18. fejezet

NIALL

 - Liam! Liam! – rázogattam a vállát.

Morogva a fejére húzta a takarót és a másik oldalára fordult. Az éjjel ő sem alhatott többet, mint én, ráadásul egész este Danielleről beszélt. Nagyon hiányzott neki, és aggódott Marcus miatt. Az ágyban legalább senki sem bánthatta.

 - Valakik vannak itt! Lányok.

Ez már felkeltette az érdeklődését.

 - Itt? Mit keresnek itt? Ugye nem?

Vállat vontam. Először én is arra gondoltam, amire ő. Harry az utcákon pénzért bizonyos szolgáltatásokat adó néniket hívott ide, de ez még tőle is abszurd lett volna.

 - Ezt megnézem – kipattant az ágyból, és gazellaként kiugrált a szobából.

Béna gazellaként. A kólásüvegben felbotlott és pofára esett. Halkan felnyögött, hiszen nem vehették észre, hogy ébren vagyunk. Szomorúan visszabattyogott és leült mellém. Ez nem az ő napja volt.

 - Fáj az ujjam.

 - Tudom, fél percenként ezt mondod. Majd elmúlik. Most inkább aludj, majd én megkuksizom a vendégeket.

Szó nélkül visszabújt a meleg ágyba. Jó neki. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet, ezért lassan becsuktam az ajtót, és puhán, lábujjhegyen a lépcsőfordulóhoz lopakodtam. Csak szófoszlányokat vettem ki a beszélgetásből.

 - Hiányoztál Harry! – mondta a vidám női hang.

Azta, Fürtös! Ilyen gyakran keresel fel ilyen szolgáltatásokat? Ezután csak messzi villanásokat láttam, majd a néhány lányból erőltetett kacagás tört ki. Fényképezőgépek és rajongók. Már ide is követnek? Öt perc eredménytelen hallgatózás után valaki dobolni kezdett mögöttem a lábával.

 - Louis! – kiáltottam. – A frászt hoztad rám.

Elégedetten elvigyorodott és közelebb lépett. Akkor esett le neki, hogy mit is csináltam.

 - Nem hallasz semmit, mi? Addig jó.

 - Ki van ott?

Egy ideig csendben maradt, aztán elrohant. Köszi, Lou, kedves vagy. Úgy döntöttem, előbb megpróbálom kitalálni, kik is lehetnek, mielőtt lerohanok hozzájuk. Eltelt öt perc. Tíz. Tizenöt. Hajnali fél három. Ügyes vagy, Niall! Itt lenne az alkalom, hogy aludj, erre detektívesdit játszol. Komolyan magamhoz beszéltem egyes szám harmadik személyben? Mivel úgy sem voltam túlzottan álmos, elücsörögtem a lépcsőn.

  - Oké, lehozom – mondta Harry és gyors léptekkel haladt az emeletre. Felém.

Megállt előttem és értetlenül bámult.

 - Te mit csinálsz itt?

Gondolkozz, gondolkozz!

 - Enni indultam, csak elestem.

 - Akkor menjél. Vendégünk van – kacsintott, majd továbbment a szobája felé.

Hát jó. Ha a lányhoz küldött, akkor biztosan nem az, aminek először hittem. Lassan lebaktattam a lépcsőn egyenesen a konyha felé. A lány éppen tányérokat vett ki a szekrényből, amikor megfordult, és felismertem.

 - Gemma! – üdvözöltem egy öleléssel. – Te hogy kerülsz ide?

 - A lányokkal itt akartuk tölteni a hétvégét, de megelőztetek – válaszolt mosolyogva.

Jó ideje nem találkoztunk. Azóta levágatta a haját.

  - És hogy bírjátok? – értetlenkedő tekintetemből következtetett, hogy nem értem, mire gondolt. – A botrány – folytatta.

 - Túléljük, már nem olyan rossz – válaszoltam. – Kérsz bolognait?

 - Köszi.

Kivettem azt a keveset, ami estéről maradt, és bedobtam a mikróba.

 - Nekem nem is adtok?

 - Nem Harry, azért melegítem meg az egészet, nem csak két adagot – mondtam cinikusan. – Persze, hogy kapsz.

Amikor kész lett, mindhármunknak telenyomtam a tálát spagettivel. Nyami.

 - És a többiek hol vannak? Több hangot hallottam – kérdeztem Gemmát.

 - Fél óráig estél el? Az szép – nézett rám Harry.

Amikor ettem, mindig kikapcsolt az agyam. A kajamánia mellékhatása.

 - Hagyd már – nevetett fel Gemma. – Elmentek. Nem ez a legalkalmasabb időpont a bulizáshoz.

 - Meddig maradsz?

 - Nem tudom. Egy kicsit együtt szeretnék lenni az öcsikémmel.

Alig mondta ki, de már bele is túrt Harry hajába, aki gyilkos szemekkel Gemmára vetette magát. Elég vicces volt, tekintve, hogy mindkettőjük elmúlt tizenkettő. Pár perc múlva kócosan folytatták a vacsi-reggelit.

 - Louis még mindig duzzog?

 - Nem, csak szégyelli magát.

 - Esetleg engem is beavattok? – vágtam a szavukba.

 - Lou azt hitte, hogy betörők vagyunk, mi meg meghallottuk, ahogy azt mondja, hogy ha fegyverünk van, és lelőjük, akkor szép lesz a halál – mesélte lelkesen Gemma.

 - Ez rá vall – mosolyodtam el.

A bolognait alig bírtam megenni, olyan fáradt voltam. A két szenvedélyem egymás ellen dolgozott.

 - Én visszafekszem – köszöntem el.

A szobában Liam elterült az ágyon. Kiráncigáltam alóla a párnám és a takaróm, aztán a földre dobtam őket.

 - Meglepően kényelmes – suttogtam magamban.

ZAYN

 - Ébresztő, álomszuszék! Dél is elmúlt!

Liam, Louis, Harry és Niall rontott be az ajtón, és ugrálni kezdtek az ágyon. Az egyikük rám feküdt, ketten a talpamat csiklandozták, valaki meg lerántotta rólam a takarót. Csukva volt a szemem, nem tudtam, hogy ki kicsoda.

 - De szemetek vagyunk!  - mondta a röhögőgörcs határán Niall.

 - Ne hagyjuk inkább aludni? – győzködte a fiúkat Liam.

 - Nem! Ha már Gemma megcsinálta a reggelit, akkor ő is eszik. Punktum – erősködött Harry.

Gemma? Hogy került ő ide? Legutóbb két-három hónapja láthattam. Mielőtt ez az egész őrület elkezdődött. A srácok továbbra sem tágítottak. Erőt vettem magamon, és megszólaltam.

 - Oké, jó, felkelek! Csak adjatok tizenöt percet, összeszedem magam.

 - Hurrá. Lent várunk, a hajadat be ne merd lőni. Úszni megyünk.

Úszni? Miután Louis kiráncigálta őket, egyedül maradtam. Beugrottam a zuhanyzó alá. Csak az tartott negyed óráig. Ennyit az ígéretemről. Futólag belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy borzalmasan nézek ki. Így nem mehettem emberek közé. Fogat mostam, kicsit megigazítottam a hajam, aztán a tükörképemet bámultam. A szemeim alatt hatalmas fekete karikák éktelenkedtek. Egész éjjel agyaltam Eleanoron. Akármit teszek, sohasem lesz az enyém, és végre kezdtem elfogadni a tényt. Lassan az érzés is eltűnt, de egy része még mindig ott volt. Gyorsan megráztam magam, és továbbra is farkasszemet néztem magammal. Alapozót csak nem tehettem fel, az még tőlem is nagyon extra lett volna. Kikotortam a szekrényből egy kényelmes farmert és pólót, a szobából kimenet pedig felkaptam egy kardigánt. Már a lépcsőn is megcsaptak a finom illatok. A konyhában először Gemma tűnt fel. Először is azért, mert lány. Másodszor, mert esküszöm, hogy a múltkor még nem volt ennyire gyönyörű. Tündöklő mosollyal felém indult és megölelt. Édes Istenem.

 - Huszonöt perc – nyugtázta Harry. – Késtél, kihűlt a reggeli.

 - Annyira azért nem – ráncolta a homlokát Gemma, és elénk rakta a hagyományos angol reggelit.

Sült bacon, sült tojás, sült kolbász és paradicsomos bab. Más nem is hiányzott, öt perc alatt mindent felfaltunk. Teli hassal hátradőltem.

 - Én ezek után képtelen leszek úszni – jelentettem ki.

 - Gyere már! Legalább ledolgozod – kacsintott Louis.

 - Ti menjetek. Én maradok.

Mind a négyen felrohantak az emeletre, és kis idő múlva fürdőnadrágban rohantak ki az udvaron, és ugrottak bele a medencébe. Kidülledt szemekkel néztem. Nem lehetett több 5 foknál.

 - Szerintem sem normálisak – szólalt meg Gemma, majd elvette előlem a tányérokat és mosogatásba kezdett.

Még rosszul is esett, hogy nem jutott eszembe magamtól segíteni.

 - Igazából nem tudok úszni. Mindig elfelejtik – sóhajtottam fel.

 - Az a medence maximum a hasad közepéig ér. Nem fulladsz bele – nem láttam az arcát, mert háttal állt nekem, de a hangjából ítélve mosolygott.

 - Nem baj. Nincs kedvem. Segítsek valamiben?

 - Törölgetheted a tányérokat, aztán a helyére kell rakni őket.

Mellé álltam, és szorgosan tettem a dolgom. Az elején nem tudtam, mit mondjak neki, de utána csak úgy dőltek a témák. Vásárlás, ruhák, kiderült, hogy ő is sok figyelmet fordít a hajára. Majd komolyabb dolgok következtek. Elmeséltem neki mindent, ami történt, bár Harry biztosan beavatta. Azért jó volt elmondani valakinek.

 - És szereted még Eleanort?

Rámeredtem. Mintha valaki fejbe vágott volna. Csillagokat láttam, elsötétült minden, és szédültem. Ezt meg honnan vette?

 - Harry szerint elég szembetűnő volt.

 - Harry? Ő tudta?

Bólintott. Nagyon jó, remek, fantasztikus, fenomenális. Ennél rosszabb már úgy sem lehet.

 - Idővel leesett neki.

Akkor meg miért folytatta Eleanorral? Ha tudta, hogy mit éreztem. Már nem akartam logikát találni benne.

 - Amúgy nem.

 - Mi nem?

 - Nem szeretem már - válaszoltam magabiztosan.

Végül is nem hazudtam akkorát. Már nem úgy éreztem iránta, de azt sem mondhattam, hogy teljesen közömbös volt számomra. Pont közöttük. Úgy nézett rám, mint aki semmit sem hisz el. Még jobb.

Egyszer csak Louis jelent meg az ajtóban csurom vizesen és a szobája felé indult. Liam próbálta visszahúzni, de sikertelenül. Továbbmasírozott, villámgyorsan felöltözött és a busz kulcsáért nyúlt. Hamarosan Harry és Niall is az útját állták.

 - Mi folyik itt? – kérdeztük egyszerre Gemmával.

 - Eleanor el... – hadarta Liam, de Louis betapasztotta a száját.

 - Ki ne mondd még egyszer! Nem akarom hallani!

 - Ezzel nem oldasz meg semmit! Mély levegő! - nyugtatta Harry.

 - Te is fogd be! Mindannyian! – Louis fellökte az előtte állókat, és becsapta a bejárati ajtót maga mögött.

Elindította a buszt, amivel jöttünk, majd elhajtott.

 - Mi történt? – ismételtük magunkat Gemmával.

 - Danielle most hívott. Eleanor elvetette a gyereket.

Tévedtem. Az előbbinél sokkal, sokkal rosszabb is lehetett.

LOUIS

Még mindig nem hittem a fülemnek. Reménykedtem, hogy az egész csak egy ostoba vicc, de Danielle kétségbeesett hangja eszembe juttatta, hogy valóság. Jóval a megengedett sebességhatár felett hajtottam. Én aztán nem ülök egy helyben három óra hosszáig, ameddig odaérek. Még jobban a gázra tapostam. Hétköznap nem vezethettem volna ilyen gyorsan, de hétvégén a kutya sem járt erre. Nem is figyeltem az utat. A gyerekre gondoltam. Eleanorra. A szemeimet könnyek homályosították el. Lehajtottam az út szélére, és benyomtam a vészjelzőt. Nem bírtam már. Elfogadtam Harryt, most fogadjam el ezt is? Képtelenség. Nem lehettem képes mindenre, még én sem a határtalan jóindulatommal. Jó, azért nem olyan határtalan. 
Amikor úgy éreztem, vége a sírógörcsnek, továbbindultam. Erőtlenül markoltam a kormányt London belvárosáig, amíg Eleanorhoz értem. Fél óráig az ajtaja előtt időztem, mire rávettem magam, hogy bekopogjak. Danielle nyitott ajtót.

 - Louis? Te mit keresel itt?

 - Eleanort. Itt van?

Észrevehette a vöröslő szemeimet, ugyanis sajnálkozó pillantásokkal bombázott. Nem kellett.

 - Igen, de most nem a legalkalmasabb. Menj el - kérlelt, miközben lassan becsukta az ajtót, de a könyököm nekinyomtam.

 - Bemegyek. Be kell mennem.

 - Nem gondolkozol tisztán. Most menj el, kérlek.

 - Hogy én nem gondolkozom tisztán?

Eleanor bukkant fel Danielle mögött.

 - Engedd be - súgta a fülébe.

Meglepődtem magamon. Azt hittem, ennyi idő után ha meglátom, nem fog történni semmi. Tévedtem. Olyan volt, mint régen. A lábaim elzsibbadtak, de erőt vettem magamon. Beléptem a házba, Eleanorral a sarkamban egy szobába mentem és bezártam az ajtót. Némán meredtünk egymásra.

 - Ez nem rád vall - törte meg a csendet.

Ahogy megláttam, minden gyűlölet eltűnt belőlem. Ő is szenvedett. Magamhoz akartam szorítani és nem elengedni.

 - Nem érdekel. Miért?

Közelebb lépett.

 - Ne haragudj. Így kellett lennie.

 - Ennyi? Ne haragudjak?

Bűnbánóan lenézett a hasára, ahol a gyerek volt. Önkéntelenül is megérintettem. A kezem elidőzött ott egy darabig.

 - Louis. Már nincs ott.

Nem mondod? Eljutott a tudatomig.

 - Még csak nem is bánod, igaz?

Kezdetben legalább mutatott valamiféle megbánást, de most egy jégkirálynőre hasonlított.

 - Hagyj békén.

Mindig ezt csinálta. Ha gond volt, gyorsan hat emeletnyi biztonsági falat épített maga köré, hátha megijedek tőle. Nagyon jól adta az érzéketlent. Kezdtem hinni neki. Ha ezért nem érezte magát rosszul, akkor semmiért sem.

 - Viszlát, Eleanor.

 - Louis! - rohant utánam.

Erőt veszek magamon, erre meggondolja magát. Istenem! Megtoppantam előtte.

 - Szeretted őt? - kérdeztem hirtelen.

 - A babát? 
Komolyan nem értette?

 - Harryt - a torkom száraz volt.

Hosszas csend után végre megszólalt.

 - Igen - nyögte ki alig hallhatóan.

Levegőt sem kaptam. Nem egy egyszerű feküdjünk-össze-mert-jó-buli viszony volt. Szerették egymást.

 - Végeztem - válaszoltam minél gyorsabban, nehogy elgyengüljek.

 - Engem már nem érdekel Harry! Csak te! - kapta el a pulcsim kapucniját és visszahúzott.

 - És a baba? Ő kit érdekelt? Téged kellett volna. Megölted.

Összeroppant, és a földre rogyott. Többször is szóra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta.

 - Én nem ezt akartam. Ezt kellett tennem.

 - Kellett?

 - Értsd meg, kérlek! - könyörgött.

 - Miért?

 - Többet nem mondhatok el.

Semmi újat nem tudtam meg. Újra megpróbáltam elmenni, ezúttal nem hátráltatott.

 - Kérlek! - ordította utánam.

Megfordultam, közelebb léptem hozzá, mélyen a szemébe néztem.

 - Értsem meg? Nem én mentem bele egy viszonyba a pasim legjobb barátjával, nem én bénáztam annyit, hogy teherbe ejtettem magam, és nem én vetettem el a gyereket! Ne beszélj itt nekem megértésről.

Oké, kicsit erősre sikeredett. Megérte. Magába nézett.

 - Sajnálom. De nem a tiéd volt a gyerek.

 Igen, ez megfordult a fejemben.

 - Akkor sem vetetheted el csak úgy! Elvekről van szó.

Nem bírtam tovább egy szobában lenni vele. Kiviharzottam a házból, és beültem a buszba. Eleanor utánam rohant. Könnyes szemmel egész közel hajolt, alig pár centire az arcomtól. Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy megcsókoljam, de valahogy uralkodtam magamon.

 - Nem a tiéd volt a baba, de Harryé sem.

Eltoltam magamtól, és megütközve néztem rá. Akkor kié?

Hello! Délután akartam hozni az új részt, de a laptopom valami miatt nem vette a  wifit, így este lett belőle... Remélem, tetszik, véleményeket várunk ;) Puszi, Mimi :) xx