2012. augusztus 23., csütörtök

41. fejezet

NIALL

Reggel kissé kómásan keltem. A tegnapi nap után enni sem volt sok kedvem. Nem mintha ez választás kérdése lett volna - ennem kellett és kész. A konyha felé indultam, hogy a maradék pizzát egyedül eltüntessem. Tegnap a nagy rohanásban a többiek simán otthagyták volna az érintetlen kaját, de én megmentettem. Mégsem veszhetett kárba, akkor sem, ha az a mocsok Marcus szállította ki. A rám váró, ínycsiklandó ételre gondoltam, de ahogy benyitottam az ajtón, Louist pillantottam meg. És mit csinált? Éppen bele készült harapni az utolsó szelet pizzába. Odatrappoltam hozzá és egy határozott mozdulattal kivettem a kezéből.
 - Ez az enyém!
 - Még mit nem! - vette vissza a kezemből, majd látványosan harapott belőle egy nagyot. Fintorogtam egyet, mire rám nyújtotta a nyelvét. - Rendelj magadnak. Ebbe már belekezdtem.
 - Rendben, de te nem fogsz kapni belőle.
Előkaptam a telefonom, de természetesen megint nem volt térerőm. Egy ideje már gondjaim voltak ezzel a készülékkel, talán le kellett volna cserélnem. Fel-alá kezdtem járkálni, hátha valahol erősebbek lesznek a jelek. Már a ház előtti kertben jártam, mikor valami furcsa zajra lettem figyelmes. Mintha egy autó hajtott volna a kocsibejáróra...
 - Biztos csak Simon - motyogtam, majd megtorpantam. Volt térerőm.
Megpróbáltam a lehető legkevesebbet mozogni, miközben kikerestem a cheshire-i pizzéria telefonszámát. Még akkor kértem el Harry-től, mikor legelőször itt jártunk, biztos, ami biztos alapon. Hát, most jól is jött. Már éppen tárcsáztam volna, mikor egy ismerős hangot hallottam meg.
 - Niaaaaaaaaaaall!
Ahogy felpillantottam, kicsit összezavarodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy azért képzelődöm-e, mert nem aludtam ki magam, vagy azért, mert üres a gyomrom.
 - Niaaaall! - visított fel újra Matt, majd a nyakamba vetette magát, Láttam, hogy teljes sebességgel száguldott felém, de nem gondoltam volna, hogy ilyen erővel csapódik majd nekem. Az ütközés miatt felborultam, Matt pedig rám esett. Láthatóan élvezte a helyzetet. - Még mindig gyönyörűek a szemeid.
Szótlanul meredtem rá. Igazából nem tudtam hová tenni a jelenlétét. De tényleg, mégis mit keresett itt? Hirtelen egy kéz ragadta meg a pulcsiját, és lerántotta rólam.
 - Matt, viselkedj már! A srácok meg fognak ijedni tőled - nevetett Chloe, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen a földről. - Hello, Niall! Ne haragudj Mattre. Kicsit... lehengerlő személyiség. De hát ezt már tapasztaltad.
Nevetve poroltam le a nadrágomat, majd a barna hajú fiúra pillantottam. Lerítt róla, hogy ez élete nagy pillanata. Itt van Cheshire-ben. A One Directionnel. Jobb nem is lehetne. Úgy tűnt, nem én voltam az egyetlen, aki észrevette, hogy Matt milyen izgatott.
 - Bemegyünk Mattel - ragadta meg a srácot Chloe, majd a ház felé vonszolta.
 - Próbáld megakadályozni, hogy kitweetelje, hogy itt vagyunk. Nem lenne jó vége - figyelmeztettem őket.
 - Hát persze.
Chloe már nem is figyelt rám, sokkal jobban lekötötte, hogy visszafogja Mattet. A srác fel akart venni egy cigicsikket az ajtó mellől, mert biztos volt benne, hogy az hozzáért Zayn szájához. Mosolyogva néztem utánuk, majd hirtelen eszembe jutott valami. Ha itt van Chloe és Matt, akkor...
 - Na, ki vagyok? - fogta be a szemem valaki hátulról. 
 - Nem tudom. Simon? - találgattam. Hát persze hogy tudtam. Emma volt az. Megfogtam a kezét és gyorsan szembefordultam vele. Szinte láttam magam előtt, ahogy az arcomra kiül egy hatalmas, idióta vigyor.
 - Nem talált. Paul vagyok - kacagott fel, mire még jobban elmosolyodtam. Kezdtem attól félni, hogy szétreped az arcom.
 - Francba. Nem is tudom, hogy ronthattam el - suttogtam, miközben végigsimítottam Emma haján. Ő mindeközben körém fonta a karját, majd magához húzott. Az arcomat belefúrtam a nyakába és mélyeket szippantottam az illatából. Vanília. Imádom. Egy kis ideig így álltunk, aztán Emma kibújt az ölelésemből. Legszívesebben visszahúztam volna magamhoz, de ahogy megpillantottam az arckifejezését, összeszorult a gyomrom.
 - Baj van, Emma? - kérdeztem aggódva, majd a lépcsőhöz tereltem, hogy leüljünk. - Történt valami?
 - Nem, semmi új. Csak a tegnapi.
 - Ezt már megbeszéltük. Marcus nem jó srác. Maradj távol tőle. Te nem ismered, de mi sajnos igen - ráztam a fejem szomorúan.
- De nem gonosz. Épp, hogy segíteni próbált - tiltakozott Emma. - Hinned kell nekem, Niall.
Felsóhajtottam. Emmának nem lett volna szabad itt lennie. Otthon kellett volna maradnia, ott, ahol biztonságban lehet. Ehelyett mit csinált? Utánunk jött, most meg arról próbál meggyőzni, hogy Marcus jó fej. Remek.
Már nyitottam volna a szám, hogy mondjak valamit, mikor valaki felordított a házban. Harry.


MATT

- Mi a jó franc?
Meglepetten néztem a földön ülő Harry-re. Az előbb annyira megijedt tőlem, hogy szabályosan legurult az ágyról. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hangosan tud ordítani. Elég rémisztő volt.
 - Ki vagy és mit keresel az ágyamban? - kérdezte lassan, tagoltan. Úgy beszélt, mintha minimum fogyatékos lettem volna.
Nem válaszoltam. Elvégre mit mondhattam volna? Meleg vagyok, mellesleg directioner és te vagy a kedvencem? Igen, ez aztán biztos megnyugtatta volna. Meg sem szólaltam, helyette végigfuttattam a szemem Harry-n. A haja még kócosabb volt, mint általában, a szeme álmos és... volt rajta alsógatya. Nem úgy volt, hogy meztelenül alszik? Valószínűleg észrevette, hogy stírölöm, mert a takaró felé kapott, de félúton megmerevedett. Valamiért elbizonytalanodott. Egy pillanatig gondolkozott, majd vonakodva megszólalt.
 - Ugye van rajtad ruha?
Bólintottam, mire ő megkönnyebbültem magára rántotta az eddig rajtam lévő takarót. Ülő helyzetbe tornáztam magam és úgy helyezkedtem, hogy a lehető legjobb kilátásom nyíljon rá. Végül is, ő Harry Styles. Ahogy elnéztem, kicsit kényelmetlenül érezte magát. Talán az volt a baj, hogy leplezetlenül bámultam. Igen, mintha anyu valamikor mondta volna, hogy az illetlenség.
 - Matt vagyok - törtem meg a csendet. Kicsit kínos volt.
 - Harry - biccentett, majd megköszörülte a torkát. - Hogy kerülsz ide?
 - Emmával és Chloeval jöttem. A barátjuk vagyok.
Harry félredöntött fejjel értelmezte a hallottakat, aztán hirtelen felnevetett. De nem ám halkan, diszkréten. Ugyan! Olyan hangosan, hogy biztosra vettem, hogy aki aludt még ebben a házban, az most felébredt. Vártam egy kicsit, de Harry nevetése nem gyengült. Sőt, ahogy elnéztem, már a könnye is folyt.
 - Harry, minden oké? - kérdeztem bizonytalanul.
 - Persze, csak... Én... Bocsi, de... Nem megy...
Megvontam a vállam és úgy döntöttem, megvárom, amíg megnyugszik. Tökéletesen ráértem, meg amúgy is, Harry Styles-t nézegethettem. Vagyis a fejét, a többi részét ugyanis elrejtette a takaró. Mindegy, az is szép volt. Éppen a szemöldökének az ívét tanulmányoztam, mikor kinyílt a hátam mögött az ajtó.
 - Harry, jöhetsz reggelizni - szólalt meg Zayn, majd egy kis szünet után folytatta. - Vagyis jöhettek. Liam, nem úgy volt, hogy a bungalóba mész?
Liam? Zayn azt hitte, hogy Liam vagyok? Liam James Payne? Igaz, hogy háttal ültem neki, úgyhogy az arcomat nem látta, de akkor is. Ezek szerint hátulról egyformák vagyunk? Lélegezz, Matt.
 - Várj, te nem is Liam vagy.
Összerezzentem. Észre sem vettem, hogy Zayn mellém sétált. Sebaj, így legalább őt is le tudtam csekkolni. A haja nem volt beállítva és láthatólag borotválkozni is elfelejtett. Hm, szexi. Zavartan kapkodta a szemét a fuldokló Harry és közöttem. Végül nálam állapodott meg. Összefonta a karját a mellkasa előtt, a fél szemöldökét pedig kérdőn felvonta. Azt hiszem, a szívem kihagyott egy pillanatra.
 - Szóval, ki vagy?
Szívesen megmondtam volna, hogy ki vagyok, még az összes elérhetőségemet is megadtam volna neki, de nem ment. Nem tudtam megszólalni. Csak tátogtam, mint egy fulladozó hal.
 - Ő... Matt... Emma és Chloe... barátja - nyögte a szavakat Harry két nevetés között.
Zayn szemében megérté csillant.
 - Ó, ez mindent megmagyaráz - mosolyodott el féloldalasan. Bumm. Csoda, hogy még élek. - Figyelj, Harry! Szedd össze magad. Én addig lemegyek Matt-tel.
Felkaptam a fejem, Zayn pedig intett, hogy kövessen. Még egyszer ránéztem Harryre, aki csukott szemmel, mélyeket lélegezve próbált megnyugodni, majd kiugráltam a szobából. Zayn a lépcsőkorlátnak támaszkodva várt rám.
 - Matt, mi? Niall már mesélt rólad, és hogy őszinte legyek, nem túlzott - mondta a konyhába menet. - Harryre rá se ránts, csak azon nevetett, amit Niall mesélt nekünk. Lehet, hogy nem mondta, de komolyan megijedt tőled akkor, mikor találkoztatok.
Komolyan? Megijesztettem Niall Horant? Húha. Mondani akartam valamit, hogy Zayn ne nézzen teljes idiótának, de nem találtam a hangom. Ez a srác túl jól nézett ki, csoda, hogy eddig nem vetettem magam a nyakába.
 - Hát, sok csaj tanulhatna tőled. Bemászni az ágyába? Nem vagy semmi, haver - nevetett fel, majd kacsintott egyet.
Miután bement a konyhába, és biztos voltam benne, hogy nem lát, hangtalan sikításba kezdtem és össze-vissza ugráltam. Nem bírtam magammal, na.
 - Minden rendben? - érintette meg valaki a vállam.
Felnéztem és éreztem, hogy fülig vörösödöm. Nem más állt előttem, mint Harry édesanyja, Anne. Életnagyságban.
 - Biztos te vagy Matt - mosolyodott el, majd gyengéden a konyha felé tolt. - Gyere enni. Biztos éhes vagy, Chloe meg Emma amúgy is aggódik, hogy hova tűnhettél.


LIAM

Idegesen forgattam a kezeim között a Rubik-kockámat. Még egy rajongótól kaptam az egyik dedikáláson, de sosem voltam túl jó ebben a játékban. Egyszer sem sikerült még kiraknom, nem úgy, mint Zaynnek. Neki szerintem csukott szemmel is ment volna. Feladtam. Leraktam a kockát és elterültem a földön. Gondolkoznom kellett.
Lehunytam a szemem. Mikor legközelebb kinyitottam, azt vettem észre, hogy esik. Errefelé ez nem meglepő, úgyhogy nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Hallottam azonban egy másik hangot is. Valaki dörömbölt az ajtón.
 - Akárki is vagy, légyszíves menj el - kiabáltam ki.
Semmi kedvem nem volt beszélgetni. Túl sok problémám akadt, amiket csendben, magamban terveztem megoldani, ahogy mindig is szoktam. Reméltem, hogy az ajtó előtt álló személy minél hamarabb befejezi a kopogást. Fogalmam sem volt, ki az, de jelen pillanatban nem is érdekelt. Egy dolgot szerettem volna csak nagyon. Azt, ha békén hagy.
 - Liam, engedj be! Kérlek.
Chloe. Pont az a személy, aki elől a leginkább el akartam bújni. Tegnap éjjel, amikor ideértünk, először Annehez mentünk. Annyira álmosak voltunk, hogy Harry nem kockáztatta meg az utat a bungalóig, úgyhogy mindannyian az anyja házában aludtunk. A többiek még mindig ott voltak, én azonban ahogy meghallottam Chloe hangját, azonnal átmenekültem ide. Azt hittem, nem keres majd. Tévedtem.
Elhatároztam, hogy nem engedem be. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ezt azért teszem, mert magányra van szükségem. Persze, ez nem volt igaz. Chloeval bármikor szívesen beszélgettem volna, és ettől eléggé megijedtem. Természetesen Niall-lel is szerettem beszélgetni, de ez nem ugyanaz volt. Ha Chloera gondoltam, mindig valami különös izgalom fogott el. Eszembe jutott, amikor ott állt előttem egy szál törülközőben. Emlékeztem, hogy milyen gyönyörű volt. Gyorsan elhessegettem a képet a szemem elől. Azóta nem is beszéltünk.
 - Jól van, ha ennyire nem vagy kíváncsi rám, elmegyek - kiabált be Chloe, a dörömbölés pedig abbamaradt.
El akart menni. Gondolkodás nélkül pattantam fel a földről, olyan gyorsan, hogy beleszédültem. Nem érdekelt. Az ajtóhoz száguldottam, feltéptem és kibámultam a szakadó esőbe. Chloe már félúton járt a ház felé vezető úton.
 - Várj! - kiabáltam utána. - Chloe, ne menj el!
Chloe megfordult és értetlenül nézett rám. Az előbb még nem akartam beengedni, most pedig itt kiabálok, hogy maradjon. Teljesen ésszerű. Egyébként is, hogy hagyhattam, hogy itt álljon kint? Ez nem csak egy egyszerű kis zápor volt.
 - Gyere be! Kérlek! - könyörögtem neki. Még a kölyökkutyaszemeket is bevetettem a cél érdekében.
Chloe motyogott valamit az orra alatt, majd vonakodva megindult felém. Arrébb álltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni.
 - Úgy tűnik, mindig vizes vagyok, mikor beszélgetünk - nevetett fel.
 - Ne haragudj, hamarabb be kellett volna engedjelek - szabadkoztam, miközben a szekrényben turkáltam.
 - Ugyan, semmi baj. Itt bent pillanatok alatt megszáradok, olyan jó meleg van.
 - Azért ezt terítsd magadra. Nem akarom, hogy megfázz - nyújtottam oda neki egy pokrócot.
Chloe mosolyogva vette ki a kezemből a takarót, majd háttal nekikuporodott az egyik radiátornak és jól bebugyolálta magát. Miután kényelembe helyezkedett és én is leültem vele szembe, gondterhelten pillantott rám.
 - Jól vagy, Liam?
 - Persze. Miért ne lennék jól? - vontam meg a vállam, de nem néztem a szemébe.
 - Hát, itt ez a Genevás balhé, meg Danielle is... Gondoltam, talán jól esne, ha beszélhetnél róla valakivel - mosolyodott el zavartan.
Igaza volt. Arra volt szükségem, hogy valaki meghallgasson. Elmondtam neki mindent, a Danielle-lel való szakításomtól kezdve Geneva halálán át Marcusig. Tényleg mindent kiadtam magamból, ő pedig figyelmesen hallgatott. Egyszer sem szakított félbe, csak akkor szólalt meg, mikor a történet végére értem.
 - Liam, annyira sajnálom. Bárcsak tudnék valahogy segíteni - szorította meg a kezemet.
El akartam mondani neki, hogy már ezzel rengeteget segített, de képtelen voltam rá. A bőröm lángolt, ahol Chloe megérintett, én pedig elvesztem a szemeiben. Hirtelen azon kaptam magam, hogy egyre közelebb hajolok hozzá. Nem próbált megállítani. Milliméterenként csökkent köztünk a távolság, míg végül ajkaink össze nem értek. Chloe egy pillanatra megmerevedett, de aztán viszonozta a csókomat. A kezével a hajamba túrt, én pedig az arcát simogattam, és megpróbáltam minél közelebb húzni magamhoz. Nem tudtam gondolkozni, de abban biztos voltam, hogy minimum ezer pillangó szabadult el a gyomromban.
Hirtelen egy hideg fuvallat csapott meg, mi pedig rögtön szétrebbentünk. Elfelejtettem visszazárni az ajtót? Én barom. Elég dühös voltam, amiért valaki megzavart minket. A mérgem helyét azonban a teljes sokk vette át abban a pillanatban, ahogy megláttam az ajtóban álló személyt. Mire reagáltam volna, már késő volt. Chloe kiviharzott a bungalóból.




Sziasztok! 
Íme, itt van a 41. fejezet. Inkább már nem is mondom, miért nem hoztuk hamarabb, úgyis tudjátok... Remélem, ez is ugyanúgy fog tetszeni, mint az eddigiek. Kommentelni továbbra is ér. Mielőtt kérdeznétek, a párbeszédeket a végén több részre osztottuk szét. Sehogy sem bírtunk olyat összehozni, ami passzolt volna.
Csók, Carmen ;) xx

2012. augusztus 8., szerda

40. fejezet

HARRY

Simon kanapéja nagyon kényelmesnek bizonyult az éjszaka.
Miután Louis-val rájöttünk, hogy az, aki a kis mikrofont tette a kabátomba, és az, aki betört a házunkba egy és ugyanaz a személy volt, teljesen megrémültünk. Louis elmesélt minden kis részletet a tegnap estéről. Az a tetovált férfi nem jó szándékból ment el a házunkhoz, világos. Valami köze lehet Geneva halálához, világos. Akkor miért kaptunk egy SMS-t, amiben azt írta, hogy veszélyben vagyunk? Miért figyelmeztetett minket saját magára? Liam erre csak annyit mondott, hogy ez az ember egy pszichopata, ne keressünk benne logikát Aztán idegesen bevonult az egyik vendégszobába és magára zárta az ajtót. Niall egy csomag chips társaságában egy másikba. Mindez már késő este történt, ezért Simon bezárta a bejárati- és teraszajtót, az ablakokat, még egyszer, utoljára, gondosan átkutatott minden kabátot és pulóvert, amiben mikrofon lehetett és lefeküdt aludni mondván, hogy még az X-Faktor válogatásokon sem szokta érni ennyi őrület.
Én, Zayn, Austin és Louis bekapcsoltuk a TV-t, idiótábbnál idiótább műsorokat nézegettünk, de végül a South Parknál ragadtunk le. Olyan hajnali egykor Zayn kijelentette, hogy inkább lefekszik aludni. Austin vele tartott. Egyáltalán nem értettem, miért ment utána, aztán lassan megvilágosodtam. Simonnak három vendégszobája volt. Liam és Niall már elfoglaltak egyet-egyet. Austin valószínűleg nem akart kanapén aludni. A kis sunyi disznó. Ráadásul kettesben maradtam Louis-val.
 - Mizu, Louis? – boxoltam bele a felkarjába. Inkább kínosra sikerült, mint barátságosra.
 - Inkább menjünk aludni – nézett körül egy sóhajtás kíséretében. – Valahova.
Az egyetlen lehetőség a sarokkanapé volt. Természetesen nem kihúzható, még egy pokrócot sem találtunk, amit rátehettünk volna, hogy a bőrhuzat ne adjon ki fingós hangokat minden egyes alkalommal, amikor megfordultunk. Az alvó Simonhoz pedig inkább nem mentünk be, inkább a halál, minthogy felébresszük.
Úgyhogy itt feküdtem délután kettőkor, a fiúknak semmi nyoma. Meg tudtam volna fojtani őket, amiért nem gondoltak arra, hogy nem csak nekik jár a pihe-puha ágyikó. Louis is aludt. Még mindig. A világ legkényelmetlenebb és leghangosabb kanapéján. Tehetséges, az biztos. Aztán eszembe jutott valami gonoszság.
Kiosontam a konyhába, kivettem egy tányért, kentem magamnak egy vajas kenyeret. Megettem, majd az üres tányért hozzávágtam a padlóhoz. Először Simon jelent meg.
 - Azt komolyan leejtetted? Hogy lehetsz ilyen béna? – rázta meg a vállaimat.
 - Véletlen volt, bocsánat – mentegetőztem. Persze. Véletlen. – Legalább felkeltél.
 - Most úgy teszek, mint aki el is hiszi – húzta össze a szemöldökét. – Mellesleg fel vagyok öltözve - mutatott végig magán. - Tudod, valakinek dolgoznia is kell. Mentem, majd jövök. Hívjatok, ha gáz van.
Még visszament a szobájába egy táskáért, majd szó nélkül kiviharzott az ajtón. Nemsokára Louis is felébredt, de nem kelt fel a kanapéról, hanem kinevetett.
 - Jó reggelt! – rontott ki a szobából Niall ordítva.
 - Maradj már csendben, a francba! – szólt rá Liam a tárva nyitott ajtó mögül.
Niall pukedlizett egyet, majd egy szempillantás alatt már a hűtőben kotorászott. Jellemző. Elégedetten nyugtáztam, hogy bevált a tervem. Zayn szó nélkül kitámolygott a szobából, becsukva maga mögött az ajtót. A fülembe súgta, hogy Austin még mindig alszik, mint a bunda, és egy ideig még nem fog felkelni. Addig Twitterezni akartam, azzal legalább elüthettem az időt és a többiek sem öltek meg, amiért felkeltettem őket. Még akkor sem, ha csak véletlenül ejtettem le azt a tányért. A házat sietve hagytuk el, éppen egy hátizsáknyi holmit hoztam magammal. A nappaliban lévő hátizsákomban kutakodtam. Úgy tűnt, nagyon siethettem, ugyanis…
 - A laptopom! Otthagytam, vágjátok? Nem élhetek nélküle! – kiáltottam el magam.
 - Én szentül hiszem, hogy a szíved nélkül nem élhetsz, de ahogy gondolod – gúnyolódott Niall teli szájjal.
A konyhába masíroztam. Szerencsétlen éppen időben hátrált el tőlem, hogy nekimenjen Liamnek. Egy félbögrényi tej ömlött rájuk. A fehér szín csak még jobban kiemelte Daddy Direction vöröslő fejét. Niall persze viccnek vette az egészet, de azért elhúzódott Liamtől, nehogy gazdagabb legyen egy lila folttal.
 - Hogy lehettek ekkora idióták? – kopogtatta meg Louis a hátamat.
Megfordultam, és a világ legszebb dolgát láttam meg. Nem is hihettem, hogy bírtam ki eddig nélküle. Lassan közelebb léptem.
 - A laptopom! – visítottam fel. – Hogy kerül ez hozzád? – Örömömben Louis nyakába ugrottam, hiába voltunk még mindig fasírtban. Ez mintha oldott volna a feszültségen.
 - Hát, izé, találtam – bontakozott ki az ölelésemből. – A házban, az ágyadon. Elhoztam. Úgy látom, nem gond.
Megköszöntem, majd le is ültem a konyhapulthoz a drágaságommal együtt.
 - Tessék Liam – fordult felé. – Telefon.
 - Egy isten vagy – hálálkodott.
Bejelentkeztem twitterre. Bár ne tettem volna. Az üzeneteim fele Geneváról szólt. Hogy Zayn tudja-e, hiszen valamikor jártak. A részvétüket is kinyilvánították a rajongók. Nem tudtak semmit az égvilágon. Nem tudták, mennyi galibát okozott ennek a lánynak a halála. Ezek szerint a sajtó máris felkapta a témát. A hírekben is utána olvastam, még mindig nincs semmi nyom, ami elvezethetne a gyilkoshoz. Csak nehogy Geneva anyja ránk terelje a figyelmet. Jó reggeltet kívántam a követőimnek.
 - Nekem kell egy pizza, most, sürgősen –követelőzött Niall. – Harry, ha már ott vagy, add le a rendelést a neten. Szokásos pepperonis pizza. Köszönöm.
Rendeltem még három sonkás-sajtosat is. Azt írták, negyed órán belül kiszállítják.
Be is tartották az ígéretüket, nemsokára csengettek is. A fiúkkal éppen TV-t néztünk. Feltápászkodtam a fotelből és a bejárati ajtóhoz siettem. A futár arcát alig lehetett látni a baseballsapkától, ugyanis közben eleredt az eső. Biztosan nem akart elázni.
 - Egy pepperonis, három sonkás-sajtos pizza?
 - Aha – bólintottam. – Gyere beljebb, amíg hozom a pénzt. El ne ázz.
Niall villámsebességgel kapta ki a kezéből a pizzáját, majd neki is látott a lakomázásnak.
 - Nem akarok tolakodni, de…
 - Igen, ez a One Direction – vágtam közbe, miközben borravaló után kutattam. – Teljes életnagyságban.
 - Tudom, hogy kik vagytok – vette le a sapkáját. Még életemben nem láttam. – És azt is tudom, ki ölte meg Genevát. Segíthetek elkapni.
Erre mindenki odakapta a fejét. Liam arca teljesen eltorzult a rémülettől. Többszöri próbálkozás után bírt csak megszólalni.
 - Marcus.


NIALL

Majdnem kiköptem a pizzámat.
 - Mármint az a Marcus, aki megfenyegette Danielle-t? – kérdeztem.
Marcus bólintott.
 - Akkor nem értelek – rázta a fejét Liam. – Most miért segítenél, te undorító féreg?
 - Bízzatok bennem. Sajnálom, ami történt – egy pillanatra el is hittem, hogy megbánta -, de ennél fontosabb dolgunk is akad. Nagy veszélyben vagytok.
Liam nekiment a vállával Marcusénak, közben cinikusan nevetett. Marcus meglepően nyugodt maradt. Nem lökött vissza, nem kezdett el veszekedni. Csak ott állt, várva, hogy lenyugodjanak a kedélyek.
 - Tényleg nagy veszélyben vagytok. Tudok Geneva anyjáról.
 - Honnan? – vonta kérdőre Liam. Szinte felnyársalta a tekintetével.
 - Komolyan? – mosolyodott el Marcus. – Szerintem tapasztaltátok már, milyen hihetetlen dolgokat tudhatok meg, ha megerőltetem magam.
Louis közben mellém került. Persze, érthető. Eleanorral is szórakozott annak idején, amikor Danielle-lel voltak kettesben. Aznap Liam és Louis egy autóba ültek, hogy megmentsék a lányokat. Itt mindenki utálta Marcust. Aki nem táplált iránta színtiszta gyűlöletet, az félt tőle.
 - Hagyjatok segíteni. Veszélyben vagytok.
 - Vá-vá-várjunk csak – csitítottam el Liamet, még mielőtt visszavághatott volna neki. – Veszélyben vagytok. Ez állt abban az SMS-ben. Te küldted. De miért?
Marcus szája egy elismerő vigyorra húzódott.
 - Mert valami köze van Geneva hálához! Hát nem értitek? Játszik velünk! – hadonászott Liam.
 - Legalább valaki nem utál ebben a házban – pillantott rám. Egyelőre nem tűnt a srác egy vérengző fenevadnak.
Harry figyelmen kívül hagyta Liamet és leültette Marcust.
 - Minél többet meg kell tudnunk a gyilkosról. Szerintem tök mindegy, kitől.
 - Szóval – köszörülte meg a torkát Marcus. – Bíznotok kell bennem.
 - Csak ezt a mondatot ismered? – nevetett fel Liam. – Bízzatok bennem - imitálta Marust. - De nem fog menni. Közöd van a gyilkossághoz. Közöd van a betöréshez. Minden vagy, csak jóindulatú nem. Úgyhogy takarodj innen.
Louis hangosan felsóhajtott, elhallgattatva ezzel Liamet. Lassan a kanapé mögé lépett. Marcus mögé.
 - Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg. – Leráncigálta róla a pulcsiját.
 - Hé, haver – tiltakozott. – Hetero vagyok.
Lou figyelmen kívül hagyta. Kicsit leguggolt, hogy egy vonalba kerüljön Marcus tarkójával. A szeme teljesen elkerekedett. Megfogta Harry fürtjeit és maga mellé húzta. A szerencsétlen fiú nem értett semmit. Aztán neki is majd’ kiestek a szemei. Ott álltak, ketten, falfehéren.
 - Menj innét – sziszegett Harry. – Takarodj.
Marcus megfordult. Megtapogatta a tarkóját.
 - Mi van a tetoválásommal?
 - Louis azt a pisztolyt látta azon, aki betört hozzánk. Én pedig amikor a poloskát a kabátomba tették.
 - Tessék? – értetlenkedett. – Hát persze – sóhajtott fel, mintha hirtelen megvilágosodott volna. – Nagyon okos. Nagyon, nagyon okos.
Harry és Louis megragadták a kezeit, a bejárati ajtó felé terelve őt. Marcus hevesen tellenkezett. Hátrapillantottam Zaynre. Eddig meg sem szólalt. Ledermedve ült a szoba lehető legtávolabb pontján. Lehuppantam mellé. Nem akartam ennek a Marcus-Louis-Harry-Liam balhé közepén lenni.
 - Nem dobhattok ki! – kiabálta. – Információim vannak.
 - Nekem is – fonta össze a karjait Liam. – Nem. Bízunk. Benned – mondta, kihangsúlyozva minden egyes szó minden egyes betűjét. – Gonosz vagy, Marcus – köpött utána.
Sikeresen kitaszigálták az ajtón. Harry kivett a tárcájából 50 fontot és szó szerint rádobta.
 - Tessék, ezt a pizzáért kapod. Remélem, elég lesz a borravaló.
Rácsukták az ajtót. Marcus még egy ideig dörömbölt, majd továbbállt.
 - Hogy tehette ezt? – suttogta Zayn.
 - Nem tudom. De nem hiszem, hogy fel fog még keresni minket. - Próbáltam a lehető legnyugodtabb maradni. Majdnem megbíztam Marcusban.
Liam, Harry és Louis beszélgettek. Nem hallottam pontosan miről, de az arcukból ítélve semmi bíztató nem lehetett a dologban. Erősen gesztikuláltak. Egyszer csak Harry elvette Louis-tól a lakásunk kulcsát, és kirohant az ajtón. Liam megállt előttünk. Ismertem ezt a nézést. Valamilyen tervet szőttek.
 - Elmegyünk innen. Harry most ment haza, hozza az autót. Nektek is keres még plusz holmikat.
Zaynnek egyből kipattantak a szemei.
 - Hogy Harry válogat nekem ruhákat? Na azt már nem. Utánamegyek.
Liam elállta az útját. Zayn kivette a zsebéből a telefonját és Harryt tárcsázta. Még ilyenkor sem hagyta cserben a hiúsága. Odébb ment, sorolva Harrynek egy hosszú listát.
 - Hova megyünk?
Inkább engedelmeskedtem. Liam megint Daddy Direction fázisba lépett. Ilyenkor jobb volt, ha meghúztam magam.
 - Cheshire. Ott biztonságban leszünk egy ideig. Harry mindjárt visszaér a kocsival. Simont nem várjuk meg. Majd jön utánunk, amikor tud.
Körbenéztem. Louis már összepakolta a táskáját. Igazából én sem hoztam valami sok cuccot. Zayn is készen állt, mire Austin kómás fejjel megállt előttünk. Végigaludta az egész drámát. Nem bírtam ki, elröhögtem magam.
 - Miről maradtam le? – kérdezte egy grimasszal az arcán.
 - Nyugi, csak a harmadik világháborúról. Pakolj össze, elmegyünk.
 - Jó, jó – lóbálta a kezét és visszavonult a szobába.
Tíz perc múlva felöltözve, összepakolva ücsörgött a kanapén. Harry hamarosan megérkezett. Szerencsére nem az ő kétszemélyes autóját hozta, hanem azt, amivel négyen szoktunk furikázni néha. Még így is szorosan fértünk el hatan. Már bőven átszenvedtük magunkat London dugóin, áthaladtunk a külvároson is, amikor bevillant valami.
 - Péntek van?
 - Igen. Egész pontosan hét óra.
 - Visszafordulunk. A Trafalgar Square az úti cél.
 - Nem, Niall. Azt nem.
 - Emmáról van szó!
Harry rácsapott egy hatalmasat a kormányra, és visszafordult. Két órába telt eljutnunk idáig, csak reméltem, hogy nyolcra odaérünk. Addig legalább volt időnk alaposan beavatni Austint a történtekbe.
Végül is fél kilenckor érkeztem meg. Kipattantam az autóból, Liam és Louis követtek, nehogy bajom essen. A közeli kis bár felé vettük az irányt, ahová a találkát megbeszéltük. Nehéz dolog várt rám. Valahogy el kell halasztanunk egy újabb randit Emmával, amiről mellesleg el is késtem. Amikor beléptem a bárba, Emma egy másik férfival osztotta meg az asztalát.
Marcussal.


EMMA

 - Őt hagyd ki ebből! – rohant a mellettem ülő férfi felé Niall.
Kirúgta alóla a széket és a földre terítette. A háta mögött megpillantottam Austint-t és Liamet is, ugyanolyan undorral néztek, mint Niall.
 - Hagyd békén! – kiáltottam. – Nem akart rosszat, ígérem.
 - Nem ismered, Emma – szólt rám Austin, majd lekevert egyet a földön fekvő férfinak.
Igazából a nevét sem tudtam. Csak leült, beszélgettünk, nagyon meglepő dolgokat mondott…
 - Az istenit, Marcus! – állította fel.
Marcus kezeit hátraszorította, alig tíz centire volt az arcuk egymástól. A bárban szerencsére csak kevesen lézengtek. Elég drága helynek találtam, biztosan csak máshol buliztak az emberek.
 - Segítek rajta, hidd el – szuszogta.
 - A te beteg módodon. – Austin elengedte a kezeit. – A húgomat hagyd ki ebből. – Minden szó után behúzott neki.
Az utolsó ütés után Marcus újra a földre esett, vérző orral. Nem bírtam elképzelni, miért utálták ennyire. A legfurcsább mégis az volt, hogy nem is védekezett. Még vissza sem ütött.
 - Elég! – ugrottam közéjük. – Csak hagyjátok elmenni, oké?
Liam és Austin összenéztek. Szerintem csak megállapodtak, hogy nem ütik tovább. De semmiképpen sem akarták elengedni.
 - Akkor én kiviszem – jelentettem ki. – Hacsak nem vertek meg engem is.
Felkaroltam Marcust és a kijárat felé segítettem. Az orrából ömlött a vér. A kezébe nyomtam a sálamat, amivel elállíthatta a vérzést. Szó nélkül távozott.
 - Ez meg mi a franc volt? – ripakodott rám Austin.
Niall megfogta a kezem és kihozott a bárból. Intett Liamnek és a bátyámnak, hogy menjenek el. Ők beszálltak egy fekete autóba. Ezután Niall felém fordult.
 - Jól vagy? – kérdezte, miközben az ujjai a hajamban játszadoztak.
 - Túlélem. Mi volt ez az egész?
 - Nincs időm elmondani.
Máris rádudáltak. Valahova nagyon siethettek. Lecsaptam az ujjait a hajamról és magamhoz öleltem. A nyakam köré fonta a karjait, a fejét a nyakamba fúrta.
 - Sajnálom, Emma – suttogta. – Annyira vártam ezt az egészet. Sosem jön össze. Sosem.
 - Ugyanezt érzem – markoltam bele a pulcsijába.
Rádudáltak. A fiúk már sürgették, de nem akartam elengedni. Szorítottam az ölelésemen. Niall lassan az arcomra csúsztatta a kezeit. Szinte lángolt a bőröm.
 - Az lesz a legjobb, ha egy ideig nem találkozunk. Cheshire-be megyünk, Harryhez. Nem mondhatom miért. Így leszel a legnagyobb biztonságban.
Ennek éppen az ellenkezőjét gondoltam. Azonban nem volt kedvem vitatkozni vele. Egy ideig nem lesz részem ilyen pillanatokban, ki kellett élveznem.
 - Jó – sóhajtottam. – Oké, ahogy jónak látod.
Elmosolyodott. Végigsimított az arcomon és még lejjebb vándoroltak az ujjai. A hüvelyujja az államat cirógatta, a többi a hajamba túrt. Egy puszit nyomott a számra, majd beszállt az autóba, ami hamarosan eltűnt a dugóban. Leintettem a legelső taxit.
Anya tudott a randiról. Ahogy beléptem, részleteket akart. Sajnos nem szolgálhattam semmivel. Egy vállrántással elintéztem az egészet. Emlékeztetett, hogy apám fél órán belül hazaér, szóval át kell öltöznöm pizsamába, nehogy szagot fogjon. Elvileg szobafogságban voltam, gyakorlatilag nem nagyon érdekelt.
Magamra zártam a szobám ajtaját. Az ajtó és a padló közötti részhez törülközőket tömködtem, a redőnyt is lehúztam. Kitapasztaltam, így apa azt hiszi, alszom, miközben a lámpám is ég. Egyből Chloe-t tárcsáztam. Mindig talált módot arra, hogy takarodó után besurranjon a házba.
 - Na, milyen volt, csajszi? – érdeklődött.
 - Csak gyere át. Meg tudod oldani? – sürgettem.
 - Én mindent megoldok. Majd kopogok a redőnyödön, oké? Gondolom, lehúztad. Puszi.
A szobám az emeleten volt. Igaz, a pont a terasz felett, így csak arra kellett felmásznia, onnan végigegyensúlyoznia a cserepeken, és kész is. Addig átcseréltem a blúzomat egy hétköznapibb darabra, a ceruzaszoknyámat pedig egy farmernadrágra. A sminkemet lemostam, a hajamat kibontottam.
Hamarosan Chloe is megérkezett. Beengedtem a szobámba.
 - Te előző életedben egy pók voltál – állapítottam meg.
 - Tudom – mondta, miközben kihalászott néhány falevelet a hajából. – Mesélj.
 - Nem történt semmi. Megjelent ez a fickó. Marcus a neve. Beszélgettünk, furcsa dolgokat mondott. Aztán besétált Niall Liammel és Austinnal, a srácot meg totál összeverték. Azt hitték, hogy bántani akart, vagy ilyesmi.
 - És bántani akart?
 - Nem hiszem. Ezután Niall-lel kettesben maradtunk, ahol nagyjából elbúcsúzott. Megy Cheshire-be, nem mondhatja meg miért. Egy ideig nem találkozhatunk, jobb lesz ez így nekem. Én azt hittem, működni fog ez az egész, Chloe. Én tényleg reméltem.
Itt eltört a mécses. Nem engedtem, hogy sok könny kifolyjon. Chloe szerencsére szóval tartott.
 - Miről beszélgettetek azzal a Marcusszal?
 - Azt mondta, vigyáznom kell magamra. Most már én is célpont lehetek. – Chloe szemei kikerekedtek. – Nem is volt alkalmam ezt elmondani nekik! – dühöngtem.
Összecsapta a kezeit, felpattant az ágyamról, rádobta a táskámat.
 - Akkor ezt feltétlenül tudatni kell velük. Irány Cheshire!



Sziasztok! Meghoztuk a 40. fejezetet. Annyira hihetetlen, hogy már itt tartunk! Remélem, tetszett, véleményeket várunk. Természetesen augusztus 9.-éig még lehet küldeni a párbeszédeket a carmenesmimi@gmail.com címre, részletek itt.
Ölel, a nyakadba ugrik, puszilgat, pacsizik, Mimi :) xx

2012. augusztus 3., péntek

SZERKESZD A SZTORIT!

Sziasztok!


Tudjuk, hogy mostanában lassabban jönnek a részek, mint ígértük, ezért kitaláltunk valamit, amivel ki tudunk titeket engesztelni. Kiírunk egy versenyt, amivel egy kicsit ti is bele tudtok folyni a sztori szerkesztésébe.


A lényeg a következő: pár soros jeleneteket küldhettek be, amik közül a legjobbakat beleírjuk majd a 41. fejezetbe. A lényeg, hogy ne üssön el annyira a mostani sztoritól. Fontos még, hogy ne legyenek hosszabbak 10 mondatnál, valamint tüntessétek fel, hogy melyik fiú szemszögéből íródtak.


Könnyítésnek hozunk nektek kettő példát:


"Felsóhajtottam, kimásztam az ágyból és a szekrényben kezdtem turkálni. Louis kíváncsian követte minden mozdulatomat.
 - Áh, megvan!
 - Mi van meg?
 - Ez - emeltem a magasba a kezemben tartott baseball-ütőt.
 - Minek ez neked?
 - Le kell mennünk.
 - Mi az hogy le kell mennünk? - visított Louis három oktávval magasabb hangon, mint ahogy általában."
(Harry szemszöge)

" - Francba már, Niall - nyögött fel Louis, majd ráborult az asztalra.
Értetlenül figyeltem, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, Harry robogott be a konyhába, arcán győzedelmes mosollyal. Futott pár tiszteletkört, mintha megnyert volna valami hatalmas versenyt, majd lefékezett az asztal mellett és jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.
 - Szívem csokis kuglófjának egyetlen szem mazsolája, miben segíthetek? - húzta ki magát a székén ártatlanul pislogva Louis.
 - Édes drága aranyvirágszálam, azt hiszem, nyertem - nyújtotta ki a tenyerét az irányába Harry."
(Niall szemszöge)

Reméljük, nem fog nehézségeket okozni, ha arra kérünk titeket, hogy e-mailben küldjétek el a jeleneteket. Egyrészt így nekünk is kényelmesebb, másrészt pedig izgalmasabb is, ha nem látja mindenki. Az üzeneteket a carmenesmimi@gmail.com címre várjuk, a beküldési határidő augusztus 9.