köszi. Most hol van?

 - A szobájában. Amikor közöltem vele, hogy beengedlek, azonnal elviharzott. Valamiért nagyon nem csípi a fejed.

 - Csak tudnám, miért - sóhajtottam fel, majd a bőröndömet ráncigálva követtem Harryt a vendégszobába.

Miután kipakoltam, beköszöntem a nyakig ragacsos Niallnek a konyhába és Liamet is üdvözölni akartam, de Harry megállított. Azt mondta, hogy jelen pillanatban nincs kommunikációs állapotban. Fogalmam sem volt, hogy mire akart célozni ezzel, de ő úgy gondolta, hogy bőven elég, ha csak ennyit tudok és amúgy is sokkal jobban tenném, ha mindent elmesélnék nekik, ami otthon történt. Mielőtt belekezdhettem volna a nagy sztoriba, csörögni kezdett a telefonom, Emma hívását jelezve.

 - Halló, hugi. Mizu? - üdvözöltem vigyorogva.

 - Austin, én ezt nem bírom...

Ahogy meghallottam a hangját, minden jókedvem elszállt. Utáltam, ha a húgom sírt, most ráadásul meg sem tudtam vigasztalni.

 - Mi a baj, Em? Mi történt?

 - Apa... Beadta a jelentkezésemet a bentlakásos iskolába - hallottam a szaggatott zokogást a vonal másik végéről.

Ha eddig rosszul éreztem magamat, akkor most borzalmasan. Nem akartam elhinni, hogy az apám képes ilyen kegyetlenül viselkedni.

Sziasztok! Itt a következő, a 33. fejezet. Szinte hihetetlen, hogy már itt tartunk, legalábbis számomra. Remélem, tetszeni fog, kommentelni még mindig ér :) Csók, Carmen xx