20. fejezet

DANIELLE

Louis most komolyan ráugrott Joera? Elhiszem, hogy kiborult, de akkor is. Eleanorral ledermedve néztünk egymásra. Nem sok tapasztalattal rendelkeztünk az ilyen helyzetek megoldására, ráadásul veszélyesnek bizonyult közbeavatkozni.

 - Tomlinson! Tomlinson! Mi bajod van?

Mintha meg sem hallotta volna, továbbütötte, végül is teljesen érthetően. Nem érezte, hol a határ, csak ki akarta adni magából a dühét, bár már kezdett megijeszteni.

 - Ha nem szedjük szét őket, akkor Joe három perc múlva alulról szagolja az ibolyát – sziszegte Eleanor.

 - Normális vagy? Ha most ugrasz közéjük, hatba törnek.

 - Akkor csak álljak itt?

 - Agyon akarod veretni magad?

Elgondolkozott, és igaznak vélte, mégis idegesen toporgott. Hezitált. Louis maximum 60 kilós létére meglepően erős volt. Teljesen elvakult, én meg féltem, hogy boxzsákká válok, így kimaradtam a balhéból. Valamikor csak megunják… Már öt perce ütötte, amikor Joe megemberelte magát, és felülkerekedett. Ekkor tűnt fel, hogy egy-két karcoláson kívül semmi komoly sérülést nem láttam rajta. Tekintve háromszor akkora méretét és súlyát, Louis meg sem tudott mozdulni. Behúzott neki egy hatalmasat. Aztán még egyet. És egy újabbat. Áu! A szája felszakadt, az orrából dőlt a vér. Okos, Danielle! Ha hamarabb közbelépünk, nem Terminátort kell megállítani.

 - Kevés vagy, kisfiú! – vicsorogta Joe a kapálódzó Louisnak.

A végén tényleg megöli.

 - Én ezt nem nézem tovább.

Eleanor kétségbeesetten Joe hátára ugrott és ráncigálni kezdte.  Nem eresztette annak ellenére sem, hogy a haja csomókban állt. Úgy néztek ki, mint a csimpánzok.

 - Segítenél?! – kiáltott rám sürgetően.

Egy határozott mozdulattal Joe lábai közé vágtam, mire nyögdécselve roskadt össze, és görcsösen feküdt a földön. A hangokból ítélve nem tudtam eldönteni, hogy élvezi, vagy fáj neki. Éljen a tűsarkúm!

 - Jól vagy Louis? – rohant hozzá Eleanor.

Az öröm csupán pillanatokig tartott. Joe gorillaként felpattant és újra Louist vette célba. Egyértelműen hiányoztak belőle az alapvető emberi ösztönök. Gyorsan a konyhába siettem egy serpenyőért. Hárman is kevesek voltunk hozzá. Visszaérve jó erősen fejbe vágtam, amitől végleg lenyugodott.

 - Él még? – aggódott Eleanor.

 - Szerintem csak elájult.

Pár perc múlva magához tért. Egy kicsit feldúltnak látszott.

 - Ne tudjátok meg, mit kaptok ezé…

 - Nem érdekel. Takarodj innen – szakította félbe Louis. – És ki vagy rúgva.

Kihasználva a kábultságát, kituszkolta az ajtón és kulcsra zárta azt. Megkönnyebbülve felsóhajtottunk, és a nappaliba indultunk. Louis még mindig borzasztóan nézett ki. Eleanor a konyhából fagyasztott borsót, én a fürdőszobából vizes, hideg törülközőt hoztam.

 - Kösz csajok, tényleg – hálálkodott Louis.

 - Semmiség – legyintettem.

Igazából sokmindenség. Undorodtam a vértől, de senki sem tudott róla.

 - Megmentettétek az életemet.

 - Azért ne túlozzunk.

A törülközővel áttöröltem az arcát, Eleanor a száját jegelte. Szemmel láthatóan kínosan érezték magukat. Negyed óráig csendben ápolgattuk, és szót sem szóltunk.

 - Louis az ágyban is ilyen… agresszív?

Gratulálok, Danielle! Erre felkapták a fejüket, és gyilkos tekintettel meredtek rám. Szinte felnyársaltak.

 - Erre nem válaszolok – szűrte a szavakat a fogai között Eleanor, mint egy kígyó.

Azt hittem, menten belém mélyeszti a fogait és mérget fecskendez belém. Igen közel állhatott hozzá. Louis orrvérzése csak egy óra múlva maradt abba. Nem bírtam a feszült légkört, felvonultam az egyik szobába mondván: összevéreztem magam. Igazándiból patyolat tiszta voltam. Automatikusan a telefonomért nyúltam, és Liamet tárcsáztam.

 - Louist most verte péppé Joe – hadartam.
 - Tessék? – visított a normális hangmagasságánál nyolc oktávval feljebb.

 - Javaslom, szerezzetek egy új menedzsert.

 - Megölte? – tíz oktáv. Teljesítmény.

 - Dehogy is! Kirúgta.

Szinte magam előtt láttam, ahogy a fejéhez kap és körbe-körbe járkál.

 - Most viszont mennem kell. Majd még jelentkezem. Puszi, szia.

 - De vá… - nem fejezhette be, mert kinyomtam.

Felvettem egy új felsőt és ledübörögtem a lépcsőn. Némán ültek egymás mellett. Ez most komoly?

 - Rendelek pizzát. Milyet kértek?

 - Én semmilyet. Indulok vissza Cheshireba.

Már állt volna fel, de Eleanor visszahúzta a kanapéra.

 - Így nem mész sehova.

 - Hogy így?

 - Félholtan. Én sonkás-sajtosat kérek – jelentette ki.

Elégedett vigyorral ült vissza. Louis innen nem megy sehova.

 - Akkor sajtosat répás feltéttel – adta meg magát.

Gusztustalan! Lerendeztem a pizzát, extra borravalóért tizenöt percen belül kiszállították. Szempillantás alatt mindent felfaltunk. Eleanor a fürdőbe viharzott. Kettesben maradtunk Louisval. Nem volt kínos, kicsit sem.

 - Kérsz kávét? – törtem meg valamivel a nyomasztó hangulatot. A koffein legalább felpörget.

 - Oké.

A konyhában öt perc alatt kész lettem, de a nappaliban csak Louis hűlt helyét találtam, és egy cetlit: "Elmentem. Louis xx".

 - Eleanor! – kiabáltam.

A kezébe nyomtam a papírt, ő pedig válaszul a kocsiba rángatott. Mi a franc?

 - Követjük – makacsolta meg magát, és a gázra taposott.

Ó, szerelem…

HARRY

 - Hogy érted azt, hogy Louis zombiként vezet, miközben Eleanor a nyomában van? – kérdeztem Liamet. – Mikor érnek ide? És miért csak most szólsz?

 - Azért, mert csak pánikoltál volna. Egy óra múlva be kell futniuk. Nyugi, jól lesznek.

 - Akkor először Louis jön meg?

 - Igen. Biztosan minden rendben lesz.

Nem is a legjobb barátom miatt aggódtam. Amilyen lassan vezet, hamarabb esik piros hó, mint hogy balesete legyen. Eleanor volt a probléma. Nem terveztem vele ilyen hamar találkozni. Igazából egyáltalán nem akartam vele találkozni. Újra beleszeretni? Ennyi idő után, amikor eljutottam odáig, hogy nem minden gondolatom körülötte forgott? A lehető legjobb időzítés. Idő kell, egy hónap korántsem elég. A sebeimet akartam nyalogatni, nem fel és felszakítani őket, hogy utána csak jobban fájjanak, és csúnyán, lassan, hegesen gyógyuljanak, a csúnyasága miatt pedig gézzel betekerni, nehogy meglássák. Nem akartam elbújni. Addig akartam halasztgatni a dolgot, ameddig csak lehetett, ameddig megerősödtem.

 - Te nem Louis miatt aggódsz – csóválta a fejét Liam. – Eleanor.

Egyetértően bólintottam. Annyira belém látott ilyenkor.

 - Minden rendben lesz – veregette a vállam.

Egy mosolyt erőltettem magamra, majd a nappaliba mentem, és lehuppantam Gemma mellé. Niall elmélyültem társalgott Zaynnel, aki kicsit sem figyelt rá. Túlságosan elfoglalta a nővérem méregetése.

 - Megoldod, Harry – biztatott.

 - Nem olyan könnyű az – suttogtam.

Elmélyülten tanulmányozta a szőnyeget. Megoldást keresett.

 - Szerintem idd le magad. Úgyis holnap lesz a szülinapod, hivatkozz arra – vetette fel Niall.

Tényleg, a szülinapom! Ebben a kavalkádban ki is ment a fejeből. Már csak ez hiányzott. Vigyorogni, mintha minden oké lenne.

 - Tudom! Gemma úgyis reggel indul, tartsunk elő-szülinapi bulit! Zseni vagyok, vagy zseni vagyok?

 - Fantasztikus! Jó ötlet, nem? – bökött oldalon Liam.

 Nem is olyan rossz.

 - Valamit elfelejtettek. Tizennyolc éves koromig nem ihatok – kerestem a kifogásokat.

 - És ez téged mikor zavar?

Igazából semmikor. Nem ez az első alkalom, hogy dugiban törvényt sértettem.

 - De díszlet sincs – szomorkodott Gemma.

 - Szükségtelen. Hozom a tortát és az italokat. Szerencsére mindent leszerveztünk előre – kacsintott Zayn és a kamrába masírozott.

Niall lelkesen Happy Birthday feliratú csúcsos kalapot nyomott rám, olyan béna gumiszalaggal az alján. Mindenki hasonlót viselt, csak más-más színűt. Előkotorta a dudákat és a sípokat.

 - Jaj, de izgi! Harry, te menj innen. Egy kis átalakítás azért nem árt.

Ellentmondást nem tűrve a hálószobába vonszolt. Halkan beszűrődtek a hangok. Sürgölődés, forgolódás. Ledobtam magam az ágyra, és füleltem. Összetört egy tányér. Gemma káromkodni kezdett, Zayn csak bocsánatot kért, egymás után harmincszor. Idióta. Liam segítségért kiáltott, amikor a piákat a nappali asztalára tette, és győzködte Niallt, hogy a torta nekem jár, nem neki. Aztán sikítás.

 - Csak kanalakat ne, csak azokat ne! Édességhez nem kellenek, igaz?

Nevetésben törtem ki. Elég érdekes ez a kanálfóbia, sosem értettem, honnan származott. Tíz perc múltán Gemma benyitott az ajtón.

 - Mindjárt kész.

Nem sokáig maradt, rohant is vissza parancsokat osztogatni. Becsuktam a szemem. Ha egy kicsit is aludni tudnék… De nem ma. A telefonom megakadályozta.

Louis. Elfogad-Elutasít. Megakadt a szemem a hívóképén. Éppen ökörködtünk valahol. Tovább csörgött. Felvettem.

 - Te a füleden ülsz? – kiabált.

 - Igen.

 - Eltévedtem. Hol vagyok?

Nem meglepő. Férfilétére nem büszkélkedhetett csillagos ötös navigációs készséggel.

 - Azt én tudjam? Milyen utca?

 - Semmilyen. Puszta. Ne kérdezd, hol.

Puszta? Igen konkrét.

 - Miért indultál el sötétben? Te idióta kisgyerek.

 - Ó, hello, ismeretlen néni! Harry, leszólítom, hátha tud segíteni. Majd megyek, puszi.

 - Szia.

Megszakítottam a hívást, és visszafeküdtem. Lehúztam a nadrágom, úgy kényelmesebb a paplan alatt. Vagyis nem csak azt. Egy kis szunyókálás… 20:21. Remélhetőleg néhány perc szünetet azért kapok.

 - Harry! Harry! Gyere! - ébresztett valaki.

Lopva rálestem az órára. 20:44. Az több, mint húsz perc. Ó, igen! Niall lerántotta rólam a takarót, de vissza is dobta.

 - Hogy vagy képes a boxert lehúzni, de pólót magadon hagyni?

 - Pont úgy. Felöltözök, addig melegítsetek be, vagy mit tudom én.

Engedelmesen kihátrált. Visszavettem a melegítőt, és a nappaliba indultam. Fél óra alatt nem rossz teljesítmény. Mindenhol lufik, konfettik, és szalagok lógtak. A srácok sorban, mellettük Gemma állt.

 - Hé! Louist nem várjuk meg? – kérdeztem.

 - Felhívtuk, még mindig gőze sincs, hogy hol van – mondta Zayn. – 1,2,3!

 - Happy Birthday to you! Happy Birthday to you! Happy Birthday to you Harry! – énekelték kórusban.

 - Harry Birthday to you! – az utolsó sorra Louis ugrott ki a kanapé alól.

Elmosolyodtam. Mindenkit körbe öleltem, közben Liam fülébe súgtam, hogy Eleanorék hol vannak. Azt felelte, perceken belül itt. Itt alszanak, nem lenne okos az éjszaka közepén visszaindulni Londonba.

 - Köszönöm, tényleg! – hálálkodtam.

 - Még nem is láttad az ajándékod! Hozom!

Három parfüm, ruhák, és édes Istenem!

 - Egy macska? – hitetlenkedtem.

Imádtam a kis szörmókokat. Az apróság ott aludt a kosarában, amiben a fiúk elhozták.

 - Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – nem győztem elégszer mondogatni.

 - Koccintsunk! – jelentette ki ünnepélyesen Liam.

Mindenkinek töltött egy-egy pohár pezsgőt. Gemma megköszörülte a torkát. Ne. Beszéd.

 - Igyunk a kis öcsikémre, Harryre, aki egy év alatt annyi mindenben megváltozott.  Mega…

 - Oké, köszi! – pusziltam arcon, mert nem akartam, hogy befejezze.

Mérgesen lábon rúgott. Miattam nem szónokolhatott. Ó, szegény! Néhány perc múlva csöngettek, én ajtót nyitottam.

 - Ő, hello – köszönt Danielle, és a többiekhez indult.

Eleanorral néztem farkasszemet. Niall ellökött az útból, és betessékelte. Kapott a pezsgőből, elnevetgélt, de aztán valamire figyelmes lettem.

LOUIS

 - Akkor itt alszotok? – léptem Eleanorhoz.

Csak beszélgetni akartam. Meggyőződni, hogy nem zárt még ki az életéből.

 - Szeretnénk – hebegett.

Leblokkoltam. Itt, egy éjszakáig?

 - Szóval követtetek?

 - Igen. Nem éppen okos dolog ilyen állapotban vezetni.

Végigtapogattam az arcom. A számon egy seb futott végig, az arcomon egy karcolás. Az orrom félig-meddig ép maradt. Úgy nézhettem ki, mint egy tömegverekedés után. Elhátráltam tőle. Harry minket figyelt. 

A francba, már! Azt mondta, nem fog közénk állni. Erősen megragadtam Eleanor karját és a földszinti hálószobába vonszoltam.

 - Te meg mit csinálsz? – sipákolt.

Szó nélkül hagyva őt továbbra is a szobába masíroztam. Beérve becsuktam az ajtót, és felkapcsoltam a kislámpát. Enyhén bevilágította a helyiséget, lágy, meleg hangulatot adva annak.

 - Mit akarsz csinálni, Louis? – kérdőn pislogott rám.

 - Én sem tudom pontosan – gyors léptekkel előtte teremtem.

Leült az ágy melletti kanapéra és a haját csavargatva bámult a lába elé.

 - Sajnálom – szipogta.

A szokásos válasz erre a semmi baj. Az túlzás, hogy semmi baj. Nagyon is nagy baj, úgyhogy inkább elhallgattam. Leguggoltam mellé. A kezem a hasára csúszott. Ha nem is az én gyerekem volt, Eleanornak még ugyanúgy fájt. Felugrott és össze-vissza járkált.

 - Nem bírom felfogni. Egyik pillanatban utálsz, rám sem bírsz nézni, a másik pillanatban itt vagy és vigasztalsz.

 - Én csak – a mondat befejezetlenül maradt.

 - Döntsd el, mit akarsz, Tomlinson!

Csakhogy azt én sem tudtam. Olyan kézenfekvőnek tűnt, hogy újrakezdjek mindent vele, de bevillantak az események. Harry, Joe, a baba, a cikkek, minden. Megbízhattam-e benne?

 - Döntsd el! – ordított rám hisztérikusan.

Lefagyva toporogtam vele szemben. A kisangyal és a kisördög megjelentek a vállamon, mint a mesékben.

 - Nem látod, milyen jó csaj? Itt az alkalom, hogy újra a tiéd legyen – szólalt meg a kisördög.

 - Komolyan? Ő nem egy eszköz! Érző lény! Bocsáss meg neki, és lassan kezdjetek mindent előröl – vitatkozott az angyalka.

 - Az sok idő! Most, itt az idő!

 - Látszik, hogy férfiból vagy. Ne legyél ilyen ostoba!

Utálom a macska-egér harcokat.

 - Csönd már! – rivalltam rájuk.

A kis figurák eltűntek. Kicsit sok pezsgőt ittam. Rengeteget.

 - Louis? – kérdezte Eleanor.

 - Jól vagyok.

A képzeletem nem mondott butaságot. Egymás ellen beszéltek, de valamiben egyet értettek. Ő az enyém. Mindenféleképpen magunk mögött kell hagyni ezt a sok botrányt. Mély levegőt vettem, és néhány centire megálltam előtte.

 - Örvendek a találkozásnak, a nevem Louis Tomlinson – mutatkoztam be.

Először értetlenül meredt rám, aztán leesett neki a szándék.

 - Eleanor Calder, szia – nyújtotta a kezét, én pedig örömmel ráztam meg azt.

Ez az! Akkor most hívjam randira? Elöntött az az érzés, mint amikor először találkoztam vele. Izgalmas, és bizonytalan.

Nem is tudom, meddig ücsörögtünk egymás mellett. Az önkontrollom a padlón lehetett. Az ujjaimat lassan végighúztam Eleanor állán, és a számhoz húztam. Nem ellenkezett. Egyik kezem a haját markolta, a másik a hátán csúszott egyre lejjebb és lejjebb. A szívem szaporán lüktetett, ahogy az övé is. A pólóját egy gyors mozdulattal lerántottam róla, majd az ágyra döntöttem. Az én ingem is lekerült. Forrón simultam hozzá, szinte felfaltam. Ezt hiányoltam olyan régóta. Őt. Egyszer csak lelökött magáról, és felült. Ne már! Hogy képes még részegen is türtőztetni magát?

 - Ez így nem helyes – lihegte.

 - Nem érdekel – másztam felé.

 - Louis! Újra meg kell ismernünk egymást.

 - Oké, kezdjük ezzel.

 - Louis! Én is akarom, de nem szabad. Most ismertelek meg – vigyorgott rám önelégülten. – Honnan tudjam, hogy nem akarsz elrabolni?

 - Nem tudhatod – viccelődtem.

Te győztél, angyalka! A kis asztalon lévő whiskeys pohárból kortyoltam egy nagyot. Néha nem árt, meg már amúgy is mindegy volt. Ha részeg vagyok, legyek nagyon részeg. Az ingemért kutattam, amikor valaki berontott az ajtón. Az az illető nem ismerve az előzményeket csak annyit láthatott, hogy srác és csaj félmeztelenül fekszenek az ágyon. Elég könnyű levonni a következtetést.

Harry fájdalmas szemmel markolta a kilincset. 

Sziasztok! Bocsánat a kései részért, de sok tanulnivalóm volt. Véleményeket! Puszi, Mimi :) xx

19. fejezet

ELEANOR

 - Hogy micsoda? Hány emberrel csaltál még meg?

Nem tudtam mit mondani. A sírás kerülgetett, miközben farkasszemet néztem Louisval. Az arcáról először döbbenetet, majd csalódottságot, haragot, megvetést és szánalmat véltem leolvasni. Csak gratulálni tudtam magamnak. Mindenről én tehettem.

 - Ha nem válaszolsz, akkor akár le is szállhatsz a buszról - közölte ridegen. A pillantása hideg volt, mint a jég.

Eleanor, ha most nem teszel semmit, örökre elveszíted.

Itt volt az idő, hogy mindent megtudjon. Már így is utált, valószínűleg undorodott is tőlem, szóval már semmi sem ronthatott a helyzetemen.

 - Elmondok mindent - suttogtam.

 - Lehet, hogy nem akarom hallani...

 - Muszáj. Azt akarom, hogy tudj mindent. Utána elmehetsz.

Hangosan kifújta a levegőt, majd kimérten bólintott. Lemásztunk a buszról és csendben visszaindultunk. Épp nyitottam volna az ajtót, mikor az magától kivágódott.

 - Danielle, hová mész? - kérdeztem.

 - Ööö, csak... Levegőzni.

Láttam rajta, hogy improvizált, de nem szóltam semmit. Segíteni akart. Tudta, hogy tisztáznunk kell a dolgokat. Miután elment, rögtön a nappalit céloztam meg. Leültem a kanapéra, felhúztam a lábam és a térdemre támasztottam a fejem. Pár perc múlva Louis is csatlakozott hozzám. Pont velem szemben foglalt helyet és az arcomat kezdte fürkészni. A szemei tele voltak fájdalommal.

Lesütöttem a szemem. Képtelen voltam ránézni, hiszen miattam szenvedett. Éreztem, hogy egy könnycsepp gördült le az arcomon.

 - Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz - mondtam rekedten.

 - Micsoda?

 - Ez az egész helyzet. A szerelem.

Értetlenül nézett rám, mire rájöttem, hogy semmit sem tud. A történetnek ezt a részét csak Liam ismerte.

 - Elkezdem az elején - sóhajtottam fel. - Ígérd meg, hogy végighallgatsz!

Láttam, hogy hezitált, de beleegyezett. Vettem egy mély levegőt, majd belekezdtem.

 - Tudom, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Hogy jégkirálynő vagyok, érzéketlen és számító, aki csak kihasználja a pasikat. Ez igaz is volt. Sokáig csak arra kellettek, hogy bebizonyítsam, hogy én igenis nő vagyok.

 - Ezt hogy érted?

 - Későn érő típus voltam, ráadásul rettentően fiús. Mindig csúfoltak. Mikor hirtelen megváltoztam, eldöntöttem, hogy azért is megmutatom nekik. Össze-vissza kavartam a pasikkal, nem volt komoly kapcsolatom. Igazából nem is akartam, hogy legyen. Tőled sem akartam semmit.

Hitetlenkedve meredt rám. Nyeltem egy nagyot és folytattam.

 - Amikor összejöttünk, nem ment jól a modellkedés. Pont kapóra jött a hírneved, ki akartam használni. Ahogy elkezdtünk randizgatni, jöttek is a felkérések. Csak játszadoztam veled, egy-két hónap után szakítani akartam. Arra azonban nem számítottam, hogy beléd szeretek. Megváltoztattál. Már nem az érdekelt, hogy minden reggel más mellett ébredjek fel. Csak te kellettél. Minden tökéletes volt, mint a mesében. Aztán jött Harry...

 - Ezt a részt ismerem - vágott közbe.

Bólintottam. Legalább ezt nem kellett elmondanom. Most következett a legnehezebb rész.

 - Össze voltam zavarodva, nem tudtam, mit tegyek. Mindkettőtöket szerettem. Kellett valaki, aki támaszt tudott nyújtani. Az a személy pont ott volt. Meghallgatott, de igazából csak le akart fektetni. Ezt persze akkor nem láttam át, egyszerűen csak örültem, hogy kiönthettem neki a szívemet. Egy este átjött ide, én pedig elmondtam neki mindent. Közben megittunk pár üveg bort. És... Hát tudod, milyen vagyok részegen. Könnyű dolga volt.

Pár percig némán meredtünk egymásra. Én a gondolataimat összegeztem, Louis pedig megpróbálta megemészteni az eddig hallottakat. 

 - De hogy eshettél teherbe? Tablettákat szedtél!

 - Amikor beteg voltam, abba kellett hagynom. Pont akkor történt. Nem tudtam, hogy védekeztünk-e. Azt mondta, igen. Hazudott, kihasználta, hogy nem emlékeztem semmire...

 - A baj pedig megtörtént - nyögött fel.

Próbáltam magam erősnek mutatni, de ennél a pontnál elszakadt bennem a cérna. Nem bírtam tovább. Zokogva ragadtam meg Louis pólóját.

 - Értsd meg, muszáj volt elvetetnem. Ha tőled lett volna, megtartom, de így... Képtelen voltam.

Bólintott, lefejtette magáról a kezemet, majd felpattant és körbe-körbe kezdett mászkálni. Csendben szipogtam, miközben reményvesztetten figyeltem. Igazából jól viselte, de a lényeget még nem tudta. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, hirtelen megtorpant és rám pillantott.

 - Akkor már csak egy dolgot nem tudok.

LIAM

A szobánkban ültem, egyedül. A többiek lent tévéztek, én azonban ilyen helyzetben képtelen voltam rá. Rettentően ideges voltam. Egyrészt féltettem Daniellet Marcustól, másrészt aggódtam Louis miatt is. Nem akartam, hogy bármi olyat tegyen, amit később megbánhat. Alapjáraton is meggondolatlan volt, hát még akkor, amikor felzaklatták.

Gondolataimból a telefonom csörgése zökkentett ki. Az éles hang bántotta a fülemet, de nem foglalkoztam vele. A szívem megdobbant, mikor megláttam, ki hív. Danielle volt az.

 - Mondd, hogy minden rendben - hadartam köszönés helyett.

 - Neked is jó estét.

Figyelmen kívül hagytam a beszólását. Tudni akartam, hogy mi van velük.

 - Danielle, minden oké? Mondd, hogy nincs semmi baj.

 - Jól vagyok, nyugalom.

 - Marcus?

 - Se híre, se hamva. Várj, lekopogom...

Három koppanást hallottam, majd kutyaugatásra lettem figyelmes. Ezt kicsit furcsálltam, mert Eleanor házának még csak a közelében sem volt kutya.

 - Hol vagy? - kérdeztem idegesen.

 - Egy parkban.

 - Ilyenkor? Bármi lehet az utcákon. Vagy bárki.

 - Liam drágám, nagylány vagyok már. Tudok magamra vigyázni.

 - Jó, de...

 - Nincs de!

 - De... Miért vagy ott?

Szinte magam előtt láttam, ahogy felhúzza a szemöldökét. Hülye kérdést tettem fel, hiszen tudtam rá a választ. Nem akarta zavarni Louist és Eleanort.

 - Magukra hagytam őket. Sok megbeszélnivalójuk van.

 - Kétlem, hogy megbeszélik - dőltem el az ágyon.

 - Igazából veszekedtek.

 - Durva volt?

 - Igen. De nem a hangerő, hanem a tartalom - sóhajtott fel.

 - Szerinted mi lesz ebből?

 - Nem tudom, Liam. Tényleg nem tudom.

 - Talán helyrehozhatják...

 - Kicsi rá az esély.

 - De hát szeretik egymást!

 - Ebben a helyzetben ez kevés.

Erre nem tudtam mit mondani. Igaza volt. Az már szinte a csodával lett volna határos, ha mindezeken túl tudnak lépni. Túl sokszor sérültek meg ebben a kapcsolatban. Valószínűleg Danielle is hasonló dolgokon gondolkodhatott, ugyanis egy percig egyikünk sem szólalt meg. Ezzel nem lett volna semmi probléma, ha nem telefonon beszéltünk volna. Elmosolyodtam.

 - Szerintem jobb, ha elköszönünk.

 - Szerintem sincs túl sok értelme folytatni - hallottam a hangján, hogy ő is mosolyog.

 - Ugye visszamész Eleanorhoz?

 - Nem. Úgy terveztem, hogy itt csövezek a padon reggelig. Persze, hogy visszamegyek. Mit gondoltál?

Miért kellett ennyire cinikusnak lennie?

 - Jó, csak megkérdeztem. Bocs, hogy aggódok - morogtam.

Felnevetett. Imádtam, mikor nevetett. Még a hideg is kirázott a gyönyörűségtől. Most jöttem rá, hogy rettentően hiányzott.

 - Imádlak, Liam!

 - Tudom. Én is szeretlek.

 - Remélem is, mert ha nem... - kezdte volna a "fenyegetőzést".

 - Akkor mi lesz?

 - Odamegyek!?

 - Alig várom - vigyorogtam. A fejemben rögtön különböző, kellemesebbnél kellemesebb képek jelentek meg. Beharaptam a számat. Mit nem adtam volna azért, hogy itt lehessen velem.

 - Liam, ott vagy?

 - Ööö, igen - dadogtam, miközben vörösebb lettem, mint egy paradicsom. Szerencsére nem látta.

 - Szívesen folytatnám a társalgást, de mennem kellene.

 - Nem tartom fel.

 - Köszönöm kedvességét. Nyugodalmas jó éjszakát!

 - Önnek is. Vigyázzon magára - nyomtam ki a telefont.

Sokkal jobban éreztem magam a beszélgetés után. Nem tartott sokáig, de teljesen feltöltődtem. Kipattantam az ágyból és leugráltam a lépcsőn. Most már nekem is volt kedvem csatlakozni a többiekhez.

 - Na, mit nézünk? - vágtam le magam az egyik fotelbe.

Nem kaptam választ. Megvontam a vállam és a TV felé fordultam. A Simpson család ment. Remekül elszórakoztam rajta, de egy idő után feltűnt, hogy csak én nevetek. Túl nagy volt a csönd. Megfordultam és végignéztem a többieken. Egymás hegyén-hátán feküdtek és mindannyian aludtak.

Felnevettem és a távirányító után nyúltam. Legalább azt nézhettem, amit akartam.

LOUIS

 - Aú! A francba! - morogtam.

Változtatni akartam a pozíciómon, de mindenem fájt. Pár pillanat múlva rájöttem, hogy a buszban fekszem, a kanapén. Rettentően kemény és kényelmetlen volt. Ennyi erővel a földön is aludhattam volna.

De hogy kerültem ide? Ja, igen...

Tegnap este meghallgattam Eleanort. Nem kellett volna. Ha visszagondoltam a mondataira, a hányinger kerülgetett. Már akkor sem éreztem jól magam, mikor megtudtam, hogy összecuccolt Harryvel, hát még most. Százszor inkább Harold, mint ez a patkány.

Patkány. Féreg. Élősködő. Haszonleső. Gerinctelen. Csúszómászó. Erre egyszerűen nem voltak szavak. Undorító volt.

Hirtelen dörömbölni kezdtek a busz oldalán. Fogalmam sem volt, ki volt az, de elküldtem melegebb éghajlatra. Nem akartam társaságot.

 - Gyere le, Tomlinson!

Felpattantam és a busz ajtajához rohantam. Nem gondoltam volna, hogy Danielle az.

 - Bájos fogadtatás - vigyorgott rám.

 - Bocsánat.

 - Semmi baj. Jössz reggelizni?

Megmerevedtem. Valószínűleg látta, hogy hezitálok, mert szomorúan elmosolyodott.

 - Eleanor nem akar lejönni.

 - Rendben - egyeztem bele, majd bezártam a buszt és követtem Daniellet a házba.

Mikor a konyhába értünk, leültetett az egyik székre és rögtön nekilátott a reggelinek. Segíteni akartam, de nem hagyta. 

 - Tea, kávé? - kérdezte.

 - Tea jó lesz, köszönöm.

Pár perc múlva letett elém egy sonkás-sajtos pirítóst és egy bögre teát, majd a saját adagjával leült mellém. Lefagytam és szótlanul meredtem a répás bögrémre. Mindig ebből ittam, mikor itt voltam nála. Könnyezni kezdtem. 

Mi a franc van velem? Már egy bögre miatt is sírok?

 - Baj van?  - aggodalmaskodott Danielle.

 - Ööö, nem... Kicserélem a bögrét.

 - Jól van.

A polchoz sétáltam és levettem róla egy egyszerű, fekete bögrét. Jól tükrözte a lelkiállapotomat. Átöntöttem bele a teámat, a répásat a mosogatóba tettem, majd visszaültem a pirítósomhoz. Rögtön jobban éreztem magam.

Egy ideig síri csendben ettünk egymás mellett, mindketten a gondolatainkba merültünk. Danielle is nyúzottnak tűnt, bár meg tudtam érteni. Marcus tényleg elég ijesztő figura volt.

 - Tegnap beszéltem Liammel - szólalt meg hirtelen.

 - Igen?

 - Igen. Aggódnak érted.

Felsóhajtottam, előhalásztam a telefonomat a zsebemből és bekapcsoltam. 72 nem fogadott hívást jelzett. Gyors fejszámolás után megállapítottam, hogy az fejenként 18. Tényleg aggódhattak.

 - Visszamegyek Cheshireba - jelentettem ki.

 - Ahogy gondolod. De...

Daniellet a csengő hangja szakította félbe. Kérdőn pillantottam rá, de ő sem tudtam, ki lehetett az. Úgy döntöttem, megnézem. Már az előszobában voltam, mikor lábdobogásokat hallottam. Megfordultam. Eleanor futott le a lépcsőn, egyenesen felém tartott.

 - Ne engedd be! - szólt rám parancsolóan.

 - Miért?

 - Egyszerűen csak ne.

Megráztam a fejem és a kilincsért nyúltam. Eleanor megpróbált visszatartani, de erősebb voltam. Kinyitottam az ajtót.

Ahogy megláttam az ajtóban álló személyt, rájöttem, hogy igaza volt. Sajnos már késő volt. Összepréseltem a számat.

 - Helló, Louis! Mizújs?

Még volt képe vigyorogva ideállítani? Azok után amiket Eleanorral és a bandával tett? Undorító volt. Nem próbáltam meg visszafogni magam, szabadjára engedtem az érzelmeimet. Ökölbe szorítottam a kezem és rávetettem magam. Ott ütöttem, ahol értem.

Egyszerűen csak meg akartam ölni Joet. Megérdemelte volna.

Sziasztok! itt az új rész, remélem tetszeni fog. KOMMENTEKET NAGYONNAGYON SZERETNÉK:)) Csok mindenkinek, Carmen xx

18. fejezet

NIALL

 - Liam! Liam! – rázogattam a vállát.

Morogva a fejére húzta a takarót és a másik oldalára fordult. Az éjjel ő sem alhatott többet, mint én, ráadásul egész este Danielleről beszélt. Nagyon hiányzott neki, és aggódott Marcus miatt. Az ágyban legalább senki sem bánthatta.

 - Valakik vannak itt! Lányok.

Ez már felkeltette az érdeklődését.

 - Itt? Mit keresnek itt? Ugye nem?

Vállat vontam. Először én is arra gondoltam, amire ő. Harry az utcákon pénzért bizonyos szolgáltatásokat adó néniket hívott ide, de ez még tőle is abszurd lett volna.

 - Ezt megnézem – kipattant az ágyból, és gazellaként kiugrált a szobából.

Béna gazellaként. A kólásüvegben felbotlott és pofára esett. Halkan felnyögött, hiszen nem vehették észre, hogy ébren vagyunk. Szomorúan visszabattyogott és leült mellém. Ez nem az ő napja volt.

 - Fáj az ujjam.

 - Tudom, fél percenként ezt mondod. Majd elmúlik. Most inkább aludj, majd én megkuksizom a vendégeket.

Szó nélkül visszabújt a meleg ágyba. Jó neki. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet, ezért lassan becsuktam az ajtót, és puhán, lábujjhegyen a lépcsőfordulóhoz lopakodtam. Csak szófoszlányokat vettem ki a beszélgetásből.

 - Hiányoztál Harry! – mondta a vidám női hang.

Azta, Fürtös! Ilyen gyakran keresel fel ilyen szolgáltatásokat? Ezután csak messzi villanásokat láttam, majd a néhány lányból erőltetett kacagás tört ki. Fényképezőgépek és rajongók. Már ide is követnek? Öt perc eredménytelen hallgatózás után valaki dobolni kezdett mögöttem a lábával.

 - Louis! – kiáltottam. – A frászt hoztad rám.

Elégedetten elvigyorodott és közelebb lépett. Akkor esett le neki, hogy mit is csináltam.

 - Nem hallasz semmit, mi? Addig jó.

 - Ki van ott?

Egy ideig csendben maradt, aztán elrohant. Köszi, Lou, kedves vagy. Úgy döntöttem, előbb megpróbálom kitalálni, kik is lehetnek, mielőtt lerohanok hozzájuk. Eltelt öt perc. Tíz. Tizenöt. Hajnali fél három. Ügyes vagy, Niall! Itt lenne az alkalom, hogy aludj, erre detektívesdit játszol. Komolyan magamhoz beszéltem egyes szám harmadik személyben? Mivel úgy sem voltam túlzottan álmos, elücsörögtem a lépcsőn.

  - Oké, lehozom – mondta Harry és gyors léptekkel haladt az emeletre. Felém.

Megállt előttem és értetlenül bámult.

 - Te mit csinálsz itt?

Gondolkozz, gondolkozz!

 - Enni indultam, csak elestem.

 - Akkor menjél. Vendégünk van – kacsintott, majd továbbment a szobája felé.

Hát jó. Ha a lányhoz küldött, akkor biztosan nem az, aminek először hittem. Lassan lebaktattam a lépcsőn egyenesen a konyha felé. A lány éppen tányérokat vett ki a szekrényből, amikor megfordult, és felismertem.

 - Gemma! – üdvözöltem egy öleléssel. – Te hogy kerülsz ide?

 - A lányokkal itt akartuk tölteni a hétvégét, de megelőztetek – válaszolt mosolyogva.

Jó ideje nem találkoztunk. Azóta levágatta a haját.

  - És hogy bírjátok? – értetlenkedő tekintetemből következtetett, hogy nem értem, mire gondolt. – A botrány – folytatta.

 - Túléljük, már nem olyan rossz – válaszoltam. – Kérsz bolognait?

 - Köszi.

Kivettem azt a keveset, ami estéről maradt, és bedobtam a mikróba.

 - Nekem nem is adtok?

 - Nem Harry, azért melegítem meg az egészet, nem csak két adagot – mondtam cinikusan. – Persze, hogy kapsz.

Amikor kész lett, mindhármunknak telenyomtam a tálát spagettivel. Nyami.

 - És a többiek hol vannak? Több hangot hallottam – kérdeztem Gemmát.

 - Fél óráig estél el? Az szép – nézett rám Harry.

Amikor ettem, mindig kikapcsolt az agyam. A kajamánia mellékhatása.

 - Hagyd már – nevetett fel Gemma. – Elmentek. Nem ez a legalkalmasabb időpont a bulizáshoz.

 - Meddig maradsz?

 - Nem tudom. Egy kicsit együtt szeretnék lenni az öcsikémmel.

Alig mondta ki, de már bele is túrt Harry hajába, aki gyilkos szemekkel Gemmára vetette magát. Elég vicces volt, tekintve, hogy mindkettőjük elmúlt tizenkettő. Pár perc múlva kócosan folytatták a vacsi-reggelit.

 - Louis még mindig duzzog?

 - Nem, csak szégyelli magát.

 - Esetleg engem is beavattok? – vágtam a szavukba.

 - Lou azt hitte, hogy betörők vagyunk, mi meg meghallottuk, ahogy azt mondja, hogy ha fegyverünk van, és lelőjük, akkor szép lesz a halál – mesélte lelkesen Gemma.

 - Ez rá vall – mosolyodtam el.

A bolognait alig bírtam megenni, olyan fáradt voltam. A két szenvedélyem egymás ellen dolgozott.

 - Én visszafekszem – köszöntem el.

A szobában Liam elterült az ágyon. Kiráncigáltam alóla a párnám és a takaróm, aztán a földre dobtam őket.

 - Meglepően kényelmes – suttogtam magamban.

ZAYN

 - Ébresztő, álomszuszék! Dél is elmúlt!

Liam, Louis, Harry és Niall rontott be az ajtón, és ugrálni kezdtek az ágyon. Az egyikük rám feküdt, ketten a talpamat csiklandozták, valaki meg lerántotta rólam a takarót. Csukva volt a szemem, nem tudtam, hogy ki kicsoda.

 - De szemetek vagyunk!  - mondta a röhögőgörcs határán Niall.

 - Ne hagyjuk inkább aludni? – győzködte a fiúkat Liam.

 - Nem! Ha már Gemma megcsinálta a reggelit, akkor ő is eszik. Punktum – erősködött Harry.

Gemma? Hogy került ő ide? Legutóbb két-három hónapja láthattam. Mielőtt ez az egész őrület elkezdődött. A srácok továbbra sem tágítottak. Erőt vettem magamon, és megszólaltam.

 - Oké, jó, felkelek! Csak adjatok tizenöt percet, összeszedem magam.

 - Hurrá. Lent várunk, a hajadat be ne merd lőni. Úszni megyünk.

Úszni? Miután Louis kiráncigálta őket, egyedül maradtam. Beugrottam a zuhanyzó alá. Csak az tartott negyed óráig. Ennyit az ígéretemről. Futólag belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy borzalmasan nézek ki. Így nem mehettem emberek közé. Fogat mostam, kicsit megigazítottam a hajam, aztán a tükörképemet bámultam. A szemeim alatt hatalmas fekete karikák éktelenkedtek. Egész éjjel agyaltam Eleanoron. Akármit teszek, sohasem lesz az enyém, és végre kezdtem elfogadni a tényt. Lassan az érzés is eltűnt, de egy része még mindig ott volt. Gyorsan megráztam magam, és továbbra is farkasszemet néztem magammal. Alapozót csak nem tehettem fel, az még tőlem is nagyon extra lett volna. Kikotortam a szekrényből egy kényelmes farmert és pólót, a szobából kimenet pedig felkaptam egy kardigánt. Már a lépcsőn is megcsaptak a finom illatok. A konyhában először Gemma tűnt fel. Először is azért, mert lány. Másodszor, mert esküszöm, hogy a múltkor még nem volt ennyire gyönyörű. Tündöklő mosollyal felém indult és megölelt. Édes Istenem.

 - Huszonöt perc – nyugtázta Harry. – Késtél, kihűlt a reggeli.

 - Annyira azért nem – ráncolta a homlokát Gemma, és elénk rakta a hagyományos angol reggelit.

Sült bacon, sült tojás, sült kolbász és paradicsomos bab. Más nem is hiányzott, öt perc alatt mindent felfaltunk. Teli hassal hátradőltem.

 - Én ezek után képtelen leszek úszni – jelentettem ki.

 - Gyere már! Legalább ledolgozod – kacsintott Louis.

 - Ti menjetek. Én maradok.

Mind a négyen felrohantak az emeletre, és kis idő múlva fürdőnadrágban rohantak ki az udvaron, és ugrottak bele a medencébe. Kidülledt szemekkel néztem. Nem lehetett több 5 foknál.

 - Szerintem sem normálisak – szólalt meg Gemma, majd elvette előlem a tányérokat és mosogatásba kezdett.

Még rosszul is esett, hogy nem jutott eszembe magamtól segíteni.

 - Igazából nem tudok úszni. Mindig elfelejtik – sóhajtottam fel.

 - Az a medence maximum a hasad közepéig ér. Nem fulladsz bele – nem láttam az arcát, mert háttal állt nekem, de a hangjából ítélve mosolygott.

 - Nem baj. Nincs kedvem. Segítsek valamiben?

 - Törölgetheted a tányérokat, aztán a helyére kell rakni őket.

Mellé álltam, és szorgosan tettem a dolgom. Az elején nem tudtam, mit mondjak neki, de utána csak úgy dőltek a témák. Vásárlás, ruhák, kiderült, hogy ő is sok figyelmet fordít a hajára. Majd komolyabb dolgok következtek. Elmeséltem neki mindent, ami történt, bár Harry biztosan beavatta. Azért jó volt elmondani valakinek.

 - És szereted még Eleanort?

Rámeredtem. Mintha valaki fejbe vágott volna. Csillagokat láttam, elsötétült minden, és szédültem. Ezt meg honnan vette?

 - Harry szerint elég szembetűnő volt.

 - Harry? Ő tudta?

Bólintott. Nagyon jó, remek, fantasztikus, fenomenális. Ennél rosszabb már úgy sem lehet.

 - Idővel leesett neki.

Akkor meg miért folytatta Eleanorral? Ha tudta, hogy mit éreztem. Már nem akartam logikát találni benne.

 - Amúgy nem.

 - Mi nem?

 - Nem szeretem már - válaszoltam magabiztosan.

Végül is nem hazudtam akkorát. Már nem úgy éreztem iránta, de azt sem mondhattam, hogy teljesen közömbös volt számomra. Pont közöttük. Úgy nézett rám, mint aki semmit sem hisz el. Még jobb.

Egyszer csak Louis jelent meg az ajtóban csurom vizesen és a szobája felé indult. Liam próbálta visszahúzni, de sikertelenül. Továbbmasírozott, villámgyorsan felöltözött és a busz kulcsáért nyúlt. Hamarosan Harry és Niall is az útját állták.

 - Mi folyik itt? – kérdeztük egyszerre Gemmával.

 - Eleanor el... – hadarta Liam, de Louis betapasztotta a száját.

 - Ki ne mondd még egyszer! Nem akarom hallani!

 - Ezzel nem oldasz meg semmit! Mély levegő! - nyugtatta Harry.

 - Te is fogd be! Mindannyian! – Louis fellökte az előtte állókat, és becsapta a bejárati ajtót maga mögött.

Elindította a buszt, amivel jöttünk, majd elhajtott.

 - Mi történt? – ismételtük magunkat Gemmával.

 - Danielle most hívott. Eleanor elvetette a gyereket.

Tévedtem. Az előbbinél sokkal, sokkal rosszabb is lehetett.

LOUIS

Még mindig nem hittem a fülemnek. Reménykedtem, hogy az egész csak egy ostoba vicc, de Danielle kétségbeesett hangja eszembe juttatta, hogy valóság. Jóval a megengedett sebességhatár felett hajtottam. Én aztán nem ülök egy helyben három óra hosszáig, ameddig odaérek. Még jobban a gázra tapostam. Hétköznap nem vezethettem volna ilyen gyorsan, de hétvégén a kutya sem járt erre. Nem is figyeltem az utat. A gyerekre gondoltam. Eleanorra. A szemeimet könnyek homályosították el. Lehajtottam az út szélére, és benyomtam a vészjelzőt. Nem bírtam már. Elfogadtam Harryt, most fogadjam el ezt is? Képtelenség. Nem lehettem képes mindenre, még én sem a határtalan jóindulatommal. Jó, azért nem olyan határtalan. 
Amikor úgy éreztem, vége a sírógörcsnek, továbbindultam. Erőtlenül markoltam a kormányt London belvárosáig, amíg Eleanorhoz értem. Fél óráig az ajtaja előtt időztem, mire rávettem magam, hogy bekopogjak. Danielle nyitott ajtót.

 - Louis? Te mit keresel itt?

 - Eleanort. Itt van?

Észrevehette a vöröslő szemeimet, ugyanis sajnálkozó pillantásokkal bombázott. Nem kellett.

 - Igen, de most nem a legalkalmasabb. Menj el - kérlelt, miközben lassan becsukta az ajtót, de a könyököm nekinyomtam.

 - Bemegyek. Be kell mennem.

 - Nem gondolkozol tisztán. Most menj el, kérlek.

 - Hogy én nem gondolkozom tisztán?

Eleanor bukkant fel Danielle mögött.

 - Engedd be - súgta a fülébe.

Meglepődtem magamon. Azt hittem, ennyi idő után ha meglátom, nem fog történni semmi. Tévedtem. Olyan volt, mint régen. A lábaim elzsibbadtak, de erőt vettem magamon. Beléptem a házba, Eleanorral a sarkamban egy szobába mentem és bezártam az ajtót. Némán meredtünk egymásra.

 - Ez nem rád vall - törte meg a csendet.

Ahogy megláttam, minden gyűlölet eltűnt belőlem. Ő is szenvedett. Magamhoz akartam szorítani és nem elengedni.

 - Nem érdekel. Miért?

Közelebb lépett.

 - Ne haragudj. Így kellett lennie.

 - Ennyi? Ne haragudjak?

Bűnbánóan lenézett a hasára, ahol a gyerek volt. Önkéntelenül is megérintettem. A kezem elidőzött ott egy darabig.

 - Louis. Már nincs ott.

Nem mondod? Eljutott a tudatomig.

 - Még csak nem is bánod, igaz?

Kezdetben legalább mutatott valamiféle megbánást, de most egy jégkirálynőre hasonlított.

 - Hagyj békén.

Mindig ezt csinálta. Ha gond volt, gyorsan hat emeletnyi biztonsági falat épített maga köré, hátha megijedek tőle. Nagyon jól adta az érzéketlent. Kezdtem hinni neki. Ha ezért nem érezte magát rosszul, akkor semmiért sem.

 - Viszlát, Eleanor.

 - Louis! - rohant utánam.

Erőt veszek magamon, erre meggondolja magát. Istenem! Megtoppantam előtte.

 - Szeretted őt? - kérdeztem hirtelen.

 - A babát? 
Komolyan nem értette?

 - Harryt - a torkom száraz volt.

Hosszas csend után végre megszólalt.

 - Igen - nyögte ki alig hallhatóan.

Levegőt sem kaptam. Nem egy egyszerű feküdjünk-össze-mert-jó-buli viszony volt. Szerették egymást.

 - Végeztem - válaszoltam minél gyorsabban, nehogy elgyengüljek.

 - Engem már nem érdekel Harry! Csak te! - kapta el a pulcsim kapucniját és visszahúzott.

 - És a baba? Ő kit érdekelt? Téged kellett volna. Megölted.

Összeroppant, és a földre rogyott. Többször is szóra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta.

 - Én nem ezt akartam. Ezt kellett tennem.

 - Kellett?

 - Értsd meg, kérlek! - könyörgött.

 - Miért?

 - Többet nem mondhatok el.

Semmi újat nem tudtam meg. Újra megpróbáltam elmenni, ezúttal nem hátráltatott.

 - Kérlek! - ordította utánam.

Megfordultam, közelebb léptem hozzá, mélyen a szemébe néztem.

 - Értsem meg? Nem én mentem bele egy viszonyba a pasim legjobb barátjával, nem én bénáztam annyit, hogy teherbe ejtettem magam, és nem én vetettem el a gyereket! Ne beszélj itt nekem megértésről.

Oké, kicsit erősre sikeredett. Megérte. Magába nézett.

 - Sajnálom. De nem a tiéd volt a gyerek.

 Igen, ez megfordult a fejemben.

 - Akkor sem vetetheted el csak úgy! Elvekről van szó.

Nem bírtam tovább egy szobában lenni vele. Kiviharzottam a házból, és beültem a buszba. Eleanor utánam rohant. Könnyes szemmel egész közel hajolt, alig pár centire az arcomtól. Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy megcsókoljam, de valahogy uralkodtam magamon.

 - Nem a tiéd volt a baba, de Harryé sem.

Eltoltam magamtól, és megütközve néztem rá. Akkor kié?

Hello! Délután akartam hozni az új részt, de a laptopom valami miatt nem vette a  wifit, így este lett belőle... Remélem, tetszik, véleményeket várunk ;) Puszi, Mimi :) xx

17. fejezet

DANIELLE

Lélegzetvisszafojtva figyeltem Liam reakcióját.

Nem történt semmi. Meredten bámult rám, de nem szólalt meg. Igazából nem is mozdult. Sőt, nem is pislogott. Vajon ez normális?

Hirtelen kifújta a levegőt. Remek, nem volt semmi baja.

 - Mikorra érek oda hozzád, ha most elindulok?

 - Eszedbe ne jusson! Neked most a bandára kell koncentrálnod.

 - De...

 - Nincs de.

Beletörődően bólintott, de továbbra is engem bámult. Tudtam, hogy gondolkodik.

 - Nem tudsz eltűnni valahová?

 - Ha el tudtam volna menni, már rég megtettem volna.

 - Igaz. De miért nem szóltál, hogy előkerült?

Na vajon? Összevesztünk, nagyokos.

Úgy tűnt, nem várt választ. Ráncolni kezdte a szemöldökét és beharapta az ajkát. Ha élőben láttam volna, biztos rávetem magam és tizennyolc pluszos dolgokat művelek vele. Például...

Danielle, vissza a földre! Fantáziálni ráérsz máskor is.

Eszembe jutott Liam. Megborzongtam. Inkább fantáziálni akartam.

 - Kell lennie valami megoldásnak - nyögte reményvesztetten.

Hirtelen felcsillant a szeme. A telefonja után nyúlt és lezavart egy szupergyors beszélgetést. Fülelni próbáltam, de nem értettem semmit. Mintha csak direkt erre pályázott volna.

Miután befejezte, megkönnyebbülten fordult vissza. Levakarhatatlan mosoly ült ki az arcára.

 - Csomagolj össze - adta ki a parancsot.

 - Minek?

 - Eltűnsz egy időre.

 - És mégis megtudhatom, hogy hová?

Láttam, hogy nyelt egy hatalmasat és a haját kezdte babrálni. Előre féltem. Tudtam, hogy most valami szörnyűt fogok hallani.

 - Eleanorhoz.

Oké, tévedtem. Ez nem szörnyű volt, hanem halálos.

Eleanorral utoljára a srácok egyik londoni koncertjén találkoztam. Alapjáraton kedveltem, de amióta kiderült, hogy mit tett a srácokkal, nem kerestem a társaságát. Nem is akartam ránézni.

 - Ezt nem mondhatod komolyan - hitetlenkedtem.

 - De igen. Fél óra múlva ott van érted a taxi.

 - Felesleges ellenkeznem, igaz?

 - Igen.

Felszisszentem és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Ez szabálytalanság volt a részéről. Szemétség.

 - Danielle, kérlek! Csak azt akarom, hogy biztonságban legyél - vette elő a kiskutyaszemeit.

Istenem, miért csinálta ezt velem?

 - Rendben - adtam meg magam.

 - Köszönöm. Akkor hagylak pakolni.

Bólintottam és küldtem felé egy mosolyt. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát.

 - Szeretlek, Liam!

 - Én is szeretlek. Vigyázz magadra!

 - Te is - intettem neki, majd lecsuktam a laptopot.

Előhalásztam az ágyam alól a táskámat és gyorsan beledobáltam a legszükségesebb cuccokat. nem volt sok időm, így rosszabb lett a helyzet, mintha Liam "pakolt" volna.

Pont készen lettem, mire megérkezett a taxi. Levágtattam a lépcsőn, magamra kaptam a kabátomat és kiléptem a házból. Hirtelen megcsapott a hideg téli szél, az emlékek pedig megrohamozták az agyamat. 

Danielle, ne gondolj Marcusra!

Megráztam a fejem és bepattantam a taxiba. Miután bediktáltam a címet, hátradőltem az ülésen.

Felsóhajtottam. Igaza volt Liamnek. Százszor inkább Eleanor, mint Marcus. A végén még az is lehet, hogy jól érezzük majd magunkat.

ELEANOR

A tükörképemet bámultam. Szörnyen festettem. A hajam fakó volt, az arcom sápadt és beesett, a szemem karikás. Ráadásul fogytam is, rengeteget. Olyan voltam, mint egy zombi. Komolyan.

A csengő hangjára riadtam fel.

 - Nyitom - kiabáltam ki.

Gyorsan felkötöttem a hajam és az ajtóhoz siettem. A kezem annyira remegett, hogy nem találtam bele a zárba.

Eleanor, kapd össze magad!

Harmadik nekifutásra sikerült betalálnom a kulccsal. Felsóhajtottam és kinyitottam az ajtót Danielle előtt.

 - Szia - mosolyodott el halványan. - Bemehetek?

Az arckifejezése egyszerre volt sürgető és ijedt. Bólintottam és arrébb álltam, közben pedig a Liammel való beszélgetésünkre gondoltam. A srác teljesen kétségbe volt esve.

Még a hideg is kirázott a gondolatára. Fogalmam sem volt, ki az a Marcus, de volt egy olyan sejtésem, hogy jobb is volt így.

 - Kérsz egy teát? - kérdeztem Danielle-től, miután lepakolta a cuccait.

 - Igen, jól esne. Köszönöm.

Szó nélkül mentünk a konyhába. A hangulat elég fagyos volt, próbáltunk minél kevesebbet kommunikálni. Rettentően furcsa érzés volt, mivel régebben nagyon jóban voltunk. Persze nem várhattam el tőle, hogy ugyanúgy viselkedjen velem, mint azelőtt.

 - Ülj le nyugodtan - mutattam az egyik székre.

Miközben ő a helyiséget tanulmányozta elmélyülten, mintha még sosem járt volna itt, én bögréket kerestem. Elég magasan, a legfölső polcon tartottam őket, így rendesen ki kellett nyújtóznom.

Hirtelen megszédültem, majd minden elsötétült...

 - Eleanor! Istenem, Eleanor!

Kinyitottam a szemem és gyorsan pislogtam párat. A lámpa fénye vakította a szememet. A kanapén feküdtem, de nem emlékeztem, hogyan kerültem oda. 

Oldalra pillantottam és megláttam Danielle-t, aki ideges arckifejezéssel ült mellettem.

 - Végre magadhoz tértél! Nagyon megijedtem - fújta ki megkönnyebbülten a levegőt.

Szóval akkor tényleg elájultam.

Megpróbáltam felülni, de újra megszédültem. Lehet, hogy ennem kellett volna?

 - Feküdj vissza! - nyomott le.

Felsóhajtottam, de nem volt erőm ellenkezni.

Percekig haláli csendben ült mellettem. Láttam rajta, hogy továbbra is aggódik. Eléggé feltűnően fürkészte az arcomat.

 - Jól vagyok, Danielle.

 - Nem hiszem. Nagyon nem tetszel nekem - ingatta a fejét.

 - Komolyan jól vagyok.

 - Ha te mondod. Igazából nem tudom, hogy ez az állapot meddig normális.

 - Milyen állapot? - kérdeztem vissza zavartan.

 - Hát, tudod... Liam mondta, hogy a negyedik hónapban vagy.

Felnyögtem. A kezem önkéntelenül a hasamra csúszott. Oda, ahol a kisbabám volt. Éreztem, hogy könnyek folytak le az arcomon.

Danielle megfogta a kezemet.

 - Mi a baj, Eleanor?

Megráztam a fejem. Már zokogtam. Rettentően fájt.

 - Eleanor, segíteni szeretnék. Tényleg.

 - Ezen semmi sem... Semmi sem segít...

 - Kérlek!

Bólintottam. Valahol azt hallottam, hogy ha kibeszéljük magunkból a fájdalmainkat, akkor azok enyhülni fognak. Egy próbát biztosan megért. Nem volt veszteni valóm.

Ülő helyzetbe próbáltam magam és úgy helyezkedtem, hogy pont Danielle-lel szembe kerüljek. Még mindig szédültem egy kicsit, de már nem volt vészes.

 - Nem teljesen igaz, amit Liam mondott - suttogtam erőtlenül.

 - Hogy érted?

Eleanor Calder, most még visszaléphetsz. Ez az utolsó lehetőséged.

Éreztem, hogy Danielle megszorítja a kezemet. Döntöttem. 

 - Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek!

 - Ígérem.

 - Még Liamnek se.

 - Senkinek.

Hittem neki. Mostanában nem volt túl jó a kapcsolatunk, de ismertem. Ilyen dolgokban nem ismert viccet.

Vettem egy mély levegőt és letöröltem az arcomat.

 - Az igazság az, hogy a negyedik hónapban lennék.

Értetlenül bámult rám.

 - Lennél?

 - A baba már nincs meg - nyögtem alig hallhatóan. Próbáltam erős maradni, de szinte lehetetlennek tűnt.

 - Mi történt? Elvetéltél?

 - Nem.

 - Akkor? Volt valami... Betegség? Vagy micsoda?

Ahogy letaglózott arcára pillantottam, nem tudtam eldönteni, hogy tényleg nem tudta a megoldást, vagy csak nem akarta tudni.

 - Tudod én... Akartam, de... Nem tarthattam meg.

Nem bírtam tovább, zokogni kezdtem. Megállíthatatlanul fogtak a könnyeim. Danielle közelebb húzódott és átölelt.

Átölelt. Én is így ölelhettem volna a kisbabámat, de én megöltem. A saját döntésemből. Szörnyű ember voltam.

HARRY

...és akkor megláttam Eleanort az egyik üzletben, ahogy éppen boxereket válogatott. "Ööö, izéé... Kinek kellenek ezek?" - kérdeztem. Nem szólt semmit, csak mosolyogva jobbra mutatott. Odanéztem és megláttam a földön ülő kisfiút, aki egy plüssrépát szorongatott és egy az egyben úgy nézett ki, mint... Louis!? Végszóra megjelent a büszke apuka is. Adott egy puszit a kisfiának, nemes egyszerűséggel elsétált mellettem, majd nem túl diszkrét smárolásba kezdett Eleanorral. Tátott szájjal bámultam rájuk. Hirtelen egy kéz szorítását éreztem a vállamon. Megpördültem és a vörös fejű, remegő, vicsorgó Joe-val találtam szembe magam. "Mégis hol a francban voltál tegnap, Styles?" - ordított rám, elárasztva engem egy liter nyállal. "Mert mégis hol kellett volna lennem?" - értetlenkedtem. "Az esküvőnkön." - hallottam Eleanort. Menyasszonyi ruhában állt előttem, szebb volt, mint valaha. A kezén pedig ott csillogott egy karikagyűrű. "De hát házas vagy!" - mutattam rá. "Most már igen." - lépett mellé Zayn. Öltönyben volt, az ujján ugyanolyan karikagyűrűt viselt, mint Eleanor. Elvigyorodott és elővett egy fényképezőgépet. Engem kezdett fotózni. Nem értettem, mi olyan érdekes rajtam. Lenéztem és észrevettem, hogy..."

 - Harold! Harold, kelj fel!

Louis rajtam ült és a vállamat rázogatta. Vajon mennyi ideje csinálhatta már ezt?

 - Mi van? - morogtam, majd az órára pillantottam.  - Mi a francnak ébresztettél fel hajnali kettőkor?

 - Csend már - tapasztotta a számra a kezét.

Kinyújtottam a nyelvem és végignyaltam a tenyerét. Szuperszonikus sebességgel ugrott le rólam. 

 - Végre leszálltál. Ha tudnád, hogy milyen...

 - Fogd. Már. Be. Te. Idióta.

Értetlenül bámultam rá, de nem mondott semmit. Egyszerűen csak leült a földre és előre-hátra kezdett hintázni. Úgy nézett ki, mint egy idióta.

Nem nevettem. Louis félt.

 - Mi a baj?

 - Van ott lent valaki.

 - Biztos nem - legyintettem, de bevallom, egy kicsit én is megijedtem.

 - De igen. Hallgasd!

Fülelni kezdtem. 

Valami furcsa zajt hallottam a konyha irányából. Kétségtelenül volt lent valaki. Sőt, voltak lent valakik. Kivert a víz.

 - Nem lehet, hogy a srácok?

 - Nem. Megnéztem, a másik szobában alszanak.

 - Francba.

Felsóhajtottam, kimásztam az ágyból és a szekrényben kezdtem turkálni. Louis kíváncsian követte minden mozdulatomat.

 - Áh, megvan!

 - Mi van meg?

 - Ez - emeltem a magasba a kezemben tartott baseball-ütőt.

 - Minek ez neked?

 - Le kell mennünk.
 - Mi az hogy le kell mennünk? - visított Louis három oktávval magasabb hangon, mint ahogy általában.
Megforgattam a szemeimet, és magam után ráncigáltam. Csendben lelopództunk a lépcsőn, egészen a konyha ajtajáig.
 - Harry, én nem merek bemenni - suttogta.
 - Ugyan már, nincs ott senki - nyugtatgattam, de én is ideges voltam.
 - De hát ég a villany!
Jó, oké. Nyilvánvaló volt, hogy van ott valaki.
Mélyeket lélegeztem, hogy némiképp megnyugtassam magam. A szívem ezerrel dörömbölt a mellkasomban, a tenyerem izzadt és a torkomban is gombóc nőtt. A helyzetemen az sem segített, hogy Louis tovább hisztizett.
 - Mi van, ha fegyver van náluk?
 - Akkor együtt halunk meg.
 - De én még élni akarok - nyögött fel.
Az ajtónak döntöttem a fejem és újra hallgatózni kezdtem. A konyhából beszélgetés hallatszott. 
 - Lou, ezek lányok.
 - Legalább szép lesz a halál.
Kitört belőlem a nevetés. Ezzel tuti magunkra vontam a bent tartózkodók figyelmét. Harold, te idióta!
Lépteket hallottam. Louis megragadta a pólómat és megpróbált hátrább rángatni, de nem engedtem neki. Szembe akartam nézni a betörőkkel.
Felemeltem a baseball-ütőt, hogy bármelyik pillanatban leüthessem vele azt, aki kinyitja az ajtót.
Megmozdult a kilincs. Az ajtó túloldalán álló személy valószínűleg hezitált.
Az ajtó megmozdult. Nem volt menekvés...
Ahogy megpillantottam a betörőnket, megkönnyebbülten felnevettem.
 - Harry? Louis? Mit kerestek ti itt?
 - Ezt mi is kérdezhetnénk tőletek - böktem felé. - A szívbajt hoztátok ránk.
 - Azt látom. Szegény Lou, azt hitte meg fog halni?
 - Ezt honnan tudod? - dadogott zavartan Louis.
 - Mindent hallottunk odabentről.
 - Francba! Akkor én... Megyek aludni. Hello!
Nevetve néztünk utána. Nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan tud futni.
 - Szóval Harry, mi járatban vagytok itt Chesireban?




Itt az új rész, remélem tetszeni fog. Kommenteket várunk. Csok, Carmen xx