17. fejezet

DANIELLE

Lélegzetvisszafojtva figyeltem Liam reakcióját.

Nem történt semmi. Meredten bámult rám, de nem szólalt meg. Igazából nem is mozdult. Sőt, nem is pislogott. Vajon ez normális?

Hirtelen kifújta a levegőt. Remek, nem volt semmi baja.

 - Mikorra érek oda hozzád, ha most elindulok?

 - Eszedbe ne jusson! Neked most a bandára kell koncentrálnod.

 - De...

 - Nincs de.

Beletörődően bólintott, de továbbra is engem bámult. Tudtam, hogy gondolkodik.

 - Nem tudsz eltűnni valahová?

 - Ha el tudtam volna menni, már rég megtettem volna.

 - Igaz. De miért nem szóltál, hogy előkerült?

Na vajon? Összevesztünk, nagyokos.

Úgy tűnt, nem várt választ. Ráncolni kezdte a szemöldökét és beharapta az ajkát. Ha élőben láttam volna, biztos rávetem magam és tizennyolc pluszos dolgokat művelek vele. Például...

Danielle, vissza a földre! Fantáziálni ráérsz máskor is.

Eszembe jutott Liam. Megborzongtam. Inkább fantáziálni akartam.

 - Kell lennie valami megoldásnak - nyögte reményvesztetten.

Hirtelen felcsillant a szeme. A telefonja után nyúlt és lezavart egy szupergyors beszélgetést. Fülelni próbáltam, de nem értettem semmit. Mintha csak direkt erre pályázott volna.

Miután befejezte, megkönnyebbülten fordult vissza. Levakarhatatlan mosoly ült ki az arcára.

 - Csomagolj össze - adta ki a parancsot.

 - Minek?

 - Eltűnsz egy időre.

 - És mégis megtudhatom, hogy hová?

Láttam, hogy nyelt egy hatalmasat és a haját kezdte babrálni. Előre féltem. Tudtam, hogy most valami szörnyűt fogok hallani.

 - Eleanorhoz.

Oké, tévedtem. Ez nem szörnyű volt, hanem halálos.

Eleanorral utoljára a srácok egyik londoni koncertjén találkoztam. Alapjáraton kedveltem, de amióta kiderült, hogy mit tett a srácokkal, nem kerestem a társaságát. Nem is akartam ránézni.

 - Ezt nem mondhatod komolyan - hitetlenkedtem.

 - De igen. Fél óra múlva ott van érted a taxi.

 - Felesleges ellenkeznem, igaz?

 - Igen.

Felszisszentem és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Ez szabálytalanság volt a részéről. Szemétség.

 - Danielle, kérlek! Csak azt akarom, hogy biztonságban legyél - vette elő a kiskutyaszemeit.

Istenem, miért csinálta ezt velem?

 - Rendben - adtam meg magam.

 - Köszönöm. Akkor hagylak pakolni.

Bólintottam és küldtem felé egy mosolyt. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát.

 - Szeretlek, Liam!

 - Én is szeretlek. Vigyázz magadra!

 - Te is - intettem neki, majd lecsuktam a laptopot.

Előhalásztam az ágyam alól a táskámat és gyorsan beledobáltam a legszükségesebb cuccokat. nem volt sok időm, így rosszabb lett a helyzet, mintha Liam "pakolt" volna.

Pont készen lettem, mire megérkezett a taxi. Levágtattam a lépcsőn, magamra kaptam a kabátomat és kiléptem a házból. Hirtelen megcsapott a hideg téli szél, az emlékek pedig megrohamozták az agyamat. 

Danielle, ne gondolj Marcusra!

Megráztam a fejem és bepattantam a taxiba. Miután bediktáltam a címet, hátradőltem az ülésen.

Felsóhajtottam. Igaza volt Liamnek. Százszor inkább Eleanor, mint Marcus. A végén még az is lehet, hogy jól érezzük majd magunkat.

ELEANOR

A tükörképemet bámultam. Szörnyen festettem. A hajam fakó volt, az arcom sápadt és beesett, a szemem karikás. Ráadásul fogytam is, rengeteget. Olyan voltam, mint egy zombi. Komolyan.

A csengő hangjára riadtam fel.

 - Nyitom - kiabáltam ki.

Gyorsan felkötöttem a hajam és az ajtóhoz siettem. A kezem annyira remegett, hogy nem találtam bele a zárba.

Eleanor, kapd össze magad!

Harmadik nekifutásra sikerült betalálnom a kulccsal. Felsóhajtottam és kinyitottam az ajtót Danielle előtt.

 - Szia - mosolyodott el halványan. - Bemehetek?

Az arckifejezése egyszerre volt sürgető és ijedt. Bólintottam és arrébb álltam, közben pedig a Liammel való beszélgetésünkre gondoltam. A srác teljesen kétségbe volt esve.

Még a hideg is kirázott a gondolatára. Fogalmam sem volt, ki az a Marcus, de volt egy olyan sejtésem, hogy jobb is volt így.

 - Kérsz egy teát? - kérdeztem Danielle-től, miután lepakolta a cuccait.

 - Igen, jól esne. Köszönöm.

Szó nélkül mentünk a konyhába. A hangulat elég fagyos volt, próbáltunk minél kevesebbet kommunikálni. Rettentően furcsa érzés volt, mivel régebben nagyon jóban voltunk. Persze nem várhattam el tőle, hogy ugyanúgy viselkedjen velem, mint azelőtt.

 - Ülj le nyugodtan - mutattam az egyik székre.

Miközben ő a helyiséget tanulmányozta elmélyülten, mintha még sosem járt volna itt, én bögréket kerestem. Elég magasan, a legfölső polcon tartottam őket, így rendesen ki kellett nyújtóznom.

Hirtelen megszédültem, majd minden elsötétült...

 - Eleanor! Istenem, Eleanor!

Kinyitottam a szemem és gyorsan pislogtam párat. A lámpa fénye vakította a szememet. A kanapén feküdtem, de nem emlékeztem, hogyan kerültem oda. 

Oldalra pillantottam és megláttam Danielle-t, aki ideges arckifejezéssel ült mellettem.

 - Végre magadhoz tértél! Nagyon megijedtem - fújta ki megkönnyebbülten a levegőt.

Szóval akkor tényleg elájultam.

Megpróbáltam felülni, de újra megszédültem. Lehet, hogy ennem kellett volna?

 - Feküdj vissza! - nyomott le.

Felsóhajtottam, de nem volt erőm ellenkezni.

Percekig haláli csendben ült mellettem. Láttam rajta, hogy továbbra is aggódik. Eléggé feltűnően fürkészte az arcomat.

 - Jól vagyok, Danielle.

 - Nem hiszem. Nagyon nem tetszel nekem - ingatta a fejét.

 - Komolyan jól vagyok.

 - Ha te mondod. Igazából nem tudom, hogy ez az állapot meddig normális.

 - Milyen állapot? - kérdeztem vissza zavartan.

 - Hát, tudod... Liam mondta, hogy a negyedik hónapban vagy.

Felnyögtem. A kezem önkéntelenül a hasamra csúszott. Oda, ahol a kisbabám volt. Éreztem, hogy könnyek folytak le az arcomon.

Danielle megfogta a kezemet.

 - Mi a baj, Eleanor?

Megráztam a fejem. Már zokogtam. Rettentően fájt.

 - Eleanor, segíteni szeretnék. Tényleg.

 - Ezen semmi sem... Semmi sem segít...

 - Kérlek!

Bólintottam. Valahol azt hallottam, hogy ha kibeszéljük magunkból a fájdalmainkat, akkor azok enyhülni fognak. Egy próbát biztosan megért. Nem volt veszteni valóm.

Ülő helyzetbe próbáltam magam és úgy helyezkedtem, hogy pont Danielle-lel szembe kerüljek. Még mindig szédültem egy kicsit, de már nem volt vészes.

 - Nem teljesen igaz, amit Liam mondott - suttogtam erőtlenül.

 - Hogy érted?

Eleanor Calder, most még visszaléphetsz. Ez az utolsó lehetőséged.

Éreztem, hogy Danielle megszorítja a kezemet. Döntöttem. 

 - Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek!

 - Ígérem.

 - Még Liamnek se.

 - Senkinek.

Hittem neki. Mostanában nem volt túl jó a kapcsolatunk, de ismertem. Ilyen dolgokban nem ismert viccet.

Vettem egy mély levegőt és letöröltem az arcomat.

 - Az igazság az, hogy a negyedik hónapban lennék.

Értetlenül bámult rám.

 - Lennél?

 - A baba már nincs meg - nyögtem alig hallhatóan. Próbáltam erős maradni, de szinte lehetetlennek tűnt.

 - Mi történt? Elvetéltél?

 - Nem.

 - Akkor? Volt valami... Betegség? Vagy micsoda?

Ahogy letaglózott arcára pillantottam, nem tudtam eldönteni, hogy tényleg nem tudta a megoldást, vagy csak nem akarta tudni.

 - Tudod én... Akartam, de... Nem tarthattam meg.

Nem bírtam tovább, zokogni kezdtem. Megállíthatatlanul fogtak a könnyeim. Danielle közelebb húzódott és átölelt.

Átölelt. Én is így ölelhettem volna a kisbabámat, de én megöltem. A saját döntésemből. Szörnyű ember voltam.

HARRY

...és akkor megláttam Eleanort az egyik üzletben, ahogy éppen boxereket válogatott. "Ööö, izéé... Kinek kellenek ezek?" - kérdeztem. Nem szólt semmit, csak mosolyogva jobbra mutatott. Odanéztem és megláttam a földön ülő kisfiút, aki egy plüssrépát szorongatott és egy az egyben úgy nézett ki, mint... Louis!? Végszóra megjelent a büszke apuka is. Adott egy puszit a kisfiának, nemes egyszerűséggel elsétált mellettem, majd nem túl diszkrét smárolásba kezdett Eleanorral. Tátott szájjal bámultam rájuk. Hirtelen egy kéz szorítását éreztem a vállamon. Megpördültem és a vörös fejű, remegő, vicsorgó Joe-val találtam szembe magam. "Mégis hol a francban voltál tegnap, Styles?" - ordított rám, elárasztva engem egy liter nyállal. "Mert mégis hol kellett volna lennem?" - értetlenkedtem. "Az esküvőnkön." - hallottam Eleanort. Menyasszonyi ruhában állt előttem, szebb volt, mint valaha. A kezén pedig ott csillogott egy karikagyűrű. "De hát házas vagy!" - mutattam rá. "Most már igen." - lépett mellé Zayn. Öltönyben volt, az ujján ugyanolyan karikagyűrűt viselt, mint Eleanor. Elvigyorodott és elővett egy fényképezőgépet. Engem kezdett fotózni. Nem értettem, mi olyan érdekes rajtam. Lenéztem és észrevettem, hogy..."

 - Harold! Harold, kelj fel!

Louis rajtam ült és a vállamat rázogatta. Vajon mennyi ideje csinálhatta már ezt?

 - Mi van? - morogtam, majd az órára pillantottam.  - Mi a francnak ébresztettél fel hajnali kettőkor?

 - Csend már - tapasztotta a számra a kezét.

Kinyújtottam a nyelvem és végignyaltam a tenyerét. Szuperszonikus sebességgel ugrott le rólam. 

 - Végre leszálltál. Ha tudnád, hogy milyen...

 - Fogd. Már. Be. Te. Idióta.

Értetlenül bámultam rá, de nem mondott semmit. Egyszerűen csak leült a földre és előre-hátra kezdett hintázni. Úgy nézett ki, mint egy idióta.

Nem nevettem. Louis félt.

 - Mi a baj?

 - Van ott lent valaki.

 - Biztos nem - legyintettem, de bevallom, egy kicsit én is megijedtem.

 - De igen. Hallgasd!

Fülelni kezdtem. 

Valami furcsa zajt hallottam a konyha irányából. Kétségtelenül volt lent valaki. Sőt, voltak lent valakik. Kivert a víz.

 - Nem lehet, hogy a srácok?

 - Nem. Megnéztem, a másik szobában alszanak.

 - Francba.

Felsóhajtottam, kimásztam az ágyból és a szekrényben kezdtem turkálni. Louis kíváncsian követte minden mozdulatomat.

 - Áh, megvan!

 - Mi van meg?

 - Ez - emeltem a magasba a kezemben tartott baseball-ütőt.

 - Minek ez neked?

 - Le kell mennünk.
 - Mi az hogy le kell mennünk? - visított Louis három oktávval magasabb hangon, mint ahogy általában.
Megforgattam a szemeimet, és magam után ráncigáltam. Csendben lelopództunk a lépcsőn, egészen a konyha ajtajáig.
 - Harry, én nem merek bemenni - suttogta.
 - Ugyan már, nincs ott senki - nyugtatgattam, de én is ideges voltam.
 - De hát ég a villany!
Jó, oké. Nyilvánvaló volt, hogy van ott valaki.
Mélyeket lélegeztem, hogy némiképp megnyugtassam magam. A szívem ezerrel dörömbölt a mellkasomban, a tenyerem izzadt és a torkomban is gombóc nőtt. A helyzetemen az sem segített, hogy Louis tovább hisztizett.
 - Mi van, ha fegyver van náluk?
 - Akkor együtt halunk meg.
 - De én még élni akarok - nyögött fel.
Az ajtónak döntöttem a fejem és újra hallgatózni kezdtem. A konyhából beszélgetés hallatszott. 
 - Lou, ezek lányok.
 - Legalább szép lesz a halál.
Kitört belőlem a nevetés. Ezzel tuti magunkra vontam a bent tartózkodók figyelmét. Harold, te idióta!
Lépteket hallottam. Louis megragadta a pólómat és megpróbált hátrább rángatni, de nem engedtem neki. Szembe akartam nézni a betörőkkel.
Felemeltem a baseball-ütőt, hogy bármelyik pillanatban leüthessem vele azt, aki kinyitja az ajtót.
Megmozdult a kilincs. Az ajtó túloldalán álló személy valószínűleg hezitált.
Az ajtó megmozdult. Nem volt menekvés...
Ahogy megpillantottam a betörőnket, megkönnyebbülten felnevettem.
 - Harry? Louis? Mit kerestek ti itt?
 - Ezt mi is kérdezhetnénk tőletek - böktem felé. - A szívbajt hoztátok ránk.
 - Azt látom. Szegény Lou, azt hitte meg fog halni?
 - Ezt honnan tudod? - dadogott zavartan Louis.
 - Mindent hallottunk odabentről.
 - Francba! Akkor én... Megyek aludni. Hello!
Nevetve néztünk utána. Nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan tud futni.
 - Szóval Harry, mi járatban vagytok itt Chesireban?




Itt az új rész, remélem tetszeni fog. Kommenteket várunk. Csok, Carmen xx