40. fejezet

HARRY

Simon kanapéja nagyon kényelmesnek bizonyult az éjszaka.

Miután Louis-val rájöttünk, hogy az, aki a kis mikrofont tette a kabátomba, és az, aki betört a házunkba egy és ugyanaz a személy volt, teljesen megrémültünk. Louis elmesélt minden kis részletet a tegnap estéről. Az a tetovált férfi nem jó szándékból ment el a házunkhoz, világos. Valami köze lehet Geneva halálához, világos. Akkor miért kaptunk egy SMS-t, amiben azt írta, hogy veszélyben vagyunk? Miért figyelmeztetett minket saját magára? Liam erre csak annyit mondott, hogy ez az ember egy pszichopata, ne keressünk benne logikát Aztán idegesen bevonult az egyik vendégszobába és magára zárta az ajtót. Niall egy csomag chips társaságában egy másikba. Mindez már késő este történt, ezért Simon bezárta a bejárati- és teraszajtót, az ablakokat, még egyszer, utoljára, gondosan átkutatott minden kabátot és pulóvert, amiben mikrofon lehetett és lefeküdt aludni mondván, hogy még az X-Faktor válogatásokon sem szokta érni ennyi őrület.

Én, Zayn, Austin és Louis bekapcsoltuk a TV-t, idiótábbnál idiótább műsorokat nézegettünk, de végül a South Parknál ragadtunk le. Olyan hajnali egykor Zayn kijelentette, hogy inkább lefekszik aludni. Austin vele tartott. Egyáltalán nem értettem, miért ment utána, aztán lassan megvilágosodtam. Simonnak három vendégszobája volt. Liam és Niall már elfoglaltak egyet-egyet. Austin valószínűleg nem akart kanapén aludni. A kis sunyi disznó. Ráadásul kettesben maradtam Louis-val.

 - Mizu, Louis? – boxoltam bele a felkarjába. Inkább kínosra sikerült, mint barátságosra.

 - Inkább menjünk aludni – nézett körül egy sóhajtás kíséretében. – Valahova.

Az egyetlen lehetőség a sarokkanapé volt. Természetesen nem kihúzható, még egy pokrócot sem találtunk, amit rátehettünk volna, hogy a bőrhuzat ne adjon ki fingós hangokat minden egyes alkalommal, amikor megfordultunk. Az alvó Simonhoz pedig inkább nem mentünk be, inkább a halál, minthogy felébresszük.

Úgyhogy itt feküdtem délután kettőkor, a fiúknak semmi nyoma. Meg tudtam volna fojtani őket, amiért nem gondoltak arra, hogy nem csak nekik jár a pihe-puha ágyikó. Louis is aludt. Még mindig. A világ legkényelmetlenebb és leghangosabb kanapéján. Tehetséges, az biztos. Aztán eszembe jutott valami gonoszság.

Kiosontam a konyhába, kivettem egy tányért, kentem magamnak egy vajas kenyeret. Megettem, majd az üres tányért hozzávágtam a padlóhoz. Először Simon jelent meg.

 - Azt komolyan leejtetted? Hogy lehetsz ilyen béna? – rázta meg a vállaimat.

 - Véletlen volt, bocsánat – mentegetőztem. Persze. Véletlen. – Legalább felkeltél.

 - Most úgy teszek, mint aki el is hiszi – húzta össze a szemöldökét. – Mellesleg fel vagyok öltözve - mutatott végig magán. - Tudod, valakinek dolgoznia is kell. Mentem, majd jövök. Hívjatok, ha gáz van.

Még visszament a szobájába egy táskáért, majd szó nélkül kiviharzott az ajtón. Nemsokára Louis is felébredt, de nem kelt fel a kanapéról, hanem kinevetett.

 - Jó reggelt! – rontott ki a szobából Niall ordítva.

 - Maradj már csendben, a francba! – szólt rá Liam a tárva nyitott ajtó mögül.

Niall pukedlizett egyet, majd egy szempillantás alatt már a hűtőben kotorászott. Jellemző. Elégedetten nyugtáztam, hogy bevált a tervem. Zayn szó nélkül kitámolygott a szobából, becsukva maga mögött az ajtót. A fülembe súgta, hogy Austin még mindig alszik, mint a bunda, és egy ideig még nem fog felkelni. Addig Twitterezni akartam, azzal legalább elüthettem az időt és a többiek sem öltek meg, amiért felkeltettem őket. Még akkor sem, ha csak véletlenül ejtettem le azt a tányért. A házat sietve hagytuk el, éppen egy hátizsáknyi holmit hoztam magammal. A nappaliban lévő hátizsákomban kutakodtam. Úgy tűnt, nagyon siethettem, ugyanis…

 - A laptopom! Otthagytam, vágjátok? Nem élhetek nélküle! – kiáltottam el magam.

 - Én szentül hiszem, hogy a szíved nélkül nem élhetsz, de ahogy gondolod – gúnyolódott Niall teli szájjal.

A konyhába masíroztam. Szerencsétlen éppen időben hátrált el tőlem, hogy nekimenjen Liamnek. Egy félbögrényi tej ömlött rájuk. A fehér szín csak még jobban kiemelte Daddy Direction vöröslő fejét. Niall persze viccnek vette az egészet, de azért elhúzódott Liamtől, nehogy gazdagabb legyen egy lila folttal.

 - Hogy lehettek ekkora idióták? – kopogtatta meg Louis a hátamat.

Megfordultam, és a világ legszebb dolgát láttam meg. Nem is hihettem, hogy bírtam ki eddig nélküle. Lassan közelebb léptem.

 - A laptopom! – visítottam fel. – Hogy kerül ez hozzád? – Örömömben Louis nyakába ugrottam, hiába voltunk még mindig fasírtban. Ez mintha oldott volna a feszültségen.

 - Hát, izé, találtam – bontakozott ki az ölelésemből. – A házban, az ágyadon. Elhoztam. Úgy látom, nem gond.

Megköszöntem, majd le is ültem a konyhapulthoz a drágaságommal együtt.

 - Tessék Liam – fordult felé. – Telefon.

 - Egy isten vagy – hálálkodott.

Bejelentkeztem twitterre. Bár ne tettem volna. Az üzeneteim fele Geneváról szólt. Hogy Zayn tudja-e, hiszen valamikor jártak. A részvétüket is kinyilvánították a rajongók. Nem tudtak semmit az égvilágon. Nem tudták, mennyi galibát okozott ennek a lánynak a halála. Ezek szerint a sajtó máris felkapta a témát. A hírekben is utána olvastam, még mindig nincs semmi nyom, ami elvezethetne a gyilkoshoz. Csak nehogy Geneva anyja ránk terelje a figyelmet. Jó reggeltet kívántam a követőimnek.

 - Nekem kell egy pizza, most, sürgősen –követelőzött Niall. – Harry, ha már ott vagy, add le a rendelést a neten. Szokásos pepperonis pizza. Köszönöm.

Rendeltem még három sonkás-sajtosat is. Azt írták, negyed órán belül kiszállítják.

Be is tartották az ígéretüket, nemsokára csengettek is. A fiúkkal éppen TV-t néztünk. Feltápászkodtam a fotelből és a bejárati ajtóhoz siettem. A futár arcát alig lehetett látni a baseballsapkától, ugyanis közben eleredt az eső. Biztosan nem akart elázni.

 - Egy pepperonis, három sonkás-sajtos pizza?

 - Aha – bólintottam. – Gyere beljebb, amíg hozom a pénzt. El ne ázz.

Niall villámsebességgel kapta ki a kezéből a pizzáját, majd neki is látott a lakomázásnak.

 - Nem akarok tolakodni, de…

 - Igen, ez a One Direction – vágtam közbe, miközben borravaló után kutattam. – Teljes életnagyságban.

 - Tudom, hogy kik vagytok – vette le a sapkáját. Még életemben nem láttam. – És azt is tudom, ki ölte meg Genevát. Segíthetek elkapni.

Erre mindenki odakapta a fejét. Liam arca teljesen eltorzult a rémülettől. Többszöri próbálkozás után bírt csak megszólalni.

 - Marcus.

NIALL

Majdnem kiköptem a pizzámat.

 - Mármint az a Marcus, aki megfenyegette Danielle-t? – kérdeztem.

Marcus bólintott.

 - Akkor nem értelek – rázta a fejét Liam. – Most miért segítenél, te undorító féreg?

 - Bízzatok bennem. Sajnálom, ami történt – egy pillanatra el is hittem, hogy megbánta -, de ennél fontosabb dolgunk is akad. Nagy veszélyben vagytok.

Liam nekiment a vállával Marcusénak, közben cinikusan nevetett. Marcus meglepően nyugodt maradt. Nem lökött vissza, nem kezdett el veszekedni. Csak ott állt, várva, hogy lenyugodjanak a kedélyek.

 - Tényleg nagy veszélyben vagytok. Tudok Geneva anyjáról.

 - Honnan? – vonta kérdőre Liam. Szinte felnyársalta a tekintetével.

 - Komolyan? – mosolyodott el Marcus. – Szerintem tapasztaltátok már, milyen hihetetlen dolgokat tudhatok meg, ha megerőltetem magam.

Louis közben mellém került. Persze, érthető. Eleanorral is szórakozott annak idején, amikor Danielle-lel voltak kettesben. Aznap Liam és Louis egy autóba ültek, hogy megmentsék a lányokat. Itt mindenki utálta Marcust. Aki nem táplált iránta színtiszta gyűlöletet, az félt tőle.

 - Hagyjatok segíteni. Veszélyben vagytok.

 - Vá-vá-várjunk csak – csitítottam el Liamet, még mielőtt visszavághatott volna neki. – Veszélyben vagytok. Ez állt abban az SMS-ben. Te küldted. De miért?

Marcus szája egy elismerő vigyorra húzódott.

 - Mert valami köze van Geneva hálához! Hát nem értitek? Játszik velünk! – hadonászott Liam.

 - Legalább valaki nem utál ebben a házban – pillantott rám. Egyelőre nem tűnt a srác egy vérengző fenevadnak.

Harry figyelmen kívül hagyta Liamet és leültette Marcust.

 - Minél többet meg kell tudnunk a gyilkosról. Szerintem tök mindegy, kitől.

 - Szóval – köszörülte meg a torkát Marcus. – Bíznotok kell bennem.

 - Csak ezt a mondatot ismered? – nevetett fel Liam. – Bízzatok bennem - imitálta Marust. - De nem fog menni. Közöd van a gyilkossághoz. Közöd van a betöréshez. Minden vagy, csak jóindulatú nem. Úgyhogy takarodj innen.

Louis hangosan felsóhajtott, elhallgattatva ezzel Liamet. Lassan a kanapé mögé lépett. Marcus mögé.

 - Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg. – Leráncigálta róla a pulcsiját.

 - Hé, haver – tiltakozott. – Hetero vagyok.

Lou figyelmen kívül hagyta. Kicsit leguggolt, hogy egy vonalba kerüljön Marcus tarkójával. A szeme teljesen elkerekedett. Megfogta Harry fürtjeit és maga mellé húzta. A szerencsétlen fiú nem értett semmit. Aztán neki is majd’ kiestek a szemei. Ott álltak, ketten, falfehéren.

 - Menj innét – sziszegett Harry. – Takarodj.

Marcus megfordult. Megtapogatta a tarkóját.

 - Mi van a tetoválásommal?

 - Louis azt a pisztolyt látta azon, aki betört hozzánk. Én pedig amikor a poloskát a kabátomba tették.

 - Tessék? – értetlenkedett. – Hát persze – sóhajtott fel, mintha hirtelen megvilágosodott volna. – Nagyon okos. Nagyon, nagyon okos.

Harry és Louis megragadták a kezeit, a bejárati ajtó felé terelve őt. Marcus hevesen tellenkezett. Hátrapillantottam Zaynre. Eddig meg sem szólalt. Ledermedve ült a szoba lehető legtávolabb pontján. Lehuppantam mellé. Nem akartam ennek a Marcus-Louis-Harry-Liam balhé közepén lenni.

 - Nem dobhattok ki! – kiabálta. – Információim vannak.

 - Nekem is – fonta össze a karjait Liam. – Nem. Bízunk. Benned – mondta, kihangsúlyozva minden egyes szó minden egyes betűjét. – Gonosz vagy, Marcus – köpött utána.

Sikeresen kitaszigálták az ajtón. Harry kivett a tárcájából 50 fontot és szó szerint rádobta.

 - Tessék, ezt a pizzáért kapod. Remélem, elég lesz a borravaló.

Rácsukták az ajtót. Marcus még egy ideig dörömbölt, majd továbbállt.

 - Hogy tehette ezt? – suttogta Zayn.

 - Nem tudom. De nem hiszem, hogy fel fog még keresni minket. - Próbáltam a lehető legnyugodtabb maradni. Majdnem megbíztam Marcusban.

Liam, Harry és Louis beszélgettek. Nem hallottam pontosan miről, de az arcukból ítélve semmi bíztató nem lehetett a dologban. Erősen gesztikuláltak. Egyszer csak Harry elvette Louis-tól a lakásunk kulcsát, és kirohant az ajtón. Liam megállt előttünk. Ismertem ezt a nézést. Valamilyen tervet szőttek.

 - Elmegyünk innen. Harry most ment haza, hozza az autót. Nektek is keres még plusz holmikat.

Zaynnek egyből kipattantak a szemei.

 - Hogy Harry válogat nekem ruhákat? Na azt már nem. Utánamegyek.

Liam elállta az útját. Zayn kivette a zsebéből a telefonját és Harryt tárcsázta. Még ilyenkor sem hagyta cserben a hiúsága. Odébb ment, sorolva Harrynek egy hosszú listát.

 - Hova megyünk?

Inkább engedelmeskedtem. Liam megint Daddy Direction fázisba lépett. Ilyenkor jobb volt, ha meghúztam magam.

 - Cheshire. Ott biztonságban leszünk egy ideig. Harry mindjárt visszaér a kocsival. Simont nem várjuk meg. Majd jön utánunk, amikor tud.

Körbenéztem. Louis már összepakolta a táskáját. Igazából én sem hoztam valami sok cuccot. Zayn is készen állt, mire Austin kómás fejjel megállt előttünk. Végigaludta az egész drámát. Nem bírtam ki, elröhögtem magam.

 - Miről maradtam le? – kérdezte egy grimasszal az arcán.

 - Nyugi, csak a harmadik világháborúról. Pakolj össze, elmegyünk.

 - Jó, jó – lóbálta a kezét és visszavonult a szobába.

Tíz perc múlva felöltözve, összepakolva ücsörgött a kanapén. Harry hamarosan megérkezett. Szerencsére nem az ő kétszemélyes autóját hozta, hanem azt, amivel négyen szoktunk furikázni néha. Még így is szorosan fértünk el hatan. Már bőven átszenvedtük magunkat London dugóin, áthaladtunk a külvároson is, amikor bevillant valami.

 - Péntek van?

 - Igen. Egész pontosan hét óra.

 - Visszafordulunk. A Trafalgar Square az úti cél.

 - Nem, Niall. Azt nem.

 - Emmáról van szó!

Harry rácsapott egy hatalmasat a kormányra, és visszafordult. Két órába telt eljutnunk idáig, csak reméltem, hogy nyolcra odaérünk. Addig legalább volt időnk alaposan beavatni Austint a történtekbe.

Végül is fél kilenckor érkeztem meg. Kipattantam az autóból, Liam és Louis követtek, nehogy bajom essen. A közeli kis bár felé vettük az irányt, ahová a találkát megbeszéltük. Nehéz dolog várt rám. Valahogy el kell halasztanunk egy újabb randit Emmával, amiről mellesleg el is késtem. Amikor beléptem a bárba, Emma egy másik férfival osztotta meg az asztalát.

Marcussal.

EMMA

 - Őt hagyd ki ebből! – rohant a mellettem ülő férfi felé Niall.

Kirúgta alóla a széket és a földre terítette. A háta mögött megpillantottam Austint-t és Liamet is, ugyanolyan undorral néztek, mint Niall.

 - Hagyd békén! – kiáltottam. – Nem akart rosszat, ígérem.

 - Nem ismered, Emma – szólt rám Austin, majd lekevert egyet a földön fekvő férfinak.

Igazából a nevét sem tudtam. Csak leült, beszélgettünk, nagyon meglepő dolgokat mondott…

 - Az istenit, Marcus! – állította fel.

Marcus kezeit hátraszorította, alig tíz centire volt az arcuk egymástól. A bárban szerencsére csak kevesen lézengtek. Elég drága helynek találtam, biztosan csak máshol buliztak az emberek.

 - Segítek rajta, hidd el – szuszogta.

 - A te beteg módodon. – Austin elengedte a kezeit. – A húgomat hagyd ki ebből. – Minden szó után behúzott neki.

Az utolsó ütés után Marcus újra a földre esett, vérző orral. Nem bírtam elképzelni, miért utálták ennyire. A legfurcsább mégis az volt, hogy nem is védekezett. Még vissza sem ütött.

 - Elég! – ugrottam közéjük. – Csak hagyjátok elmenni, oké?

Liam és Austin összenéztek. Szerintem csak megállapodtak, hogy nem ütik tovább. De semmiképpen sem akarták elengedni.

 - Akkor én kiviszem – jelentettem ki. – Hacsak nem vertek meg engem is.

Felkaroltam Marcust és a kijárat felé segítettem. Az orrából ömlött a vér. A kezébe nyomtam a sálamat, amivel elállíthatta a vérzést. Szó nélkül távozott.

 - Ez meg mi a franc volt? – ripakodott rám Austin.

Niall megfogta a kezem és kihozott a bárból. Intett Liamnek és a bátyámnak, hogy menjenek el. Ők beszálltak egy fekete autóba. Ezután Niall felém fordult.

 - Jól vagy? – kérdezte, miközben az ujjai a hajamban játszadoztak.

 - Túlélem. Mi volt ez az egész?

 - Nincs időm elmondani.

Máris rádudáltak. Valahova nagyon siethettek. Lecsaptam az ujjait a hajamról és magamhoz öleltem. A nyakam köré fonta a karjait, a fejét a nyakamba fúrta.

 - Sajnálom, Emma – suttogta. – Annyira vártam ezt az egészet. Sosem jön össze. Sosem.

 - Ugyanezt érzem – markoltam bele a pulcsijába.

Rádudáltak. A fiúk már sürgették, de nem akartam elengedni. Szorítottam az ölelésemen. Niall lassan az arcomra csúsztatta a kezeit. Szinte lángolt a bőröm.

 - Az lesz a legjobb, ha egy ideig nem találkozunk. Cheshire-be megyünk, Harryhez. Nem mondhatom miért. Így leszel a legnagyobb biztonságban.

Ennek éppen az ellenkezőjét gondoltam. Azonban nem volt kedvem vitatkozni vele. Egy ideig nem lesz részem ilyen pillanatokban, ki kellett élveznem.

 - Jó – sóhajtottam. – Oké, ahogy jónak látod.

Elmosolyodott. Végigsimított az arcomon és még lejjebb vándoroltak az ujjai. A hüvelyujja az államat cirógatta, a többi a hajamba túrt. Egy puszit nyomott a számra, majd beszállt az autóba, ami hamarosan eltűnt a dugóban. Leintettem a legelső taxit.

Anya tudott a randiról. Ahogy beléptem, részleteket akart. Sajnos nem szolgálhattam semmivel. Egy vállrántással elintéztem az egészet. Emlékeztetett, hogy apám fél órán belül hazaér, szóval át kell öltöznöm pizsamába, nehogy szagot fogjon. Elvileg szobafogságban voltam, gyakorlatilag nem nagyon érdekelt.

Magamra zártam a szobám ajtaját. Az ajtó és a padló közötti részhez törülközőket tömködtem, a redőnyt is lehúztam. Kitapasztaltam, így apa azt hiszi, alszom, miközben a lámpám is ég. Egyből Chloe-t tárcsáztam. Mindig talált módot arra, hogy takarodó után besurranjon a házba.

 - Na, milyen volt, csajszi? – érdeklődött.

 - Csak gyere át. Meg tudod oldani? – sürgettem.

 - Én mindent megoldok. Majd kopogok a redőnyödön, oké? Gondolom, lehúztad. Puszi.

A szobám az emeleten volt. Igaz, a pont a terasz felett, így csak arra kellett felmásznia, onnan végigegyensúlyoznia a cserepeken, és kész is. Addig átcseréltem a blúzomat egy hétköznapibb darabra, a ceruzaszoknyámat pedig egy farmernadrágra. A sminkemet lemostam, a hajamat kibontottam.

Hamarosan Chloe is megérkezett. Beengedtem a szobámba.

 - Te előző életedben egy pók voltál – állapítottam meg.

 - Tudom – mondta, miközben kihalászott néhány falevelet a hajából. – Mesélj.

 - Nem történt semmi. Megjelent ez a fickó. Marcus a neve. Beszélgettünk, furcsa dolgokat mondott. Aztán besétált Niall Liammel és Austinnal, a srácot meg totál összeverték. Azt hitték, hogy bántani akart, vagy ilyesmi.

 - És bántani akart?

 - Nem hiszem. Ezután Niall-lel kettesben maradtunk, ahol nagyjából elbúcsúzott. Megy Cheshire-be, nem mondhatja meg miért. Egy ideig nem találkozhatunk, jobb lesz ez így nekem. Én azt hittem, működni fog ez az egész, Chloe. Én tényleg reméltem.

Itt eltört a mécses. Nem engedtem, hogy sok könny kifolyjon. Chloe szerencsére szóval tartott.

 - Miről beszélgettetek azzal a Marcusszal?

 - Azt mondta, vigyáznom kell magamra. Most már én is célpont lehetek. – Chloe szemei kikerekedtek. – Nem is volt alkalmam ezt elmondani nekik! – dühöngtem.

Összecsapta a kezeit, felpattant az ágyamról, rádobta a táskámat.

 - Akkor ezt feltétlenül tudatni kell velük. Irány Cheshire!

Sziasztok! Meghoztuk a 40. fejezetet. Annyira hihetetlen, hogy már itt tartunk! Remélem, tetszett, véleményeket várunk. Természetesen augusztus 9.-éig még lehet küldeni a párbeszédeket a carmenesmimi@gmail.com címre, részletek itt.
Ölel, a nyakadba ugrik, puszilgat, pacsizik, Mimi :) xx