15. fejezet

ZAYN

Az arénában hatalmas volt csend. Az arcokon döbbenet és csalódottság tükröződött. Többen sírtak is.

A banda a haláltusáját vívta. Már csak a csoda segíthetett. 

Liam segélykérően pillantott rám. Mentenünk kellett a menthetőt.

 - Figyeljetek! Nincs semmi baj!

 - Igaz, hogy hullámvölgybe kerültünk, de megoldjuk. Semmi sem állhat közénk.

 - Így van. A One Direction nem fog feloszlani.

Semmi sem változott. A rajongók továbbra is sírtak. Ennyi. Kész. Vége. Befejeztük.

Vajon milyen munka után nézzek, ha a bandának vége?

Hirtelen Joe ugrott a színpadra. Remegett, izzadt és görcsösen szorongatta a kezében lévő mikrofont. Ha már ő is ennyire pánikolt, akkor tényleg mindennek vége volt.

 - A koncertnek vége - közölte ridegen, majd szuperszonikus sebességgel lerángatott minket a színpadról.

Felküldött a buszra. Teljesítettük a parancsot, de nem szóltunk semmit. Joe körülbelül öt perc múlva csatlakozott hozzánk, majd elindultunk.

Úgy sorakoztunk fel a menedzserünk előtt, mint akik a kivégzésükre várnak. Ő csak villogó szemekkel méregetett minket egy ideig, majd Louis-n állapodott meg a tekintete.

Nem lettem volna szegény fiú helyében. Láttam, hogy ő is fél. Tudta, hogy mire számíthat. Nem érdemelte meg. Nem tehetett róla, hogy mindig olyan dolgokat tett vagy mondott, amiket nem gondolt át rendesen. Egyszerűen ilyen volt. Most pedig bajba került.

Joe vett egy mély levegőt, kilazította a nyakkendőjét, majd ordítani kezdett.

 - EZ MEG MÉGIS MI A FRANC VOLT, TOMLINSON?

Mindannyian megmerevedtünk.

 - Tönkre akartad vágni a bandát?

Louis szemeiben gyülekezni kezdtek a könnyek.

 - Válaszolj! Ez volt a célod?

 - Nem.

 - Pedig sikerült. Csak gratulálni tudok. Mi a francért kellett megszólalnod? Miért nem tudtál kussolni? Csak egyszer a büdös életben!

 - Én csak...

 - Ne! Fogd be a szádat! Elcseszted.

 - Tudom. Sajnálom.

 - Azzal nem megyünk semmire.

Louis bólintott és lerogyott az ülésre. Teljesen össze volt törve.

A busz lassítani kezdett.

 - Hol vagyunk? - értetlenkedett Niall.

Idióta. Nem Louis volt az egyetlen, aki nem tudta, mikor kell csendben maradni.

Láttam rajta, hogy újra meg akar szólalni, ezért bokán rúgtam. Természetesen csak azért, hogy elhallgattassam. Semmi agresszió nem volt bennem. Eskü.

 - Aú! Ezt miért kellett?

Joe felénk kapta a fejét. A pillantásával gyilkolni lehetett volna.

 - Niall, fogd be! - sziszegtem oda.

 - De most mi...

Szerencsére nem tudta befejezni, mert megérkeztünk a hotelhez. Hálát adtam Istennek.

Lemásztunk a buszról, átvettük a kulcsokat és fellifteztünk a szobáink emeletére. Mindeközben síri csöndben hallgattuk Joe hegyi beszédét. Meghagyta, hogy holnap reggel tízre készüljünk el, majd otthagyott minket.

 - Zayn, melyik a mi szobánk? - kérdezte Harry.

Megráztam a fejem és kérdőn Liamre néztem. Kicsit bizonytalanul méregette a kulcsokat. Mintha meg akarta volna győzni magát valamiről.

 - Oké, nagyon fogtok utálni - sóhajtott fel.

Mire gondolt?

 - Harry, 407-es.

 - Oké. Zayn, jössz?

Bólintottam és indultam volna, Liam azonban elém rakta a karját.

 - Nem, nem megy. Louisval alszol.

LOUIS

Eddig csendben üldögéltem a bőröndömön, de az utolsó mondat hallatán felpattantam.

 - Hogy micsoda? - kérdeztük Harryvel kórusban.

 - Jól hallottátok.

Liam elég elszántnak tűnt. Fogta a kulcsokat, kinyitotta a zárat és belökött minket a szobába.

 - Ez az utolsó esélyünk, ha meg akarjuk menteni a bandát. Beszéljétek meg a dolgaitokat.

Még vetett ránk egy szigorú, de reményvesztett pillantást, majd ránk csukta az ajtót.

Körbenéztem a szobában. Egész otthonos volt. Kár, hogy Harryvel kellett megosztanom.

Fogtam a bőröndömet és az ágyhoz ráncigáltam. A franciaágyhoz.

 - Te alszol a földön, Harold.

Beleegyezően bólintott.

 - EGYIKŐTÖK SEM ALSZIK A FÖLDÖN! - kiabált át Liam a másik szobából.

Remek. Nem voltak hangszigeteltek a falak. Micsoda hotel! A srácok egész este hallgatózni fognak.

Felsóhajtottam és gyorsan elmentem zuhanyozni. Próbáltam minél több időt ott tölteni, de nem húzhattam a végtelenségig. 

Miután kijöttem, Harry szinte bemenekült a fürdőbe. Próbáltam kiélvezni a nélküle eltöltött perceimet. Elnyúltam az ágyon és a TV-t kezdtem kapcsolgatni, miközben azért imádkoztam, hogy fulladjon bele a fogkrémjébe.

Hirtelen megcsörrent mellettem a telefonja. Önkéntelenül is odapillantottam, és a tekintetem megakadt a háttérképén. 

Megrohamoztak az emlékek. Elérzékenyültem, a sírás küszöbén álltam. Ismételten. Francba Tomlinson, kapd össze magad! Légy férfi!

Harry megköszörülte a torkát a hátam mögött.

 - Mi olyan érdekes a telefonomon?

 - Semmi.

 - Aha. Látom.

Megkerülte az ágyat és leült mellém. Tudtam, hogy itt az idő. Most kellett megbeszélnünk mindent.

Kikapcsoltam a TV-t. Rossz ötlet volt. Beállt a kínos csend. 

Úgy döntöttem, megtöröm a csendet. Már úgyis mindegy volt. Ennél aligha lehetett volna rosszabb a helyzet.

 - Miért a közös képünk a háttered?

Fészkelődni kezdett, majd hangosan kifújta a levegőt.

 - Mert a legjobb barátom vagy.

 - Inkább csak voltam.

 - Nem, Louis. Még mindig az vagy. Hiányzol.

Oldalra pillantottam és láttam, hogy sír. Szánalmasak voltunk mostanában. Többet bőgtünk, mint a tinilányok.

 - Nem mondom, hogy te nem hiányzol. Hiányzol, Harry, de nem tudok mit csinálni. Csalódtam benned.

 - Tisztában vagyok vele. Meg sem próbálom jóvá tenni, mert lehetetlen. De rettentően, elmondhatatlanul sajnálom.

 - Ez sajnos nem változtat a múlton.

 - Tudom. De legalább megvan a tökéletes foglalkozásom arra az esetre, ha mégis mindennek vége.

Kérdőn pillantottam rá, mire komoly arccal kihúzta magát.

 - Tudós leszek és feltalálom az időgépet.

Pár pillanatig farkasszemet néztem vele, majd kitört belőlem a nevetés. 

 - Idióta. Ígérem, hogy ez első sorban fogok ülni, mikor bemutatod.

 - Rendben. Azért remélem nem kerül rá sor.

 - Én sem szeretném.

Egy ideig mindketten csendben ültünk, de már nem volt annyira kínos. 

Harry szólalt meg hamarabb.

 - Figyelj, Louis! Én tudom, hogy csalódtál bennem. Mindent megbántam, de nem tudok változtatni a múlton, én... 

Zokogni kezdett. Sosem láttam még így. Nem bírtam nézni.

 - Majd az időgéppel - mosolyogtam rá.

 - Igen. Nem ismerek lehetetlent. De esetleg... Nem. Mindegy.

 - Mondd!

 - Nem akarom. Nem merem.

 - Harold!

 - Rendben. Szóval... Esetleg... Megpróbálhatnánk újra? Elölről?

Elakadt a lélegzetem. Tudtam, hogy be fog következni ez a pillanat, de nem készültem fel rá.  Most nekem kellett döntenem, minden rajtam múlott. 

 - Tudom, hogy a bizalmat nem lehet csak úgy visszaszerezni, de... Vissza akarlak kapni, Louis! Kérlek!

Pár pillanatig még hezitáltam, de látva Harry könnyes szemeit és könyörgő arcát, tudtam, hogy mit kell tennem.

Felsóhajtottam, majd mosolyogva felé nyújtottam a jobb kezemet.

 - Louis William Tomlinson vagyok, örülök a találkozásnak.

 - Harold Edward Styles, részemről a szerencse.

Abban a pillanatban, ahogy kezet fogtunk, meghallottuk a srácok örömujjongását a fal másik oldaláról. Meg tudtam őket érteni. Felcsillant a remény a banda megmentésére.

Addig azonban még hosszú út állt előttünk.

HARRY

Rápillantottam az órára. Hajnali fél négy volt, én pedig képtelen voltam aludni.

A hátamra fordultam és a sötétbe meredtem.

 - Te is fent vagy? - kérdezte Louis.

Összerezzentem. Kicsit váratlanul ért.

 - Igen. Már harmadjára ébredek fel.

Halkan felnevetett, majd ő is megfordult. Az ágy minden mozdulatára nyikorgással válaszolt. Ez a hotel maga volt a csoda!

 - Harry, emlékszel a szuper alváskönnyítő módszerünkre?

 - Persze.

Hogyne emlékeztem volna. Ha nem tudtunk elaludni, mindig elkezdtünk lelkizni. Remekül működött, általában negyed óra alatt mindketten kidőltünk. Most ráadásul volt is miről beszélgetnünk.

Hallottam, ahogy Louis elkezd dobolni az ágyon. Tudtam, hogy arra vár, hogy megszólaljak.

Nagy nehezen rászántam magam. Előtte, biztos ami biztos alapon elmondtam egy imát.

 - Hol kezdjem?

 - Magát a sztorit már ismerem. Az érdekel, hogy miért tetted - mondta halkan.

Nyeltem egy nagyot. Életem egyik legnehezebb beszélgetésének néztem elébe.

 - Legelőször részegek voltunk. Nem akartunk több alkalmat, ezt meg is beszéltük, de annyira jó volt, hogy nem tudtuk megállni. Újra és újra találkoztunk. Sokáig nem jelentette semmit, csak vonzódtunk egymáshoz. Aztán bekövetkezett az, amitől féltem. Beleszerettem.

Felszisszent, de nem szólt semmit. Hagyta, hogy végigmondjam. Tudtam, hogy már nem bírom ki sokáig sírás nélkül, ezért hadarni kezdtem.

 - Mikor ráeszméltem, hogy mi lehet ebből, már késő volt. Nem kértem segítséget, azt hittem, meg tudom oldani a dolgokat egyedül is. De nem ment, összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Nem tudtam, mit tegyek. A szívem Eleanorért dobogott, az eszem pedig azt mondta, hogy nem tehetem ezt veled. Rá kellett volna hallgatnom és rájönnöm, hogy a legjobb barátom fontosabb, mint egy lány. De természetesen nem tudtam reálisan gondolkodni. Azt hittem, hogy mindkettőtöket megtarthatom. Önző voltam és idióta.

 - Igen, az voltál.

 - Bele sem kellett volna kezdenem. Már az első éjszakába se. Nem vagyok normális. Egy undorító, szánalmas féreg vagyok.

Zokogni kezdtem. Eddig bírtam. Mostanában hatalmas önuralmam volt.

 - Nyugodj meg, Harold! Elvégre nem öltél meg senkit. Annyira nem vagy szörnyű.

 - Az neked nem elég szörnyű, hogy a legjobb barátom csajával cuccoltam össze?

 - Hát... Tényleg elég undorító dolog.

 - Erről beszélek. Megértem, ha utálsz.

 - Nem utállak. Ember vagy. Minden ember hibázik, ki kisebbet, ki nagyobbat.

 - Én pedig hatalmasat.

 - Azért ne túlozz. Elismétlem, nem öltél meg senkit. Nem volt szép amit tettél, de tanulnod kell belőle és jóvá kell tenned.

 - Lehetetlen.

 - Te mondtad, hogy olyat nem ismersz. Bizonyítsd be!

 - Be-be-bebizonyítom.

 - Micsoda határozottság - nevetett fel, majd a kezembe nyomott egy zsepit.

Elég abszurd volt a helyzet. Velem csalta meg a barátnője, most mégis ő vigasztalt engem. Hogy a francban volt képes így viselkedni azok után, hogy miken mentünk keresztül?

 - Louis?

 - Igen?

 - Nem akarsz megölni?

 - Nem.

 - Még csak megkínozni se?

Felnevetett, miközben egy újabb zsepit adott nekem. Nem értettem. Lehet, hogy elkapott valamit, ami ráhúzódott az agyára? Vagy elvitték az ufók? Esetleg mérgezett répát evett?

 - Harold, ha tudnád milyen mérges voltam.

 - Voltál? Most nem vagy?

 - Nem. Elmúlt.

 - Hogy-hogy?

 - Megvertelek. Ismersz, én ott kiadtam magamból mindent.

Elmosolyodtam.

Ismertem. A legjobb barátom volt. Most pedig megkaptam az esélyt, hogy mindent jóvátegyek. Hogy visszakapjam.

Itt az új rész. Reméljük tetszeni fog, sok munkánk van benne. Az utóbbi két-három rész nem tartozott a legjobb irományaink közé, úgyhogy megpróbáljuk összekapni magunkat. Minél jobbakat akarunk írni. 

Kommenteket várunk! Csok, Carmen:)xx