42. fejezet

CHLOE

 - Chloe, várj! – rohant utánam Liam.

Mint aki fittyem sem hányt rá, továbbmentem. Semmi kedvem nem volt hozzá. Csókolóztunk, aztán megjelent ő az ajtóban. Kiráz a hideg a csajtól. Most valószínűleg azt hiszi, mániákusan próbálom tönkretenni a kapcsolatukat, úgyhogy nem kockáztattam meg egy vitát Liammel ráadásul a füle hallatára.

 - Gyorsabb vagyok nálad.

 - Én viszont előnyben vagyok – morogtam, miközben az autóhoz siettem.

Liam azonban sprintelésbe kezdett, éppen akkor ért el, amikor a kocsikulcsért nyúltam volna. Francba. Most komolyan menjek vissza a táskámért azok után, hogy így elrohantam?

 - Ez nem az, aminek látszik – fordított magával szembe Liam.

 - Én nem is gondoltam bele semmit.

Szemmel láthatóan ledöbbent. Biztosan azt hitte, máris gyártottam a kis elméleteimet. Tapasztalatból tudtam, hogy ezek nem vezetnek semmi jóra, így próbáltam nem gondolni semmi rosszra. Kihasználva, hogy összezavarodott, kislisszoltam a szorításából és visszasiettem a bungalóba.

 - Minden rendben van? –kérdezte Danielle, ahogy az előszobába léptem.

Ökölbe szorítottam a kezem és próbáltam minél kimértebben lélegezni, nehogy véletlenül leüssem a csajt. Gyorsan felkaptam a táskámat, majd szó nélkül sarkon fordultam. Az ajtónál majdnem beleütköztem Liambe, aki úgy nézett rám, mint egy kölyökkutya, akitől elvették a játékát.

 - Meg kell beszélnetek – szólaltam meg, mielőtt bármit is mondhatott volna. – Nektek, kettőtöknek – mutattam rájuk.

Mielőtt bármelyikük is tiltakozhatott volna, seperc alatt a küszöbön kívül termettem. Becsuktam az ajtót. Gondolkoztam a becsapáson is, de az nekem túl picsásnak bizonyult. A kocsihoz siettem. Próbáltam nem rápillantani a hátsó ülésen elterülő BRIT feliratú pulcsira, amit anno Liam adott nekem. Amikor törülközőben feszítettem előtte. Valószínűleg akkor estünk… estem belé. Megráztam a fejem és rátapostam a gázra. A Styles család bungalója olyan húsz-huszonöt percnyi autóútra volt a házuktól. A húsz-huszonöt percet Chloe-sebességben kell számolni. Az átlagnál jóval gyorsabban vezettem. Megfogadtam, hogy a lehető leggyorsabban visszamegyek a többiekhez. Aztán megláttam a Starbucksot, és kész, elcsábultam. Leparkoltam az autót és a kávézó felé vettem az irányt. Majdnem a pulthoz értem, amikor elém ugrott egy tizenhárom év körüli lány.

 - Te vagy az – bámult rám tátott szájjal. Már vártam, mikor csordul ki a nyála. – Tényleg te vagy az?

 - Nem, én az angol királynő vagyok. Lennél olyan kedves és odaengednél a pulthoz? – mutattam az eladóra.

Megrázta a fejét és előhúzta a telefonját. Ekkor koppant. Az iPhone tokján a One Direction díszelgett.

 - Ezt aaanyira kitweetelem! – örvendezett. – Mennyi új követőm lesz, el sem bírom képzelni!

Szerintem ő a betegesen megszállott rajongók közé tartozott, aki a banda minden lépését még azelőtt tudta, mielőtt igazából megtörténtek volna. Nem kétséges, látta a Sugarscape-en a posztot rólam Liam BRIT-es pulcsijában. Mielőtt kikerülhettem volna, mellém ugrott és a következő, amire emlékeztem, az a vaku villanása. Kis híján megvakultam. A legijesztőbb mégis az volt, hogy volt ideje előkapnia a 1D matricákkal ellátott fényképezőgépét. A vaku fényétől még mindig nem láttam tisztán. Neki még egy kép kellett, ezúttal a telefonjával örökített meg.

 - Ebből világtrend lesz! – ugrándozott. – Köszönöm, Chloe Martins! – nyomott egy puszit az arcomra.

 - Ho hó! – ragadtam meg. – Honnan tudod a teljes nevemet?

 - Én mindent tudok – kacsintott rám. Hátborzongató. – Még a szüleid nevét is tudjuk. Tudod, mi, vérbeli Directionerek. Vagyis csak a legmegszállottabbak. – Legörültebbek, javítottam ki magamban.

 - Tudod mit?  Menj innen! Kiszívod az életerőmet – löktem el magam elől, de nem tántorított. Mit akart? Interjút? Szívesen meginterjúvolom a fogait, biztosan szépen dalolnak, miután kiütöttem őket. – Térj vissza a meseszép világodba, ahol mindent a One Direction ural. Gurulj ki a napsütésbe, vagy mit tudom én.

 - De nem is süt a nap – értetlenkedett. – És én nem is gurulok! – háborodott fel. – Kövérnek tartasz? – visított.

Megforgattam a szemeimet és erőt vettem magamon, nehogy sértő jelzőkkel illessem. Utat vágtam magamnak a pultig, megrendeltem magamnak a szokásos karamellás latte macchiatomat és visszasiettem az autóhoz. Ledobtam magamról a pulcsimat. Ekkor kiesett belőle egy cetli. A csaj becsempészte a Twitter felhasználónevét a zsebembe. Ezt nem hittem el. Már túl sok volt. Egyre jobban csodáltam a fiúkat, amiért nap, mint nap kibírták ezt. Ez a lány nem vérbeli rajongó volt, inkább egy figyelemhiányos kislány. A Styles rezidencia felé hajtottam. Erős késztetést éreztem arra, hogy lecsekkoljam a csaj twitterét, de inkább nem tettem. Bele sem mertem gondolni, milyen ok-okozati összefüggéseket vonhatott le. „Miért van Chloe Martins Cheshire-ben? Mit keres itt? Vajon finom a kávéja? A mobilos képen csúnyán hunyorog, azt nem tölthetem fel! Miért nem lehet mindenki olyan fotogén, mint én?” Még a hátamon is felállt a szőr. Közben behajtottam a bejáróra. Becsengettem. Nem mertem benyitni, hiszen nem egy megszokott vendég voltam itt. Austin szívélyesen betessékelt és az étkezőbe vezetett ebédelni. Úgy döntöttem, még nem említem meg a rajongót, akivel találkoztam. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Egyetlen üres hely volt, Niall és Anne, Harry anyja között. Hihetetlen, hogy az a nő mennyire szép.

 - Csak most terítettem meg – állt fel Harry. – Hozom a levest.

 - Nincs neked erre valami külön embered, vagy ilyesmi? – kérdeztem.

 - Itt nincs – vigyorgott. – Nem mintha amúgy lenne – mentegetőzött. – Tudjátok, öhm, izé a srácokkal felváltva intézzük ezeket, mert tök muris, és értitek, nem nagy cucc, tényleg, régen is így volt, mielőtt…

 - Szerintem értik, édesem – tette rá a kezét Anne a fia karjára.

Matt egyre jobban elalélt, már ha az lehetséges. Csoda, hogy nem folyt még el az asztal alá valami undorító trutyiba, annyira olvadozott. Harry nemsokára megjelent egy nagy fazék levessel. Végül is hét emberre nem kis meló főzni, főleg, hogy Niall a pletykák szerint két adagot is képes elfogyasztani.

LOUIS

 - Ez nagyon fincsi volt – ütögette a hasát Matt az ebéd után.

 - Neked még a kutyaszar is fincsi lett volna, ha azt Harryvel eszed – jelentette ki Chloe.

Mindenki röhögésben tört ki. Csak reménykedtem, hogy Anne ebből nem hallott semmit. Körülbelül öt egész perce felvonult a hálószobájába.

Nem hittem volna, hogy valaki megközelíti Niall gyomrának méretét, de Matt vetekedett vele. Komoly ellenfeleknek számítottak. Csak éppen Matt szebb látványt nyújtott evés közben. Igaz, Niall most kivételesen nem hasonlított a legantiszociálisabb, legügyetlenebb ősemberek egyikéhez, valószínűleg Emma miatt figyelt a kinézetére.

 - Guitar Hero parti? – vetette fel Zayn.

Egymásra néztünk Harryvel és elismerően bólintottunk. Régen mennyit játszottunk vele! Lassan felemeltük a hüvelyujjunkat és öklöztünk egyet. Hirtelen felpattantam az asztaltól. Én akartam először párbajozni valakivel. A nappaliba érve felkaptam az egyik játékgitárt, amíg Harry a játékot keresgélte. Kinyitotta a tokot, majd elkeseredett arccal felém fordult.

 - Eltört.

 - Hogy micsoda? – ütöttem térdhajlaton. – Eltört, vagy eltörted? – kérdeztem kihangsúlyozva az utolsó szót.

 - Esküszöm, így találtam – beszélt hozzám, immár a földről, ugyanis az előzőleg rámért ütésemtől összecsuklott.

 - Csak mert mindig legyőzlek, ezért eltörted? Te sunyi disznó!

Harry messzire rohant, egészen a lépcsőfordulóig. Közben megérkezett a brancs többi tagja is. Szórakozva nézték végig az előbb lezajlott jelenetet. Hálásan tapsoltak, én pedig nem tehettem mást, mint meghajolni.

Harry szégyenteljesen ballagott vissza a nappaliba. Szemügyre vette a játéklemezt és hosszasan tanulmányozta. Pár pillanat múlva csodálkozó tekintet ült ki az arcára. Még többször megforgatta, mire levonta a következtetést.

 - Ezt összeharapdálták – jelentette döbbenten.

Oké, beismerem, mégsem egy sunyi disznó. Felszaladt az emeletre, hallottam az ő és Anne hangját, majd visszatért közénk.

 - Anya azt mondta, hogy Gemma áthozta Paws-t és kint felejtették a lemezt. Ő meg játéknak nézte.

Paws, mint a kutya? Mostantól ő számított az első számú ellenségemnek. Austin után. Ki nem állhattam a srácot.

 - Van valami más a Call of Duty-n kívül? – sóhajtott fel Austin. Emlegetett szamár. – Ami szórakoztató is.

 - Van, de… izé – hebegett Harry –, de tudnotok kell, az még régi. A többit elvittem magunkhoz, anya meg nem játszik. Biztosan nem vett újat… Meg amúgy is poénból vettük meg – elvörösödött. – High School Musical 3 Dance.

 - Tökéletes. Keresd ki és azonnal tedd be – ugrott fel Matt. – Te leszel Troy.
Harry megadóan az Xbox 360 mellé térdelt, kutakodva a lemez után. Niall már-már megfulladt a röhögéstől, Emma szintúgy, Zayn a combját csapkodta, Austin a földön fetrengett. Egyszer szentté avattatom azt a kutyát, az holtbiztos. Ez a látvány a világ minden kincsét megérte. Matt kikapta a lemezt Harry kezéből, majd örömteljesen behelyezte a konzolba. Elindította. A kis gépezet néhány reccsenés után meghalt és füstölni kezdett. Ettől még jobban nevetett mindenki.

 - Anya, az Xboxszal mi lett? – ordított egy hatalmasat Harry.

 - Azt összenyalta a kutya. A belsejét.

Nem volt mit tenni. Kész, vége. Harry megkísérelte újra beindítani, természetesen sikertelenül. A röhögés lassan elapadt, amikor rájöttek, hogy a füst nagyon büdös tud lenni és jobb, ha elhagyják a szobát. Austin és Zayn szétszéledtek. Amióta Simonnál egy szobában aludtak, jobban megkedvelték egymást, ahhoz képest, hogy első találkozásukkor Zayn egy tolvajnak nézte, aki ellopta Harry autóját. Chloe ugyan megpróbálta elráncigálni Matt-et, ő azonban egy millimétert sem mozdult. Felsóhajtott és kihívta Emmát a teraszra. Niall megveregette Harry vállát, aki még mindig a földön csücsült, mellette a füstölgő Xboxszal, egy eltört lemezzel és egy High School Musicales tokkal a kezeiben. Szerencsétlenebbül nem is nézhetett volna ki. Kaptam az alkalmon és lefényképeztem. Megnyitottam a Twittert. Hezitáltam, először nem akartam feltölteni a képet, de mégis megtettem. Harry lehuppant a kanapéra közém és Matt közé.

 - Kész vagyok. Ez a Marcusos mizéria amúgy is kikészít – a könyökét a térdére tette, a fejét a tenyerébe csúsztatta. -, most meg ez. Még mindig bennem van, hogy talán itt is figyel minket.

- Nem tudom, ki az a Marcus – szólalt fel Matt vágyakozó hangon. – De én szívesen lennék benned.

Harry lassan felemelte a fejét a tenyeréből és egyenesen a mellettem ülő srácra bámult. Egy jó ideig farkasszemet néztek, aztán pacsiztam egyet Matt-el, nehogy hallgatás-beleegyezés alapon még ígéretnek vegye Harry bamba fejét. Rácsaptam mindkettejük térdére és a konyhába indultam. Ott találtam Niallt is. Valamin nagyon agyalt.

 - Ezt láttad már? – fordította felém a laptopját.

A Twitter volt megnyitva, úgyhogy nem értettem, mi volt olyan érdekes, amitől a nagy gondolkodó arckifejezését kellett magára öltenie. Elég vicces látványt nyújtott az összeszorult szemeivel. Aztán leesett, hogy ilyenkor mindig a trendeken van a hangsúly. Először azt hittem, csak az imént kiposztolt Harry-s képtől örült meg a rajongótábor, ám a helyzet korántsem volt viccesnek mondható.

 - #CheshireDirectionersGetReady! – olvastam az első helyen álló hashtaget.

Ekkor rontottak be a lányok a konyhába. Chloe sietve elmesélte a találkozását azzal a rajongóval, majd az utcára néző ablakokhoz vezettek minket. Egyre többen gyülekeztek a ház előtt.

NIALL

 - Minden készen áll? – böktem hátba Harry-t, aki éppen a gombokkal volt elfoglalva.

 - Mint látod, csak az ingem van rajtam – vonta össze a szemöldökét -, úgyhogy nem.

 - És a többiek, ők mit csinálnak?

 - Honnan tudjam? – meredt rám. – Gondolom ugyanazt, mint én.

Ezt nem hittem el! Azt hittem, elégszer leszögeztem, hogy szeretném, ha hétre mindent megcsinálnának. Háromnegyed hét volt, és meg sem terítettek. Megígérték, hogy segítenek, erre itt lazsáltak. Miközben én három órát töltöttem a konyhában. Miközben sikerült Emmát lefoglaltatnom Anne-nel és Matt-tel. Miközben próbáltam elviselni a rajongók őrült sikoltozását, és nem utolsó sorban, miközben igyekeztem nem elrontani az estét. Ugyanis Emmát el akartam vinni vacsorázni, de a házból sem mertem kimozdulni. Annyian csoportosultak odakinn… Szóval házhoz hoztam az éttermet. Vagyis megpróbáltam. Általában Liammel főzöcséztünk, de ezúttal a bungalóban kellett maradnia. Úgy beszéltük meg, hogy majd éjjel mi is csatlakozunk hozzá, ha tiszta a terep, mivel kicsit sokan voltunk Anne házában.

Éppen a terasz felé tartottam, hogy megnézzem, mi a helyzet, amikor Matt-be botlottam.

 - Ugye tudod, hogy Emmát már nem sokáig tudjuk lefoglalni? Mindjárt vége a filmnek.

 - Csak tartsátok bent. Majd jelzek – utasítottam Matt-et, majd tovább folytattam az utamat.

Louis vigyorogva fogadott a teraszon. Időközben gömblámpásokkal szerelte fel a faszerkezetet, sőt, még arra is figyelt, hogy az én helyemen a baloldalra tegye a kanalat. A mosolya még szélesebbre húzódott a tátott szám látványára. Tényleg egész szépen kidekorálta a helyet.

 - Lógsz eggyel – bökött oldalba önelégülten.

Bólintottam, majd a ház felé vettem az irányt. A több órás főzőcskézéstől szó szerint az égnek állt a hajam. Amikor megpillantottam magam a tükörben, eléggé megijedtem. Borzalmasan festettem. Megragadtam a legközelebbi fésűt és valahogy rendbe raktam azt a madárfészket odafenn. Már amennyire sikerült. Miután végeztem, utoljára lecsekkoltam a fiúkat. Mindannyian öltönyben sorakoztak a hátsó ajtó előtt.

 - Jó pincérek leszünk, na! – nyugtatott meg Harry.

Zayn hangosan felhorkantott, majd újra kihúzta magát és megköszörülte a torkát.

 - Szolgálatára, Mr. Horan – pukedlizett.

 - Ti teljesen idióták vagytok – állapítottam meg. – Azért ezt ne csináljátok majd, oké?

Tiszteletteljesen meghajoltak, én pedig kuncogva felindultam a lépcsőn Emmáért. Vagyis először Mattért, hogy ő meg lelkileg felkészítse. Remek, eddig tartott a magabiztosságom. Éppen a korlátért nyúltam, nehogy a lábaim felmondják a szolgálatot az izgalomtól, amikor egy mély férfihang félbeszakított. A bejárati ajtó mögül kiabált.

 - Most azonnal engedjetek be, ti agyatlanok! – dörömbölt.

Louis egyből az ajtóhoz sietett. Simon állt a küszöbön. Legalábbis úgy gondoltuk. A kapucniját a fejére húzta és egy elázott papír cetlit szorongatott. A házba lépve egy hatalmas tócsa keletkezett alatta, amiben több pillanatig toporgott, mielőtt kibújt volna a cipőiből. A papírdarabot visszagyűrte a zsebébe. Lőttek a vacsinak.

 - Ez teljesen okés, szerintem is. Mármint, nem mintha én lennék a menedzseretek, akinek elvileg tudnia és kellene mindent rólatok – dühöngött -, és informáltnak lennie, akármi történt veletek. Nem, én csak Simon vagyok, az idióta – eddigre már az Empire State Buildinget súrolhatta a vérnyomása –, akit nemes egyszerűséggel otthagytok a házban, miközben ti vakációzni jöttök Anne-hez. Neki kellett felhívnia ma délután, hogy itt vagytok.

 - De Anne nem is mondta, hogy felhí... – szólalt fel Louis.

 - Maradj csendben! – hallgattatta el, majd jó hangosan levegőt vett.

 - Az a lényeg, hogy itt vagy, nem? – próbáltam oldani a hangulatot.

 - Ti meg miért néztek ki így? – nézett végig a fiúkon.

 - Niall-nek randija lesz – közölte Zayn. – Itt. Emmával. Tudod, Austin húgával.

Érdeklődően felhúzta a szemöldökét, de nem szidott le, inkább megveregette a vállamat, sok sikert kívánt, majd ledobta magát egy kanapéra a nappaliban. Akkor mégis állt a randi. Megkönnyebbülten megálltam annak a szobának az ajtaja előtt, amelyikben Matt, Anne és Emma filmeztek. A megbeszéltek szerint kopogtam hármat és megvártam Mattet.

 - A filmből még van öt perc. Körülbelül. Aztán kisminkeljük és felöltöztetjük Emmát. Te még átöltözöl?

 - Minek? – csodálkoztam.

 - Nem is tudom, mondjuk, mert farmer és pulcsi van rajtad, és jelenleg én jobban nézek ki, pedig most bőgtem végig a Szerelmünk Lapjait? – fonta össze a kezeit a mellkasa előtt.

Lenéztem magamra. Tényleg elég hétköznapin néztem ki.

 - Húsz perc? – sóhajtottam.

 - Megteszi – vigyorgott Matt és becsapta az ajtót maga mögött.

Mivel a sietségben Harry és Zayn rohantak vissza a mi házunkhoz összepakolni, a legelegánsabb ruhadarabom egy fehér póló volt. Átcseréltem arra a pulcsit, Harry bőröndjéből pedig kölcsönvettem egy zakót.

Öt percem volt még, és csak remélni tudtam, hogy Emma nem fog túlságosan kiakadni az instant randitól.

Örömtelin letrappoltam a lépcsőn. Mindenki Simon köré csoportosult a nappaliban és hullafehér arccal bámultak egy papírlapot. Egy kicsit mintha felderültek volna, amikor beléptem a szobába.

 - Niall, mondd, hogy te hagytál üzenetet, amikor elindultunk ide! – meredt rám Louis.

 - Micsoda? Nem, dehogy! Nem rémlik? Marcus beállított, állítólagos infókkal, satöbbi?

 - Akkor tényleg nagy a baj – sóhajtott fel Simon és a kezembe adta a papírlapot. – Ezt ma találtam meg, a földön. Valószínűleg már tegnap ott lehetett, amikor elindulhattatok, de csak ma vettem észre. 

„Simon, elmentünk. Majd mindent megmagyarázunk!” Még egyszer végigolvastam a lapot. Aztán megint.

 - Van ötletetek, hogy ki hagyhatta ott a lapot?

Mindannyian ugyanarra a személyre gondoltunk. Marcusra. Biztosan akkor hagyta ott, amikor megpróbálta bebizonyítani az ártatlanságát. 

 - Az a disznó volt, Marcus. Tutira kitervelte az egészet. Tudta, hogy el fogunk menni Simon házából. Csak azt nem tudta, hogy hova - őrjöngött Harry.

Kínomban a zsebemben lévő telefonom után nyúltam. Ekkor észrevettem egy olvasatlan SMS-t.

„A jó öreg Simon bácsi is megérkezett? Helyes. De szeretném, ha az eszetekbe vésnétek, hogy Cheshire sem nyújt majd menedéket sokáig.”

Ezzel tényleg lőttek a vacsorának.



Sziasztok! Igen, tisztában vagyunk vele, hogy mindannyian azt hittétek, hogy meghaltunk, olyan régen nem volt új rész. Nagyon-nagyon sajnáljuk. A sulikezdés és egyéb okok miatt (amit nem szeretnénk kifejteni), nem nagyon jutott időnk az írásra. De az a lényeg, hogy végre meghoztuk a fejezetet, nem? A beküldött párbeszédekből megígértük, hogy hármat be fogunk tenni a történetbe. A 41. fejezetbe csak egy került bele, ebbe viszont beleszőttük a másik kettőt is, kisebb-nagyobb változtatásokkal. Nem tudom, mikorra hozzuk majd a következő részt, de szeretnénk, ha tudnátok, hogy szeretünk titeket és megnyugtatlak titeket, egy jó ideig még boldogítjuk a népet az agymenéseinkkel ;)
Puszi, Mimi :) xx

41. fejezet

NIALL

Reggel kissé kómásan keltem. A tegnapi nap után enni sem volt sok kedvem. Nem mintha ez választás kérdése lett volna - ennem kellett és kész. A konyha felé indultam, hogy a maradék pizzát egyedül eltüntessem. Tegnap a nagy rohanásban a többiek simán otthagyták volna az érintetlen kaját, de én megmentettem. Mégsem veszhetett kárba, akkor sem, ha az a mocsok Marcus szállította ki. A rám váró, ínycsiklandó ételre gondoltam, de ahogy benyitottam az ajtón, Louist pillantottam meg. És mit csinált? Éppen bele készült harapni az utolsó szelet pizzába. Odatrappoltam hozzá és egy határozott mozdulattal kivettem a kezéből.

 - Ez az enyém!

 - Még mit nem! - vette vissza a kezemből, majd látványosan harapott belőle egy nagyot. Fintorogtam egyet, mire rám nyújtotta a nyelvét. - Rendelj magadnak. Ebbe már belekezdtem.

 - Rendben, de te nem fogsz kapni belőle.

Előkaptam a telefonom, de természetesen megint nem volt térerőm. Egy ideje már gondjaim voltak ezzel a készülékkel, talán le kellett volna cserélnem. Fel-alá kezdtem járkálni, hátha valahol erősebbek lesznek a jelek. Már a ház előtti kertben jártam, mikor valami furcsa zajra lettem figyelmes. Mintha egy autó hajtott volna a kocsibejáróra...

 - Biztos csak Simon - motyogtam, majd megtorpantam. Volt térerőm.

Megpróbáltam a lehető legkevesebbet mozogni, miközben kikerestem a cheshire-i pizzéria telefonszámát. Még akkor kértem el Harry-től, mikor legelőször itt jártunk, biztos, ami biztos alapon. Hát, most jól is jött. Már éppen tárcsáztam volna, mikor egy ismerős hangot hallottam meg.

 - Niaaaaaaaaaaall!

Ahogy felpillantottam, kicsit összezavarodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy azért képzelődöm-e, mert nem aludtam ki magam, vagy azért, mert üres a gyomrom.

 - Niaaaall! - visított fel újra Matt, majd a nyakamba vetette magát, Láttam, hogy teljes sebességgel száguldott felém, de nem gondoltam volna, hogy ilyen erővel csapódik majd nekem. Az ütközés miatt felborultam, Matt pedig rám esett. Láthatóan élvezte a helyzetet. - Még mindig gyönyörűek a szemeid.

Szótlanul meredtem rá. Igazából nem tudtam hová tenni a jelenlétét. De tényleg, mégis mit keresett itt? Hirtelen egy kéz ragadta meg a pulcsiját, és lerántotta rólam.

 - Matt, viselkedj már! A srácok meg fognak ijedni tőled - nevetett Chloe, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen a földről. - Hello, Niall! Ne haragudj Mattre. Kicsit... lehengerlő személyiség. De hát ezt már tapasztaltad.

Nevetve poroltam le a nadrágomat, majd a barna hajú fiúra pillantottam. Lerítt róla, hogy ez élete nagy pillanata. Itt van Cheshire-ben. A One Directionnel. Jobb nem is lehetne. Úgy tűnt, nem én voltam az egyetlen, aki észrevette, hogy Matt milyen izgatott.

 - Bemegyünk Mattel - ragadta meg a srácot Chloe, majd a ház felé vonszolta.

 - Próbáld megakadályozni, hogy kitweetelje, hogy itt vagyunk. Nem lenne jó vége - figyelmeztettem őket.

 - Hát persze.

Chloe már nem is figyelt rám, sokkal jobban lekötötte, hogy visszafogja Mattet. A srác fel akart venni egy cigicsikket az ajtó mellől, mert biztos volt benne, hogy az hozzáért Zayn szájához. Mosolyogva néztem utánuk, majd hirtelen eszembe jutott valami. Ha itt van Chloe és Matt, akkor...

 - Na, ki vagyok? - fogta be a szemem valaki hátulról. 

 - Nem tudom. Simon? - találgattam. Hát persze hogy tudtam. Emma volt az. Megfogtam a kezét és gyorsan szembefordultam vele. Szinte láttam magam előtt, ahogy az arcomra kiül egy hatalmas, idióta vigyor.

 - Nem talált. Paul vagyok - kacagott fel, mire még jobban elmosolyodtam. Kezdtem attól félni, hogy szétreped az arcom.

 - Francba. Nem is tudom, hogy ronthattam el - suttogtam, miközben végigsimítottam Emma haján. Ő mindeközben körém fonta a karját, majd magához húzott. Az arcomat belefúrtam a nyakába és mélyeket szippantottam az illatából. Vanília. Imádom. Egy kis ideig így álltunk, aztán Emma kibújt az ölelésemből. Legszívesebben visszahúztam volna magamhoz, de ahogy megpillantottam az arckifejezését, összeszorult a gyomrom.

 - Baj van, Emma? - kérdeztem aggódva, majd a lépcsőhöz tereltem, hogy leüljünk. - Történt valami?

 - Nem, semmi új. Csak a tegnapi.

 - Ezt már megbeszéltük. Marcus nem jó srác. Maradj távol tőle. Te nem ismered, de mi sajnos igen - ráztam a fejem szomorúan.

- De nem gonosz. Épp, hogy segíteni próbált - tiltakozott Emma. - Hinned kell nekem, Niall.

Felsóhajtottam. Emmának nem lett volna szabad itt lennie. Otthon kellett volna maradnia, ott, ahol biztonságban lehet. Ehelyett mit csinált? Utánunk jött, most meg arról próbál meggyőzni, hogy Marcus jó fej. Remek.

Már nyitottam volna a szám, hogy mondjak valamit, mikor valaki felordított a házban. Harry.

MATT

- Mi a jó franc?

Meglepetten néztem a földön ülő Harry-re. Az előbb annyira megijedt tőlem, hogy szabályosan legurult az ágyról. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hangosan tud ordítani. Elég rémisztő volt.

 - Ki vagy és mit keresel az ágyamban? - kérdezte lassan, tagoltan. Úgy beszélt, mintha minimum fogyatékos lettem volna.

Nem válaszoltam. Elvégre mit mondhattam volna? Meleg vagyok, mellesleg directioner és te vagy a kedvencem? Igen, ez aztán biztos megnyugtatta volna. Meg sem szólaltam, helyette végigfuttattam a szemem Harry-n. A haja még kócosabb volt, mint általában, a szeme álmos és... volt rajta alsógatya. Nem úgy volt, hogy meztelenül alszik? Valószínűleg észrevette, hogy stírölöm, mert a takaró felé kapott, de félúton megmerevedett. Valamiért elbizonytalanodott. Egy pillanatig gondolkozott, majd vonakodva megszólalt.

 - Ugye van rajtad ruha?

Bólintottam, mire ő megkönnyebbültem magára rántotta az eddig rajtam lévő takarót. Ülő helyzetbe tornáztam magam és úgy helyezkedtem, hogy a lehető legjobb kilátásom nyíljon rá. Végül is, ő Harry Styles. Ahogy elnéztem, kicsit kényelmetlenül érezte magát. Talán az volt a baj, hogy leplezetlenül bámultam. Igen, mintha anyu valamikor mondta volna, hogy az illetlenség.

 - Matt vagyok - törtem meg a csendet. Kicsit kínos volt.

 - Harry - biccentett, majd megköszörülte a torkát. - Hogy kerülsz ide?

 - Emmával és Chloeval jöttem. A barátjuk vagyok.

Harry félredöntött fejjel értelmezte a hallottakat, aztán hirtelen felnevetett. De nem ám halkan, diszkréten. Ugyan! Olyan hangosan, hogy biztosra vettem, hogy aki aludt még ebben a házban, az most felébredt. Vártam egy kicsit, de Harry nevetése nem gyengült. Sőt, ahogy elnéztem, már a könnye is folyt.

 - Harry, minden oké? - kérdeztem bizonytalanul.

 - Persze, csak... Én... Bocsi, de... Nem megy...

Megvontam a vállam és úgy döntöttem, megvárom, amíg megnyugszik. Tökéletesen ráértem, meg amúgy is, Harry Styles-t nézegethettem. Vagyis a fejét, a többi részét ugyanis elrejtette a takaró. Mindegy, az is szép volt. Éppen a szemöldökének az ívét tanulmányoztam, mikor kinyílt a hátam mögött az ajtó.

 - Harry, jöhetsz reggelizni - szólalt meg Zayn, majd egy kis szünet után folytatta. - Vagyis jöhettek. Liam, nem úgy volt, hogy a bungalóba mész?

Liam? Zayn azt hitte, hogy Liam vagyok? Liam James Payne? Igaz, hogy háttal ültem neki, úgyhogy az arcomat nem látta, de akkor is. Ezek szerint hátulról egyformák vagyunk? Lélegezz, Matt.

 - Várj, te nem is Liam vagy.

Összerezzentem. Észre sem vettem, hogy Zayn mellém sétált. Sebaj, így legalább őt is le tudtam csekkolni. A haja nem volt beállítva és láthatólag borotválkozni is elfelejtett. Hm, szexi. Zavartan kapkodta a szemét a fuldokló Harry és közöttem. Végül nálam állapodott meg. Összefonta a karját a mellkasa előtt, a fél szemöldökét pedig kérdőn felvonta. Azt hiszem, a szívem kihagyott egy pillanatra.

 - Szóval, ki vagy?

Szívesen megmondtam volna, hogy ki vagyok, még az összes elérhetőségemet is megadtam volna neki, de nem ment. Nem tudtam megszólalni. Csak tátogtam, mint egy fulladozó hal.

 - Ő... Matt... Emma és Chloe... barátja - nyögte a szavakat Harry két nevetés között.

Zayn szemében megérté csillant.

 - Ó, ez mindent megmagyaráz - mosolyodott el féloldalasan. Bumm. Csoda, hogy még élek. - Figyelj, Harry! Szedd össze magad. Én addig lemegyek Matt-tel.

Felkaptam a fejem, Zayn pedig intett, hogy kövessen. Még egyszer ránéztem Harryre, aki csukott szemmel, mélyeket lélegezve próbált megnyugodni, majd kiugráltam a szobából. Zayn a lépcsőkorlátnak támaszkodva várt rám.

 - Matt, mi? Niall már mesélt rólad, és hogy őszinte legyek, nem túlzott - mondta a konyhába menet. - Harryre rá se ránts, csak azon nevetett, amit Niall mesélt nekünk. Lehet, hogy nem mondta, de komolyan megijedt tőled akkor, mikor találkoztatok.

Komolyan? Megijesztettem Niall Horant? Húha. Mondani akartam valamit, hogy Zayn ne nézzen teljes idiótának, de nem találtam a hangom. Ez a srác túl jól nézett ki, csoda, hogy eddig nem vetettem magam a nyakába.

 - Hát, sok csaj tanulhatna tőled. Bemászni az ágyába? Nem vagy semmi, haver - nevetett fel, majd kacsintott egyet.

Miután bement a konyhába, és biztos voltam benne, hogy nem lát, hangtalan sikításba kezdtem és össze-vissza ugráltam. Nem bírtam magammal, na.

 - Minden rendben? - érintette meg valaki a vállam.

Felnéztem és éreztem, hogy fülig vörösödöm. Nem más állt előttem, mint Harry édesanyja, Anne. Életnagyságban.

 - Biztos te vagy Matt - mosolyodott el, majd gyengéden a konyha felé tolt. - Gyere enni. Biztos éhes vagy, Chloe meg Emma amúgy is aggódik, hogy hova tűnhettél.

LIAM

Idegesen forgattam a kezeim között a Rubik-kockámat. Még egy rajongótól kaptam az egyik dedikáláson, de sosem voltam túl jó ebben a játékban. Egyszer sem sikerült még kiraknom, nem úgy, mint Zaynnek. Neki szerintem csukott szemmel is ment volna. Feladtam. Leraktam a kockát és elterültem a földön. Gondolkoznom kellett.

Lehunytam a szemem. Mikor legközelebb kinyitottam, azt vettem észre, hogy esik. Errefelé ez nem meglepő, úgyhogy nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Hallottam azonban egy másik hangot is. Valaki dörömbölt az ajtón.

 - Akárki is vagy, légyszíves menj el - kiabáltam ki.

Semmi kedvem nem volt beszélgetni. Túl sok problémám akadt, amiket csendben, magamban terveztem megoldani, ahogy mindig is szoktam. Reméltem, hogy az ajtó előtt álló személy minél hamarabb befejezi a kopogást. Fogalmam sem volt, ki az, de jelen pillanatban nem is érdekelt. Egy dolgot szerettem volna csak nagyon. Azt, ha békén hagy.

 - Liam, engedj be! Kérlek.

Chloe. Pont az a személy, aki elől a leginkább el akartam bújni. Tegnap éjjel, amikor ideértünk, először Annehez mentünk. Annyira álmosak voltunk, hogy Harry nem kockáztatta meg az utat a bungalóig, úgyhogy mindannyian az anyja házában aludtunk. A többiek még mindig ott voltak, én azonban ahogy meghallottam Chloe hangját, azonnal átmenekültem ide. Azt hittem, nem keres majd. Tévedtem.

Elhatároztam, hogy nem engedem be. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ezt azért teszem, mert magányra van szükségem. Persze, ez nem volt igaz. Chloeval bármikor szívesen beszélgettem volna, és ettől eléggé megijedtem. Természetesen Niall-lel is szerettem beszélgetni, de ez nem ugyanaz volt. Ha Chloera gondoltam, mindig valami különös izgalom fogott el. Eszembe jutott, amikor ott állt előttem egy szál törülközőben. Emlékeztem, hogy milyen gyönyörű volt. Gyorsan elhessegettem a képet a szemem elől. Azóta nem is beszéltünk.

 - Jól van, ha ennyire nem vagy kíváncsi rám, elmegyek - kiabált be Chloe, a dörömbölés pedig abbamaradt.

El akart menni. Gondolkodás nélkül pattantam fel a földről, olyan gyorsan, hogy beleszédültem. Nem érdekelt. Az ajtóhoz száguldottam, feltéptem és kibámultam a szakadó esőbe. Chloe már félúton járt a ház felé vezető úton.

 - Várj! - kiabáltam utána. - Chloe, ne menj el!

Chloe megfordult és értetlenül nézett rám. Az előbb még nem akartam beengedni, most pedig itt kiabálok, hogy maradjon. Teljesen ésszerű. Egyébként is, hogy hagyhattam, hogy itt álljon kint? Ez nem csak egy egyszerű kis zápor volt.

 - Gyere be! Kérlek! - könyörögtem neki. Még a kölyökkutyaszemeket is bevetettem a cél érdekében.

Chloe motyogott valamit az orra alatt, majd vonakodva megindult felém. Arrébb álltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni.

 - Úgy tűnik, mindig vizes vagyok, mikor beszélgetünk - nevetett fel.

 - Ne haragudj, hamarabb be kellett volna engedjelek - szabadkoztam, miközben a szekrényben turkáltam.

 - Ugyan, semmi baj. Itt bent pillanatok alatt megszáradok, olyan jó meleg van.

 - Azért ezt terítsd magadra. Nem akarom, hogy megfázz - nyújtottam oda neki egy pokrócot.

Chloe mosolyogva vette ki a kezemből a takarót, majd háttal nekikuporodott az egyik radiátornak és jól bebugyolálta magát. Miután kényelembe helyezkedett és én is leültem vele szembe, gondterhelten pillantott rám.

 - Jól vagy, Liam?

 - Persze. Miért ne lennék jól? - vontam meg a vállam, de nem néztem a szemébe.

 - Hát, itt ez a Genevás balhé, meg Danielle is... Gondoltam, talán jól esne, ha beszélhetnél róla valakivel - mosolyodott el zavartan.

Igaza volt. Arra volt szükségem, hogy valaki meghallgasson. Elmondtam neki mindent, a Danielle-lel való szakításomtól kezdve Geneva halálán át Marcusig. Tényleg mindent kiadtam magamból, ő pedig figyelmesen hallgatott. Egyszer sem szakított félbe, csak akkor szólalt meg, mikor a történet végére értem.

 - Liam, annyira sajnálom. Bárcsak tudnék valahogy segíteni - szorította meg a kezemet.

El akartam mondani neki, hogy már ezzel rengeteget segített, de képtelen voltam rá. A bőröm lángolt, ahol Chloe megérintett, én pedig elvesztem a szemeiben. Hirtelen azon kaptam magam, hogy egyre közelebb hajolok hozzá. Nem próbált megállítani. Milliméterenként csökkent köztünk a távolság, míg végül ajkaink össze nem értek. Chloe egy pillanatra megmerevedett, de aztán viszonozta a csókomat. A kezével a hajamba túrt, én pedig az arcát simogattam, és megpróbáltam minél közelebb húzni magamhoz. Nem tudtam gondolkozni, de abban biztos voltam, hogy minimum ezer pillangó szabadult el a gyomromban.

Hirtelen egy hideg fuvallat csapott meg, mi pedig rögtön szétrebbentünk. Elfelejtettem visszazárni az ajtót? Én barom. Elég dühös voltam, amiért valaki megzavart minket. A mérgem helyét azonban a teljes sokk vette át abban a pillanatban, ahogy megláttam az ajtóban álló személyt. Mire reagáltam volna, már késő volt. Chloe kiviharzott a bungalóból.

Sziasztok! 

Íme, itt van a 41. fejezet. Inkább már nem is mondom, miért nem hoztuk hamarabb, úgyis tudjátok... Remélem, ez is ugyanúgy fog tetszeni, mint az eddigiek. Kommentelni továbbra is ér. Mielőtt kérdeznétek, a párbeszédeket a végén több részre osztottuk szét. Sehogy sem bírtunk olyat összehozni, ami passzolt volna.

Csók, Carmen ;) xx

40. fejezet

HARRY

Simon kanapéja nagyon kényelmesnek bizonyult az éjszaka.

Miután Louis-val rájöttünk, hogy az, aki a kis mikrofont tette a kabátomba, és az, aki betört a házunkba egy és ugyanaz a személy volt, teljesen megrémültünk. Louis elmesélt minden kis részletet a tegnap estéről. Az a tetovált férfi nem jó szándékból ment el a házunkhoz, világos. Valami köze lehet Geneva halálához, világos. Akkor miért kaptunk egy SMS-t, amiben azt írta, hogy veszélyben vagyunk? Miért figyelmeztetett minket saját magára? Liam erre csak annyit mondott, hogy ez az ember egy pszichopata, ne keressünk benne logikát Aztán idegesen bevonult az egyik vendégszobába és magára zárta az ajtót. Niall egy csomag chips társaságában egy másikba. Mindez már késő este történt, ezért Simon bezárta a bejárati- és teraszajtót, az ablakokat, még egyszer, utoljára, gondosan átkutatott minden kabátot és pulóvert, amiben mikrofon lehetett és lefeküdt aludni mondván, hogy még az X-Faktor válogatásokon sem szokta érni ennyi őrület.

Én, Zayn, Austin és Louis bekapcsoltuk a TV-t, idiótábbnál idiótább műsorokat nézegettünk, de végül a South Parknál ragadtunk le. Olyan hajnali egykor Zayn kijelentette, hogy inkább lefekszik aludni. Austin vele tartott. Egyáltalán nem értettem, miért ment utána, aztán lassan megvilágosodtam. Simonnak három vendégszobája volt. Liam és Niall már elfoglaltak egyet-egyet. Austin valószínűleg nem akart kanapén aludni. A kis sunyi disznó. Ráadásul kettesben maradtam Louis-val.

 - Mizu, Louis? – boxoltam bele a felkarjába. Inkább kínosra sikerült, mint barátságosra.

 - Inkább menjünk aludni – nézett körül egy sóhajtás kíséretében. – Valahova.

Az egyetlen lehetőség a sarokkanapé volt. Természetesen nem kihúzható, még egy pokrócot sem találtunk, amit rátehettünk volna, hogy a bőrhuzat ne adjon ki fingós hangokat minden egyes alkalommal, amikor megfordultunk. Az alvó Simonhoz pedig inkább nem mentünk be, inkább a halál, minthogy felébresszük.

Úgyhogy itt feküdtem délután kettőkor, a fiúknak semmi nyoma. Meg tudtam volna fojtani őket, amiért nem gondoltak arra, hogy nem csak nekik jár a pihe-puha ágyikó. Louis is aludt. Még mindig. A világ legkényelmetlenebb és leghangosabb kanapéján. Tehetséges, az biztos. Aztán eszembe jutott valami gonoszság.

Kiosontam a konyhába, kivettem egy tányért, kentem magamnak egy vajas kenyeret. Megettem, majd az üres tányért hozzávágtam a padlóhoz. Először Simon jelent meg.

 - Azt komolyan leejtetted? Hogy lehetsz ilyen béna? – rázta meg a vállaimat.

 - Véletlen volt, bocsánat – mentegetőztem. Persze. Véletlen. – Legalább felkeltél.

 - Most úgy teszek, mint aki el is hiszi – húzta össze a szemöldökét. – Mellesleg fel vagyok öltözve - mutatott végig magán. - Tudod, valakinek dolgoznia is kell. Mentem, majd jövök. Hívjatok, ha gáz van.

Még visszament a szobájába egy táskáért, majd szó nélkül kiviharzott az ajtón. Nemsokára Louis is felébredt, de nem kelt fel a kanapéról, hanem kinevetett.

 - Jó reggelt! – rontott ki a szobából Niall ordítva.

 - Maradj már csendben, a francba! – szólt rá Liam a tárva nyitott ajtó mögül.

Niall pukedlizett egyet, majd egy szempillantás alatt már a hűtőben kotorászott. Jellemző. Elégedetten nyugtáztam, hogy bevált a tervem. Zayn szó nélkül kitámolygott a szobából, becsukva maga mögött az ajtót. A fülembe súgta, hogy Austin még mindig alszik, mint a bunda, és egy ideig még nem fog felkelni. Addig Twitterezni akartam, azzal legalább elüthettem az időt és a többiek sem öltek meg, amiért felkeltettem őket. Még akkor sem, ha csak véletlenül ejtettem le azt a tányért. A házat sietve hagytuk el, éppen egy hátizsáknyi holmit hoztam magammal. A nappaliban lévő hátizsákomban kutakodtam. Úgy tűnt, nagyon siethettem, ugyanis…

 - A laptopom! Otthagytam, vágjátok? Nem élhetek nélküle! – kiáltottam el magam.

 - Én szentül hiszem, hogy a szíved nélkül nem élhetsz, de ahogy gondolod – gúnyolódott Niall teli szájjal.

A konyhába masíroztam. Szerencsétlen éppen időben hátrált el tőlem, hogy nekimenjen Liamnek. Egy félbögrényi tej ömlött rájuk. A fehér szín csak még jobban kiemelte Daddy Direction vöröslő fejét. Niall persze viccnek vette az egészet, de azért elhúzódott Liamtől, nehogy gazdagabb legyen egy lila folttal.

 - Hogy lehettek ekkora idióták? – kopogtatta meg Louis a hátamat.

Megfordultam, és a világ legszebb dolgát láttam meg. Nem is hihettem, hogy bírtam ki eddig nélküle. Lassan közelebb léptem.

 - A laptopom! – visítottam fel. – Hogy kerül ez hozzád? – Örömömben Louis nyakába ugrottam, hiába voltunk még mindig fasírtban. Ez mintha oldott volna a feszültségen.

 - Hát, izé, találtam – bontakozott ki az ölelésemből. – A házban, az ágyadon. Elhoztam. Úgy látom, nem gond.

Megköszöntem, majd le is ültem a konyhapulthoz a drágaságommal együtt.

 - Tessék Liam – fordult felé. – Telefon.

 - Egy isten vagy – hálálkodott.

Bejelentkeztem twitterre. Bár ne tettem volna. Az üzeneteim fele Geneváról szólt. Hogy Zayn tudja-e, hiszen valamikor jártak. A részvétüket is kinyilvánították a rajongók. Nem tudtak semmit az égvilágon. Nem tudták, mennyi galibát okozott ennek a lánynak a halála. Ezek szerint a sajtó máris felkapta a témát. A hírekben is utána olvastam, még mindig nincs semmi nyom, ami elvezethetne a gyilkoshoz. Csak nehogy Geneva anyja ránk terelje a figyelmet. Jó reggeltet kívántam a követőimnek.

 - Nekem kell egy pizza, most, sürgősen –követelőzött Niall. – Harry, ha már ott vagy, add le a rendelést a neten. Szokásos pepperonis pizza. Köszönöm.

Rendeltem még három sonkás-sajtosat is. Azt írták, negyed órán belül kiszállítják.

Be is tartották az ígéretüket, nemsokára csengettek is. A fiúkkal éppen TV-t néztünk. Feltápászkodtam a fotelből és a bejárati ajtóhoz siettem. A futár arcát alig lehetett látni a baseballsapkától, ugyanis közben eleredt az eső. Biztosan nem akart elázni.

 - Egy pepperonis, három sonkás-sajtos pizza?

 - Aha – bólintottam. – Gyere beljebb, amíg hozom a pénzt. El ne ázz.

Niall villámsebességgel kapta ki a kezéből a pizzáját, majd neki is látott a lakomázásnak.

 - Nem akarok tolakodni, de…

 - Igen, ez a One Direction – vágtam közbe, miközben borravaló után kutattam. – Teljes életnagyságban.

 - Tudom, hogy kik vagytok – vette le a sapkáját. Még életemben nem láttam. – És azt is tudom, ki ölte meg Genevát. Segíthetek elkapni.

Erre mindenki odakapta a fejét. Liam arca teljesen eltorzult a rémülettől. Többszöri próbálkozás után bírt csak megszólalni.

 - Marcus.

NIALL

Majdnem kiköptem a pizzámat.

 - Mármint az a Marcus, aki megfenyegette Danielle-t? – kérdeztem.

Marcus bólintott.

 - Akkor nem értelek – rázta a fejét Liam. – Most miért segítenél, te undorító féreg?

 - Bízzatok bennem. Sajnálom, ami történt – egy pillanatra el is hittem, hogy megbánta -, de ennél fontosabb dolgunk is akad. Nagy veszélyben vagytok.

Liam nekiment a vállával Marcusénak, közben cinikusan nevetett. Marcus meglepően nyugodt maradt. Nem lökött vissza, nem kezdett el veszekedni. Csak ott állt, várva, hogy lenyugodjanak a kedélyek.

 - Tényleg nagy veszélyben vagytok. Tudok Geneva anyjáról.

 - Honnan? – vonta kérdőre Liam. Szinte felnyársalta a tekintetével.

 - Komolyan? – mosolyodott el Marcus. – Szerintem tapasztaltátok már, milyen hihetetlen dolgokat tudhatok meg, ha megerőltetem magam.

Louis közben mellém került. Persze, érthető. Eleanorral is szórakozott annak idején, amikor Danielle-lel voltak kettesben. Aznap Liam és Louis egy autóba ültek, hogy megmentsék a lányokat. Itt mindenki utálta Marcust. Aki nem táplált iránta színtiszta gyűlöletet, az félt tőle.

 - Hagyjatok segíteni. Veszélyben vagytok.

 - Vá-vá-várjunk csak – csitítottam el Liamet, még mielőtt visszavághatott volna neki. – Veszélyben vagytok. Ez állt abban az SMS-ben. Te küldted. De miért?

Marcus szája egy elismerő vigyorra húzódott.

 - Mert valami köze van Geneva hálához! Hát nem értitek? Játszik velünk! – hadonászott Liam.

 - Legalább valaki nem utál ebben a házban – pillantott rám. Egyelőre nem tűnt a srác egy vérengző fenevadnak.

Harry figyelmen kívül hagyta Liamet és leültette Marcust.

 - Minél többet meg kell tudnunk a gyilkosról. Szerintem tök mindegy, kitől.

 - Szóval – köszörülte meg a torkát Marcus. – Bíznotok kell bennem.

 - Csak ezt a mondatot ismered? – nevetett fel Liam. – Bízzatok bennem - imitálta Marust. - De nem fog menni. Közöd van a gyilkossághoz. Közöd van a betöréshez. Minden vagy, csak jóindulatú nem. Úgyhogy takarodj innen.

Louis hangosan felsóhajtott, elhallgattatva ezzel Liamet. Lassan a kanapé mögé lépett. Marcus mögé.

 - Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg. – Leráncigálta róla a pulcsiját.

 - Hé, haver – tiltakozott. – Hetero vagyok.

Lou figyelmen kívül hagyta. Kicsit leguggolt, hogy egy vonalba kerüljön Marcus tarkójával. A szeme teljesen elkerekedett. Megfogta Harry fürtjeit és maga mellé húzta. A szerencsétlen fiú nem értett semmit. Aztán neki is majd’ kiestek a szemei. Ott álltak, ketten, falfehéren.

 - Menj innét – sziszegett Harry. – Takarodj.

Marcus megfordult. Megtapogatta a tarkóját.

 - Mi van a tetoválásommal?

 - Louis azt a pisztolyt látta azon, aki betört hozzánk. Én pedig amikor a poloskát a kabátomba tették.

 - Tessék? – értetlenkedett. – Hát persze – sóhajtott fel, mintha hirtelen megvilágosodott volna. – Nagyon okos. Nagyon, nagyon okos.

Harry és Louis megragadták a kezeit, a bejárati ajtó felé terelve őt. Marcus hevesen tellenkezett. Hátrapillantottam Zaynre. Eddig meg sem szólalt. Ledermedve ült a szoba lehető legtávolabb pontján. Lehuppantam mellé. Nem akartam ennek a Marcus-Louis-Harry-Liam balhé közepén lenni.

 - Nem dobhattok ki! – kiabálta. – Információim vannak.

 - Nekem is – fonta össze a karjait Liam. – Nem. Bízunk. Benned – mondta, kihangsúlyozva minden egyes szó minden egyes betűjét. – Gonosz vagy, Marcus – köpött utána.

Sikeresen kitaszigálták az ajtón. Harry kivett a tárcájából 50 fontot és szó szerint rádobta.

 - Tessék, ezt a pizzáért kapod. Remélem, elég lesz a borravaló.

Rácsukták az ajtót. Marcus még egy ideig dörömbölt, majd továbbállt.

 - Hogy tehette ezt? – suttogta Zayn.

 - Nem tudom. De nem hiszem, hogy fel fog még keresni minket. - Próbáltam a lehető legnyugodtabb maradni. Majdnem megbíztam Marcusban.

Liam, Harry és Louis beszélgettek. Nem hallottam pontosan miről, de az arcukból ítélve semmi bíztató nem lehetett a dologban. Erősen gesztikuláltak. Egyszer csak Harry elvette Louis-tól a lakásunk kulcsát, és kirohant az ajtón. Liam megállt előttünk. Ismertem ezt a nézést. Valamilyen tervet szőttek.

 - Elmegyünk innen. Harry most ment haza, hozza az autót. Nektek is keres még plusz holmikat.

Zaynnek egyből kipattantak a szemei.

 - Hogy Harry válogat nekem ruhákat? Na azt már nem. Utánamegyek.

Liam elállta az útját. Zayn kivette a zsebéből a telefonját és Harryt tárcsázta. Még ilyenkor sem hagyta cserben a hiúsága. Odébb ment, sorolva Harrynek egy hosszú listát.

 - Hova megyünk?

Inkább engedelmeskedtem. Liam megint Daddy Direction fázisba lépett. Ilyenkor jobb volt, ha meghúztam magam.

 - Cheshire. Ott biztonságban leszünk egy ideig. Harry mindjárt visszaér a kocsival. Simont nem várjuk meg. Majd jön utánunk, amikor tud.

Körbenéztem. Louis már összepakolta a táskáját. Igazából én sem hoztam valami sok cuccot. Zayn is készen állt, mire Austin kómás fejjel megállt előttünk. Végigaludta az egész drámát. Nem bírtam ki, elröhögtem magam.

 - Miről maradtam le? – kérdezte egy grimasszal az arcán.

 - Nyugi, csak a harmadik világháborúról. Pakolj össze, elmegyünk.

 - Jó, jó – lóbálta a kezét és visszavonult a szobába.

Tíz perc múlva felöltözve, összepakolva ücsörgött a kanapén. Harry hamarosan megérkezett. Szerencsére nem az ő kétszemélyes autóját hozta, hanem azt, amivel négyen szoktunk furikázni néha. Még így is szorosan fértünk el hatan. Már bőven átszenvedtük magunkat London dugóin, áthaladtunk a külvároson is, amikor bevillant valami.

 - Péntek van?

 - Igen. Egész pontosan hét óra.

 - Visszafordulunk. A Trafalgar Square az úti cél.

 - Nem, Niall. Azt nem.

 - Emmáról van szó!

Harry rácsapott egy hatalmasat a kormányra, és visszafordult. Két órába telt eljutnunk idáig, csak reméltem, hogy nyolcra odaérünk. Addig legalább volt időnk alaposan beavatni Austint a történtekbe.

Végül is fél kilenckor érkeztem meg. Kipattantam az autóból, Liam és Louis követtek, nehogy bajom essen. A közeli kis bár felé vettük az irányt, ahová a találkát megbeszéltük. Nehéz dolog várt rám. Valahogy el kell halasztanunk egy újabb randit Emmával, amiről mellesleg el is késtem. Amikor beléptem a bárba, Emma egy másik férfival osztotta meg az asztalát.

Marcussal.

EMMA

 - Őt hagyd ki ebből! – rohant a mellettem ülő férfi felé Niall.

Kirúgta alóla a széket és a földre terítette. A háta mögött megpillantottam Austint-t és Liamet is, ugyanolyan undorral néztek, mint Niall.

 - Hagyd békén! – kiáltottam. – Nem akart rosszat, ígérem.

 - Nem ismered, Emma – szólt rám Austin, majd lekevert egyet a földön fekvő férfinak.

Igazából a nevét sem tudtam. Csak leült, beszélgettünk, nagyon meglepő dolgokat mondott…

 - Az istenit, Marcus! – állította fel.

Marcus kezeit hátraszorította, alig tíz centire volt az arcuk egymástól. A bárban szerencsére csak kevesen lézengtek. Elég drága helynek találtam, biztosan csak máshol buliztak az emberek.

 - Segítek rajta, hidd el – szuszogta.

 - A te beteg módodon. – Austin elengedte a kezeit. – A húgomat hagyd ki ebből. – Minden szó után behúzott neki.

Az utolsó ütés után Marcus újra a földre esett, vérző orral. Nem bírtam elképzelni, miért utálták ennyire. A legfurcsább mégis az volt, hogy nem is védekezett. Még vissza sem ütött.

 - Elég! – ugrottam közéjük. – Csak hagyjátok elmenni, oké?

Liam és Austin összenéztek. Szerintem csak megállapodtak, hogy nem ütik tovább. De semmiképpen sem akarták elengedni.

 - Akkor én kiviszem – jelentettem ki. – Hacsak nem vertek meg engem is.

Felkaroltam Marcust és a kijárat felé segítettem. Az orrából ömlött a vér. A kezébe nyomtam a sálamat, amivel elállíthatta a vérzést. Szó nélkül távozott.

 - Ez meg mi a franc volt? – ripakodott rám Austin.

Niall megfogta a kezem és kihozott a bárból. Intett Liamnek és a bátyámnak, hogy menjenek el. Ők beszálltak egy fekete autóba. Ezután Niall felém fordult.

 - Jól vagy? – kérdezte, miközben az ujjai a hajamban játszadoztak.

 - Túlélem. Mi volt ez az egész?

 - Nincs időm elmondani.

Máris rádudáltak. Valahova nagyon siethettek. Lecsaptam az ujjait a hajamról és magamhoz öleltem. A nyakam köré fonta a karjait, a fejét a nyakamba fúrta.

 - Sajnálom, Emma – suttogta. – Annyira vártam ezt az egészet. Sosem jön össze. Sosem.

 - Ugyanezt érzem – markoltam bele a pulcsijába.

Rádudáltak. A fiúk már sürgették, de nem akartam elengedni. Szorítottam az ölelésemen. Niall lassan az arcomra csúsztatta a kezeit. Szinte lángolt a bőröm.

 - Az lesz a legjobb, ha egy ideig nem találkozunk. Cheshire-be megyünk, Harryhez. Nem mondhatom miért. Így leszel a legnagyobb biztonságban.

Ennek éppen az ellenkezőjét gondoltam. Azonban nem volt kedvem vitatkozni vele. Egy ideig nem lesz részem ilyen pillanatokban, ki kellett élveznem.

 - Jó – sóhajtottam. – Oké, ahogy jónak látod.

Elmosolyodott. Végigsimított az arcomon és még lejjebb vándoroltak az ujjai. A hüvelyujja az államat cirógatta, a többi a hajamba túrt. Egy puszit nyomott a számra, majd beszállt az autóba, ami hamarosan eltűnt a dugóban. Leintettem a legelső taxit.

Anya tudott a randiról. Ahogy beléptem, részleteket akart. Sajnos nem szolgálhattam semmivel. Egy vállrántással elintéztem az egészet. Emlékeztetett, hogy apám fél órán belül hazaér, szóval át kell öltöznöm pizsamába, nehogy szagot fogjon. Elvileg szobafogságban voltam, gyakorlatilag nem nagyon érdekelt.

Magamra zártam a szobám ajtaját. Az ajtó és a padló közötti részhez törülközőket tömködtem, a redőnyt is lehúztam. Kitapasztaltam, így apa azt hiszi, alszom, miközben a lámpám is ég. Egyből Chloe-t tárcsáztam. Mindig talált módot arra, hogy takarodó után besurranjon a házba.

 - Na, milyen volt, csajszi? – érdeklődött.

 - Csak gyere át. Meg tudod oldani? – sürgettem.

 - Én mindent megoldok. Majd kopogok a redőnyödön, oké? Gondolom, lehúztad. Puszi.

A szobám az emeleten volt. Igaz, a pont a terasz felett, így csak arra kellett felmásznia, onnan végigegyensúlyoznia a cserepeken, és kész is. Addig átcseréltem a blúzomat egy hétköznapibb darabra, a ceruzaszoknyámat pedig egy farmernadrágra. A sminkemet lemostam, a hajamat kibontottam.

Hamarosan Chloe is megérkezett. Beengedtem a szobámba.

 - Te előző életedben egy pók voltál – állapítottam meg.

 - Tudom – mondta, miközben kihalászott néhány falevelet a hajából. – Mesélj.

 - Nem történt semmi. Megjelent ez a fickó. Marcus a neve. Beszélgettünk, furcsa dolgokat mondott. Aztán besétált Niall Liammel és Austinnal, a srácot meg totál összeverték. Azt hitték, hogy bántani akart, vagy ilyesmi.

 - És bántani akart?

 - Nem hiszem. Ezután Niall-lel kettesben maradtunk, ahol nagyjából elbúcsúzott. Megy Cheshire-be, nem mondhatja meg miért. Egy ideig nem találkozhatunk, jobb lesz ez így nekem. Én azt hittem, működni fog ez az egész, Chloe. Én tényleg reméltem.

Itt eltört a mécses. Nem engedtem, hogy sok könny kifolyjon. Chloe szerencsére szóval tartott.

 - Miről beszélgettetek azzal a Marcusszal?

 - Azt mondta, vigyáznom kell magamra. Most már én is célpont lehetek. – Chloe szemei kikerekedtek. – Nem is volt alkalmam ezt elmondani nekik! – dühöngtem.

Összecsapta a kezeit, felpattant az ágyamról, rádobta a táskámat.

 - Akkor ezt feltétlenül tudatni kell velük. Irány Cheshire!

Sziasztok! Meghoztuk a 40. fejezetet. Annyira hihetetlen, hogy már itt tartunk! Remélem, tetszett, véleményeket várunk. Természetesen augusztus 9.-éig még lehet küldeni a párbeszédeket a carmenesmimi@gmail.com címre, részletek itt.
Ölel, a nyakadba ugrik, puszilgat, pacsizik, Mimi :) xx

SZERKESZD A SZTORIT!

Sziasztok!


Tudjuk, hogy mostanában lassabban jönnek a részek, mint ígértük, ezért kitaláltunk valamit, amivel ki tudunk titeket engesztelni. Kiírunk egy versenyt, amivel egy kicsit ti is bele tudtok folyni a sztori szerkesztésébe.


A lényeg a következő: pár soros jeleneteket küldhettek be, amik közül a legjobbakat beleírjuk majd a 41. fejezetbe. A lényeg, hogy ne üssön el annyira a mostani sztoritól. Fontos még, hogy ne legyenek hosszabbak 10 mondatnál, valamint tüntessétek fel, hogy melyik fiú szemszögéből íródtak.


Könnyítésnek hozunk nektek kettő példát:


"Felsóhajtottam, kimásztam az ágyból és a szekrényben kezdtem turkálni. Louis kíváncsian követte minden mozdulatomat.

 - Áh, megvan!

 - Mi van meg?

 - Ez - emeltem a magasba a kezemben tartott baseball-ütőt.

 - Minek ez neked?

 - Le kell mennünk.
 - Mi az hogy le kell mennünk? - visított Louis három oktávval magasabb hangon, mint ahogy általában."

(Harry szemszöge)

" - Francba már, Niall - nyögött fel Louis, majd ráborult az asztalra.

Értetlenül figyeltem, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, Harry robogott be a konyhába, arcán győzedelmes mosollyal. Futott pár tiszteletkört, mintha megnyert volna valami hatalmas versenyt, majd lefékezett az asztal mellett és jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.

 - Szívem csokis kuglófjának egyetlen szem mazsolája, miben segíthetek? - húzta ki magát a székén ártatlanul pislogva Louis.

 - Édes drága aranyvirágszálam, azt hiszem, nyertem - nyújtotta ki a tenyerét az irányába Harry."

(Niall szemszöge)

Reméljük, nem fog nehézségeket okozni, ha arra kérünk titeket, hogy e-mailben küldjétek el a jeleneteket. Egyrészt így nekünk is kényelmesebb, másrészt pedig izgalmasabb is, ha nem látja mindenki. Az üzeneteket a carmenesmimi@gmail.com címre várjuk, a beküldési határidő augusztus 9.

39. fejezet

LOUIS

Próbáltam összerakni a képet: az a nyugtalanító SMS, az összetört váza és a fiúk eltűnése.

 - Nagyon vicces, most már előjöhettek – huppantam le a kanapéra, hátha Niall a nyakamba szándékozott ugrani, vagy Harry fel akart volna lökni.

Semmi válasz. Vártam még néhány percet. Biztosan csak hatásszünetet tartottak. Az nem lehetséges, hogy…

 - Skacok! Ha nem jöttök elő, elmegyek. Nincs kedvem ehhez – szólaltam meg újra, de most sem reagált senki.

Idegesen elővettem a telefonomat és megnéztem a fiúk Twitterét. Nem posztoltak az utóbbi öt órában, úgyhogy akár Austin tényleg szörnnyé is változhatott és felzabálhatott mindenkit. Felálltam a kanapéról és körbejártam a házat. A konyha üres volt, ahogy a többi szoba is. Megállapítottam, hogy gyorsan mentek el. Harry itt hagyta a laptopját, Liam a telefonját, Zayn a kedvenc fésűjét, Niall a kedvenc pulcsiját. Mégis a legjobban az összetört váza nyugtalanított. Talán tényleg elvitték őket, ők pedig ellenkezni próbáltak?

 - Nyugi, Louis. Nyugalom – csitítgattam magam, de csak még feszültebb lettem. – Miért vitték volna el őket? Valószínűleg birkóztak, nem vették észre a vázát most meg valahol pizzáznak. Ki akarná őket elrabolni?

Sorra vettem mindenkit. Simont, Gemmát, Eleanort, Danielle-t, Emmát, Chloe-t, még Harry kutyáját, Pawst is, de arra jutottam, hogy egyikőjük sem bánthatta őket. Felsóhajtottam és nekiláttam feltakarítani a vázát. Egyszerűen felfújtam a dolgot. Aztán megakadt a szemem a párnákon. Összevissza dobálták őket.

 - Nem, az nem lehet. Nem rabolták el őket. Nem, azt nem. Kizárt dolog.

Ekkor vettem észre, hogy szinte ordítottam. A konyhába siettem egy csokiért.

 - Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés – mondogattam teli szájjal.

A szám tartalmának a fele kiesett a padlóra, de jelen pillanatban nem érdekelt túlságosan. Még több csokit tömködtem a zsebembe és a szobámba indultam. Ha tényleg elrabolták őket, akkor nem maradhattam a házban. Félúton a földszint és az emelet között megcsörrent a telefonom, amitől annyira megijedtem, hogy megcsúsztam és legurultam a lépcsőn. Eljöttek értem, itt a vége. Megmerevedett kezekkel felvettem a telefont, még azt sem néztem meg, ki hívott. Nem volt szükséges tudnom az elrablóm vagy a gyilkosom telefonszámát.

 - Megadom magam. Akármit adok, csak hagyj békén, oké? – Próbáltam magabiztosan megszólalni, de a hangom remegett a félelemtől.

 - Louis? – kérdezte a vonal túlsó végén lévő női hang. – Minden rendben van?

 - Már hogy lenne rendben? Meg akarsz ölni! – vádoltam, amire a nő felröhögött.

 - Te idióta, én vagyok az, Hannah – mondta, miközben próbálta visszafogni a nevetést. – Beléd meg mi ütött?

Még mindig a sokk hatása alatt álltam. Behúzódtam a legközelebbi sarokba és kis labdává kuporodtam.

 - Mindegy – folytatta. – Csak aggódtam, amiért elrohantál. Jól vagy?

Nyeltem egy nagyot, hogy szétoszlassam azt a hatalmas gombócot a torkomban.

 - Persze, mi csak… szórakozunk. Most megyek, szia. – Kinyomtam a telefont.

Még vagy fél óráig ott bujkáltam a sarokban, mire összegyűjtöttem annyi lelkierőt, hogy felmerészkedjek a szobámba. Csukott szemekkel és közel a szívinfarktushoz nyitottam ki az ajtót. Szerencsére csak a szokásos rendetlenség és enyhén áporodott szag fogadott, úgyhogy kinyitottam az ablakot. Az ágyam alól kihúztam az egyik bőröndöt. Szinte az összes ruhámat belepakoltam, így akkorára tornyosult a kupac, hogy muszáj volt szelektálnom, ha mást is magammal akartam vinni. Vagy a felét kiszedtem és betettem helyettük a személyesebb dolgaimat. Nem mertem elhagyni a szobámat. Féltem minden egyes árnyéktól és nesztől, még a postásétól is, aki éppen elhaladt az utcán. A becipzárazott bőröndöt lelöktem a földre, hogy elég helyet szoríthassak magamnak a ruharengetegben. A hátamon fetrengtem, miközben próbáltam kitalálni, mi történhetett a fiúkkal. Vajon tényleg elhurcolták őket valahova? A tenyeremet a homlokomhoz tapasztottam, hátha kiűzi a fejemből a rossz gondolatokat.

Mire magamhoz tértem, a hasamon feküdtem, a nyálam átitatta a párnámat és besötétedett. Miközben átöltöztem sorra vettem a lehetőgégeimet. Nem volt sok belőlük. Visszamehettem Hannah-hoz, hogy aztán őt is elrabolják, vagy vehettem egy sátrat és letáborozhattam valahol a Temze partján, ahol soha nem találnak meg. A második opciót választottam. Csak gratulálni tudtam magamnak, amiért elaludtam, így verhettem fel a sátrat a vaksötétben. Miután átöltöztem, lecipeltem a bőröndöt a földszintre. Csigalassúsággal elvonszoltam magamat a bejáratig, de mozgolódást hallottam az emeleten. A fejem felöl. A fejem felett pedig pontosan az én szobám volt. Ott nem lehetett senki, hiszen nemrég jöttem el onnan, hacsak esetleg… az ablak.

 - Ki van ott? – kérdeztem remegő hangon, a kilincset szorongatva.

A legközelebbi támadóeszköz egy ahhoz képest méretes cipőkanál volt. Megint döntenem kellett. A józan eszem azt sugallta, hogy fussak a lehető legmesszebbre, a kíváncsiság pedig az ellenkezőjére buzdított. A bőröndöt magam mögött hagyva felindultam lépcsőn. Hallottam, ahogy az illető az emeleten járkált. Egyszerűen meg akartam tudni, hogy kivel volt dolgom. Amikor nem találtam senkit a szobámban, megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy csak egy paranoiás idióta vagyok.

 - Itt vagyok, Louis! – hívogatott a fürdőszoba irányából.

 - Persze, hogy ott vagy. Hol máshol lennél?  - mondtam cinikusan, hogy oldjam a mindjárt feltörő pánikrohamomat.

Természetesen ott sem találtam senkit. Még utoljára benéztem a szobámba, és akkor megláttam. Az ablaknak támaszkodott. Minimum tíz centivel lehetett magasabb nálam, ha nem többel. A kopaszra nyírt haján és a nyakán egy pisztolyt ábrázoló tetkón kívül csak a hátát láttam. Élvezte a helyzetet. Nagyon is. Teljesen dühbe gurultam.

 - Fordulj meg, ha ennyire nagynak érzed magad!

Vészjóslóan felnevetett, majd kiállt a párkányra. Össze kellett görnyednie, hogy elférjen az ablakban.

 - Miért küldted nekem azt az SMS-t? Válaszolj, te barom! – Az egész testem remegett.

Egy pillanatra megdermedt. Ahogy rásütött a kinti lámpa fénye, egyértelműen ki lehetett venni, hogy a bal keze enyhe rángatózásba kezdett. A kezét ökölbe szorította és kicsit oldalra fordította a fejét.

 - Te tényleg egy idióta vagy – sóhajtott fel. – Még találkozunk, Louis. Add át az üdvözletemet a többieknek.

Elrugaszkodott és kiugrott. Mire kinéztem az ablakon, eltűnt.

ELEANOR

Unottan kavargattam a karamellás jegeskávémat, miközben az utcán elhaladó embereket figyeltem. Danielle körülbelül egy órája hívott fel és megparancsolta, hogy hatra legyek itt, a Starbuck's-ban. Na, ez az időpont körülbelül negyed órája múlt el.

 - Bocsi a zavarásért - szólított meg egy vékony hang. -, de véletlenül nem te vagy Eleanor Calder?

Felpillantottam és rámosolyogtam az asztalom előtt álló lányra. Hatalmas szemekkel meredt rám, kezeiben pedig görcsösen szorongatta a telefonját.

 - Úristen, tényleg te vagy az. Én ezt nem hiszem el... Esetleg csinálhatnánk egy képet? - mutatta fel reménykedve a készülékét.

 - Hát persze - keltem fel az asztaltól, majd megkértem egy közelben ülő nőt, hogy fényképezzen le minket. - Köszönjük szépen.

A nő morgott valami szívesenfélét, majd gyorsan visszaült az asztalához. Lehet, hogy belehalt volna egy kis kedvességbe. Visszaadtam a lánynak a telefonját, ő pedig izgatottan vizsgálta meg a képet.

 - Nagyon szépen köszönöm - hálálkodott a képernyőt tanulmányozva.

 - Ugyan, semmiség - legyintettem. Tényleg így gondoltam. Szívesen fotózkodtam a directionerekkel, még akkor is, ha én csak az egyik barátnő voltam. Nekem csak egy percembe került, őket pedig boldoggá tettem vele. Akkor meg miért ne?

 - Hát, akkor megyek is - toporgott a lány zavartan. - Megmondanád Louis-nak, hogy nagyon szeretem? És hogy kövessen Twitteren? Itt a nevem - tolt elém egy papírfecnit.

 - Mindenképpen.

 - Komolyan? Nagyon köszönöm. Ez annyira szuper!

Nevetve figyeltem az ujjongó lányt, majd miután elment, a papírfecnire pillantottam. Szívesen odaadtam volna Louis-nak, de nem tűnt valószínűnek, hogy a közeljövőben találkozni fogunk. Igazából nem is beszéltünk. Hirtelen arra sem emlékeztem, hogy szakítottunk-e. Összejöttünk egyáltalán a Harrys incidens után? Most a barátnője vagyok vagy az exe? Teljesen össze voltam zavarodva, úgyhogy kifejezetten örültem, hogy Danielle röpke 25 perces késéssel megérkezett. Reméltem, hogy képes elterelni a gondolataimat valami más irányba.

 - Olvastad a híreket? - szegezte nekem a kérdést azonnal. Értetlenül pislogtam rá, mire elővett egy összehajtogatott papírlapot a táskájából. - Gondoltam, hogy nem, úgyhogy kinyomtattam.

Elvettem a felém nyújtott lapot és átfutottam a sorokat. Aztán újra ás újra. Nem akartam hinni a szememnek.

 - Geneva Lane meghalt? Nem létezik - ráztam a fejem csodálkozva.

 - De igen. Meggyilkolták - hangsúlyozta ki a szót jelentőségteljesen Danielle. - Csak az a probléma, hogy nem tudják, ki volt az.

 - Igen, ez remek. Komolyan ezért hívtál ide?

Bólintott, majd elemelt az asztalról egy szalvétát és szórakozottan játszadozni kezdett vele. Tudtam, hogy mondani akart még valamit. Felsóhajtottam.

 - Mi a baj, Danielle?

 - Mi? Semmi, nincs semmi - vonta meg a vállát és tovább piszkálta a szalvétát.

Nem akartam elhinni, hogy képes volt iderángatni valamiért, amit utána el sem akar mondani. Mégis mit várt, hogy majd harapófogóval húzom ki belőle? Na, azt már nem. Megköszörültem a torkom, mire felpillantott. Valószínűleg elég csúnyán nézhettem, mert azonnal eldobta a szalvétát és beszélni kezdett.

 - Oké, elmondom. De ígérd meg, hogy nem ölsz meg!

 - Megígérem - húztam össze a szemem. Kíváncsi voltam, hogy mi sül ki ebből.

 - Jó, szóval... Tudom, hogy ez hülyeség... Idióta vagyok... De akkor is... - dadogott zavartan. - Szerintem...

 - Bökd már ki, Danielle!

 - Szerintem Liam volt.

Hirtelen nem tudtam, hogy mit reagáljak. Végül a nevetés mellett döntöttem, de Danielle arckifejezését látva hamar abbahagytam. Nem viccelt. Döbbenten meredtem rá.

 - Ez komoly? Liam?

 - Igen - bólogatott bőszen. - Megváltozott, Genevával gondjaik voltak. Végül is tök logikus az egész, nem?

 - De akkor is, pont Liam? Az a srác olyan veszélyes, mint egy kölyökkutya - próbáltam meggyőzni. - Nem gyanúsíthatod gyilkossággal csak azért, mert szakítottatok.

 - Jó, akkor ki lehetett? Louis? Mondjuk, ő is furcsa volt az utóbbi időkben...

 - Te meghibbantál? Mi köze lenne ehhez Louis-nak? Mi van, ha egyáltalán nem ők voltak? Ehhez mit szólsz, hm?

 - Azt, hogy hülyeség. Biztos vagyok benne, hogy ők tették vagy legalább valami közük volt hozzá. Minden okuk megvolt rá és amúgy is, ki más lett volna? - kérdezte gúnyosan. - Már csak az a kérdés, hogy melyikük.

Hitetlenkedve bámultam rá, majd felkaptam a kabátomat és szó nélkül otthagytam. Tényleg azt hitte, hogy a fiúk voltak? Pont Liam? Louis? Hogy jön ahhoz, hogy meggyanúsítsa őket? Mi joga van hozzá? Ez nem normális dolog. Ő sem normális. Megőrült. Danielle komolyan megőrült.

ZAYN

Ahogy beléptünk a Cowell-házba, Simon azonnal a kanapéhoz terelt minket. Persze mindenki szétszéledt. Senki sem akart beszélni Liammel, amióta kijelentette, bárcsak nem is csatlakozott volna a bandához, úgyhogy ő a kertben bámult a semmibe. Harry Austinnal ücsörgött a konyhában. Niall begubózott az egyik vendégszobába, én pedig próbáltam hasznossá tenni magam. Sikertelenül. Simont nemsokára behívták valami fontos ügy miatt, hiába nem akart menni, azt mondta sürgős és nem tart sokáig. Ennek már több órája. Azóta besötétedett és egyre kínosabb volt itt üldögélni. Egy jégveremben is barátságosabb volt a hangulat.
Simon egyszer csak berontott a házba. Összeszedett minket a háza legkülönbözőbb pontjairól. Végigfuttatta a pillantását rajtunk.

 - Azért egymáshoz is terveztek szólni? Mondjuk még ma?

Liam egyedül ücsörgött a nappali egy távoli szegletében. A többiek alig észrevehetően rázták a fejüket.

 - Hát, az az igazság, hogy összevesztünk... egy kicsit - vakarta meg a tarkóját Harry.

 - Igen, tudom. Én is ott voltam, rémlik? Louis-t fel sem hívtátok még? - Egyre feljebb ment nála a pumpa.

 - Mi hívtuk egyszer, de az ex-barátnője vette fel - motyogott maga elé Niall.

 - Aha, és az esetleg eszetekbe jutott, hogy ha nem veszi fel, újra felhívjátok? Nem? Komolyan idiótákkal vagyok körbevéve? - mennydörögte Simon, majd előhúzta a zsebéből a telefonját és a füléhez emelte. Pár pillanatig síri csend honolt, aztán beszélni kezdett. - Louis... Mi van? Érthetőbben!... Igen, itt vannak nálam... Hogy mi?... Nyugodj meg!... Mi lenne, ha... Louis... Louis... Figyelj már, Louis... FOGD MÁR BE, TOMLINSON! Köszönöm. Gyere el onnan azonnal, aztán majd megbeszéljük... Igen, ide! Mégis hova máshova mennél? Haladj!... Rendben, szia.

 - Mi van Louis-val, Simon? - kérdezte aggódva Liam.

Simon hátradőlt a fotelben, majd magyarázni kezdte, hogy Louis is kapott egy SMS-t, hazament, azután találkozott egy betörővel, aki állítása szerint majdnem megölte. És leidiótázta. Louis-t ismerve az utóbbit biztos jobban a szívére vette.
 - Srácok, Louis mindjárt idejön - kezdte a kioktatást. - Összevesztetek, vettem. Nem akartok beszélni erről az egész őrületről, vettem. Csakhogy itt nem az a lényeg, hogy ti mit akartok. Jelenleg a legtöbb amit tehettek, hogy erőt vesztek magatokon és ha már nem vagytok többre képesek, mint színtiszta nyáladzásra és depressziózásra, akkor segítsetek már annyival a helyzeten, hogy hallgattok is rám, oké? - Úgy tűnt, ez hatott. - Köszönöm. Innentől tessék félretenni a hülyeségeiteket. Fontosabb dolgokra kell koncentrálnunk.
Ezzel le is ült az egyik fotelbe. Csak ültünk Louis-t várva.

 - Megjöttem - hallottuk körülbelül negyed óra múlva Louis hangját az előszobából, pár pillanattal később pedig levágódott mellém a kanapéra. - Már azt hittem, hogy sátrazhatok a Temze partján. Kedves tőletek, hogy tájékoztattatok az eseményekről.

 - Mi próbáltunk hívni - védekezett Harry.

 - Igen, tudom, hogy kerestél. Egyszer - húzta fel a szemöldökét Louis. - Úgy tűnt, nem nagyon törted magad.

Komolyan képtelen voltam felfogni, hogy ezek ketten hogyan képesek még most is ilyen gyerekesen viselkedni. Tudták jól, hogy krízishelyzet van, de ahelyett, hogy kibékültek volna, inkább még jobban összevesztek. Már azt is megtiszteltetésnek vettem, hogy nem ugrottak egymásnak. Náluk ilyenkor sosem lehetett tudni.

 - Harry tényleg próbált hívni, de utána megérkezett Simon és elfelejtettünk - próbált segíteni Austin, de csak tovább rontott a helyzeten.

 - Téged meg ki kérdezett? Egyáltalán mit keresel itt? Bevettek a bandába helyettem, vagy mi? - förmedt rá Louis.

 - Nem, én csak...

 - Nem érdekelsz, Austin. Senki sem kíváncsi rád.

 - Elég legyen! - csapott a kávézóasztalra Simon. - Hagyjátok abba a veszekedést! Felfoghatnátok, hogy most minden gondunk nagyobb ennél.

Louis és Austin elmotyogtak egy-egy bocsánatkérést, de azért a biztonság kedvéért úgy helyezkedtek, hogy a lehető legtávolabb kerüljenek egymástól. Egyszerűen képtelenek voltak hosszútávon egy légtérben megmaradni. A gond csak az volt, hogy úgy tűnt, most egy ideig össze lesznek zárva. Sőt, nem is kis ideig.

 - Na, jó - sóhajtott fel Louis. - Valaki felvázolja nekem a helyzetet? Csak, mert mindenről lemaradtam és fogalmam sincs, hogy miért vagyunk bajban.

Mindenki rám pillantott, én pedig jeleztem, hogy vettem az adást. Mivel én voltam a probléma középpontjában, nyilvánvalóan nekem is kellett beavatnom Louis-t. Logikus.

 - Szóval, az a helyzet, hogy Geneva meghalt - kezdtem, majd a vigyorát látva gyorsan folytattam is. - Ne örülj, mert nem jó a hír. Genevát megölték, az anyja pedig engem gyanúsít. Meg titeket. Az egész banda bajban van, alibink meg természetesen nincs.

Louis pislogott párat, majd néma csöndben értelmezte a hallottakat. Hirtelen felnyögött és Austin felé pillantott.

 - Nekem sincs alibim? Én végig Hannahnál voltam! Ez számít, nem?

 - Igen. Ő tudja bizonyítani - bólintott Austin, Louis pedig a legnagyobb meglepetésemre hálásan rámosolygott. Persze, most, hogy megkönnyebbült, az sem zavarta, hogy Austinnal beszélt.

 - Mi az, hogy ő megússza az egészet, nekem pedig még mikrofont is csempésznek a kabátomba? - pattant fel Harry. - Hol itt az igazság?

 - Mikrofont? Mikor? - hökkent meg Louis.

 - Tényleg, Harry! Mikor? - kapta fel a fejét Simon. - Erről még semmit nem tudunk.

Harry vállat vont, majd idegesen körözni kezdett a nappaliban. Szinte hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában. Egy kis idő múlva megrázta a fejét és lerogyott a kanapéra.

 - Semmire sem emlékszem, csak arra, hogy virágot vettem anyunak, amikor nekem jött egy furcsa alak. Volt egy pisztolyt ábrázoló tetkója, de nem tudom, hogy... Louis, minden oké?

Louis halálra vált arccal, falfehéren meredt Harryre és lassan megrázta a fejét. 

 - A betörő - suttogta.

 - Mi van a betörővel? - sürgette Liam.

 - Ugyanolyan tetoválása volt.




Sziasztok! Szerencsére megjavult Carmen gépe, úgyhogy hatezer év késéssel hozni tudtuk az új részt. Még egyszer elnézést kérünk. Remélem, megérte a várakozást, kommentelni ér! ;) Puszi, Mimi :) xx