20. fejezet

DANIELLE

Louis most komolyan ráugrott Joera? Elhiszem, hogy kiborult, de akkor is. Eleanorral ledermedve néztünk egymásra. Nem sok tapasztalattal rendelkeztünk az ilyen helyzetek megoldására, ráadásul veszélyesnek bizonyult közbeavatkozni.

 - Tomlinson! Tomlinson! Mi bajod van?

Mintha meg sem hallotta volna, továbbütötte, végül is teljesen érthetően. Nem érezte, hol a határ, csak ki akarta adni magából a dühét, bár már kezdett megijeszteni.

 - Ha nem szedjük szét őket, akkor Joe három perc múlva alulról szagolja az ibolyát – sziszegte Eleanor.

 - Normális vagy? Ha most ugrasz közéjük, hatba törnek.

 - Akkor csak álljak itt?

 - Agyon akarod veretni magad?

Elgondolkozott, és igaznak vélte, mégis idegesen toporgott. Hezitált. Louis maximum 60 kilós létére meglepően erős volt. Teljesen elvakult, én meg féltem, hogy boxzsákká válok, így kimaradtam a balhéból. Valamikor csak megunják… Már öt perce ütötte, amikor Joe megemberelte magát, és felülkerekedett. Ekkor tűnt fel, hogy egy-két karcoláson kívül semmi komoly sérülést nem láttam rajta. Tekintve háromszor akkora méretét és súlyát, Louis meg sem tudott mozdulni. Behúzott neki egy hatalmasat. Aztán még egyet. És egy újabbat. Áu! A szája felszakadt, az orrából dőlt a vér. Okos, Danielle! Ha hamarabb közbelépünk, nem Terminátort kell megállítani.

 - Kevés vagy, kisfiú! – vicsorogta Joe a kapálódzó Louisnak.

A végén tényleg megöli.

 - Én ezt nem nézem tovább.

Eleanor kétségbeesetten Joe hátára ugrott és ráncigálni kezdte.  Nem eresztette annak ellenére sem, hogy a haja csomókban állt. Úgy néztek ki, mint a csimpánzok.

 - Segítenél?! – kiáltott rám sürgetően.

Egy határozott mozdulattal Joe lábai közé vágtam, mire nyögdécselve roskadt össze, és görcsösen feküdt a földön. A hangokból ítélve nem tudtam eldönteni, hogy élvezi, vagy fáj neki. Éljen a tűsarkúm!

 - Jól vagy Louis? – rohant hozzá Eleanor.

Az öröm csupán pillanatokig tartott. Joe gorillaként felpattant és újra Louist vette célba. Egyértelműen hiányoztak belőle az alapvető emberi ösztönök. Gyorsan a konyhába siettem egy serpenyőért. Hárman is kevesek voltunk hozzá. Visszaérve jó erősen fejbe vágtam, amitől végleg lenyugodott.

 - Él még? – aggódott Eleanor.

 - Szerintem csak elájult.

Pár perc múlva magához tért. Egy kicsit feldúltnak látszott.

 - Ne tudjátok meg, mit kaptok ezé…

 - Nem érdekel. Takarodj innen – szakította félbe Louis. – És ki vagy rúgva.

Kihasználva a kábultságát, kituszkolta az ajtón és kulcsra zárta azt. Megkönnyebbülve felsóhajtottunk, és a nappaliba indultunk. Louis még mindig borzasztóan nézett ki. Eleanor a konyhából fagyasztott borsót, én a fürdőszobából vizes, hideg törülközőt hoztam.

 - Kösz csajok, tényleg – hálálkodott Louis.

 - Semmiség – legyintettem.

Igazából sokmindenség. Undorodtam a vértől, de senki sem tudott róla.

 - Megmentettétek az életemet.

 - Azért ne túlozzunk.

A törülközővel áttöröltem az arcát, Eleanor a száját jegelte. Szemmel láthatóan kínosan érezték magukat. Negyed óráig csendben ápolgattuk, és szót sem szóltunk.

 - Louis az ágyban is ilyen… agresszív?

Gratulálok, Danielle! Erre felkapták a fejüket, és gyilkos tekintettel meredtek rám. Szinte felnyársaltak.

 - Erre nem válaszolok – szűrte a szavakat a fogai között Eleanor, mint egy kígyó.

Azt hittem, menten belém mélyeszti a fogait és mérget fecskendez belém. Igen közel állhatott hozzá. Louis orrvérzése csak egy óra múlva maradt abba. Nem bírtam a feszült légkört, felvonultam az egyik szobába mondván: összevéreztem magam. Igazándiból patyolat tiszta voltam. Automatikusan a telefonomért nyúltam, és Liamet tárcsáztam.

 - Louist most verte péppé Joe – hadartam.
 - Tessék? – visított a normális hangmagasságánál nyolc oktávval feljebb.

 - Javaslom, szerezzetek egy új menedzsert.

 - Megölte? – tíz oktáv. Teljesítmény.

 - Dehogy is! Kirúgta.

Szinte magam előtt láttam, ahogy a fejéhez kap és körbe-körbe járkál.

 - Most viszont mennem kell. Majd még jelentkezem. Puszi, szia.

 - De vá… - nem fejezhette be, mert kinyomtam.

Felvettem egy új felsőt és ledübörögtem a lépcsőn. Némán ültek egymás mellett. Ez most komoly?

 - Rendelek pizzát. Milyet kértek?

 - Én semmilyet. Indulok vissza Cheshireba.

Már állt volna fel, de Eleanor visszahúzta a kanapéra.

 - Így nem mész sehova.

 - Hogy így?

 - Félholtan. Én sonkás-sajtosat kérek – jelentette ki.

Elégedett vigyorral ült vissza. Louis innen nem megy sehova.

 - Akkor sajtosat répás feltéttel – adta meg magát.

Gusztustalan! Lerendeztem a pizzát, extra borravalóért tizenöt percen belül kiszállították. Szempillantás alatt mindent felfaltunk. Eleanor a fürdőbe viharzott. Kettesben maradtunk Louisval. Nem volt kínos, kicsit sem.

 - Kérsz kávét? – törtem meg valamivel a nyomasztó hangulatot. A koffein legalább felpörget.

 - Oké.

A konyhában öt perc alatt kész lettem, de a nappaliban csak Louis hűlt helyét találtam, és egy cetlit: "Elmentem. Louis xx".

 - Eleanor! – kiabáltam.

A kezébe nyomtam a papírt, ő pedig válaszul a kocsiba rángatott. Mi a franc?

 - Követjük – makacsolta meg magát, és a gázra taposott.

Ó, szerelem…

HARRY

 - Hogy érted azt, hogy Louis zombiként vezet, miközben Eleanor a nyomában van? – kérdeztem Liamet. – Mikor érnek ide? És miért csak most szólsz?

 - Azért, mert csak pánikoltál volna. Egy óra múlva be kell futniuk. Nyugi, jól lesznek.

 - Akkor először Louis jön meg?

 - Igen. Biztosan minden rendben lesz.

Nem is a legjobb barátom miatt aggódtam. Amilyen lassan vezet, hamarabb esik piros hó, mint hogy balesete legyen. Eleanor volt a probléma. Nem terveztem vele ilyen hamar találkozni. Igazából egyáltalán nem akartam vele találkozni. Újra beleszeretni? Ennyi idő után, amikor eljutottam odáig, hogy nem minden gondolatom körülötte forgott? A lehető legjobb időzítés. Idő kell, egy hónap korántsem elég. A sebeimet akartam nyalogatni, nem fel és felszakítani őket, hogy utána csak jobban fájjanak, és csúnyán, lassan, hegesen gyógyuljanak, a csúnyasága miatt pedig gézzel betekerni, nehogy meglássák. Nem akartam elbújni. Addig akartam halasztgatni a dolgot, ameddig csak lehetett, ameddig megerősödtem.

 - Te nem Louis miatt aggódsz – csóválta a fejét Liam. – Eleanor.

Egyetértően bólintottam. Annyira belém látott ilyenkor.

 - Minden rendben lesz – veregette a vállam.

Egy mosolyt erőltettem magamra, majd a nappaliba mentem, és lehuppantam Gemma mellé. Niall elmélyültem társalgott Zaynnel, aki kicsit sem figyelt rá. Túlságosan elfoglalta a nővérem méregetése.

 - Megoldod, Harry – biztatott.

 - Nem olyan könnyű az – suttogtam.

Elmélyülten tanulmányozta a szőnyeget. Megoldást keresett.

 - Szerintem idd le magad. Úgyis holnap lesz a szülinapod, hivatkozz arra – vetette fel Niall.

Tényleg, a szülinapom! Ebben a kavalkádban ki is ment a fejeből. Már csak ez hiányzott. Vigyorogni, mintha minden oké lenne.

 - Tudom! Gemma úgyis reggel indul, tartsunk elő-szülinapi bulit! Zseni vagyok, vagy zseni vagyok?

 - Fantasztikus! Jó ötlet, nem? – bökött oldalon Liam.

 Nem is olyan rossz.

 - Valamit elfelejtettek. Tizennyolc éves koromig nem ihatok – kerestem a kifogásokat.

 - És ez téged mikor zavar?

Igazából semmikor. Nem ez az első alkalom, hogy dugiban törvényt sértettem.

 - De díszlet sincs – szomorkodott Gemma.

 - Szükségtelen. Hozom a tortát és az italokat. Szerencsére mindent leszerveztünk előre – kacsintott Zayn és a kamrába masírozott.

Niall lelkesen Happy Birthday feliratú csúcsos kalapot nyomott rám, olyan béna gumiszalaggal az alján. Mindenki hasonlót viselt, csak más-más színűt. Előkotorta a dudákat és a sípokat.

 - Jaj, de izgi! Harry, te menj innen. Egy kis átalakítás azért nem árt.

Ellentmondást nem tűrve a hálószobába vonszolt. Halkan beszűrődtek a hangok. Sürgölődés, forgolódás. Ledobtam magam az ágyra, és füleltem. Összetört egy tányér. Gemma káromkodni kezdett, Zayn csak bocsánatot kért, egymás után harmincszor. Idióta. Liam segítségért kiáltott, amikor a piákat a nappali asztalára tette, és győzködte Niallt, hogy a torta nekem jár, nem neki. Aztán sikítás.

 - Csak kanalakat ne, csak azokat ne! Édességhez nem kellenek, igaz?

Nevetésben törtem ki. Elég érdekes ez a kanálfóbia, sosem értettem, honnan származott. Tíz perc múltán Gemma benyitott az ajtón.

 - Mindjárt kész.

Nem sokáig maradt, rohant is vissza parancsokat osztogatni. Becsuktam a szemem. Ha egy kicsit is aludni tudnék… De nem ma. A telefonom megakadályozta.

Louis. Elfogad-Elutasít. Megakadt a szemem a hívóképén. Éppen ökörködtünk valahol. Tovább csörgött. Felvettem.

 - Te a füleden ülsz? – kiabált.

 - Igen.

 - Eltévedtem. Hol vagyok?

Nem meglepő. Férfilétére nem büszkélkedhetett csillagos ötös navigációs készséggel.

 - Azt én tudjam? Milyen utca?

 - Semmilyen. Puszta. Ne kérdezd, hol.

Puszta? Igen konkrét.

 - Miért indultál el sötétben? Te idióta kisgyerek.

 - Ó, hello, ismeretlen néni! Harry, leszólítom, hátha tud segíteni. Majd megyek, puszi.

 - Szia.

Megszakítottam a hívást, és visszafeküdtem. Lehúztam a nadrágom, úgy kényelmesebb a paplan alatt. Vagyis nem csak azt. Egy kis szunyókálás… 20:21. Remélhetőleg néhány perc szünetet azért kapok.

 - Harry! Harry! Gyere! - ébresztett valaki.

Lopva rálestem az órára. 20:44. Az több, mint húsz perc. Ó, igen! Niall lerántotta rólam a takarót, de vissza is dobta.

 - Hogy vagy képes a boxert lehúzni, de pólót magadon hagyni?

 - Pont úgy. Felöltözök, addig melegítsetek be, vagy mit tudom én.

Engedelmesen kihátrált. Visszavettem a melegítőt, és a nappaliba indultam. Fél óra alatt nem rossz teljesítmény. Mindenhol lufik, konfettik, és szalagok lógtak. A srácok sorban, mellettük Gemma állt.

 - Hé! Louist nem várjuk meg? – kérdeztem.

 - Felhívtuk, még mindig gőze sincs, hogy hol van – mondta Zayn. – 1,2,3!

 - Happy Birthday to you! Happy Birthday to you! Happy Birthday to you Harry! – énekelték kórusban.

 - Harry Birthday to you! – az utolsó sorra Louis ugrott ki a kanapé alól.

Elmosolyodtam. Mindenkit körbe öleltem, közben Liam fülébe súgtam, hogy Eleanorék hol vannak. Azt felelte, perceken belül itt. Itt alszanak, nem lenne okos az éjszaka közepén visszaindulni Londonba.

 - Köszönöm, tényleg! – hálálkodtam.

 - Még nem is láttad az ajándékod! Hozom!

Három parfüm, ruhák, és édes Istenem!

 - Egy macska? – hitetlenkedtem.

Imádtam a kis szörmókokat. Az apróság ott aludt a kosarában, amiben a fiúk elhozták.

 - Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – nem győztem elégszer mondogatni.

 - Koccintsunk! – jelentette ki ünnepélyesen Liam.

Mindenkinek töltött egy-egy pohár pezsgőt. Gemma megköszörülte a torkát. Ne. Beszéd.

 - Igyunk a kis öcsikémre, Harryre, aki egy év alatt annyi mindenben megváltozott.  Mega…

 - Oké, köszi! – pusziltam arcon, mert nem akartam, hogy befejezze.

Mérgesen lábon rúgott. Miattam nem szónokolhatott. Ó, szegény! Néhány perc múlva csöngettek, én ajtót nyitottam.

 - Ő, hello – köszönt Danielle, és a többiekhez indult.

Eleanorral néztem farkasszemet. Niall ellökött az útból, és betessékelte. Kapott a pezsgőből, elnevetgélt, de aztán valamire figyelmes lettem.

LOUIS

 - Akkor itt alszotok? – léptem Eleanorhoz.

Csak beszélgetni akartam. Meggyőződni, hogy nem zárt még ki az életéből.

 - Szeretnénk – hebegett.

Leblokkoltam. Itt, egy éjszakáig?

 - Szóval követtetek?

 - Igen. Nem éppen okos dolog ilyen állapotban vezetni.

Végigtapogattam az arcom. A számon egy seb futott végig, az arcomon egy karcolás. Az orrom félig-meddig ép maradt. Úgy nézhettem ki, mint egy tömegverekedés után. Elhátráltam tőle. Harry minket figyelt. 

A francba, már! Azt mondta, nem fog közénk állni. Erősen megragadtam Eleanor karját és a földszinti hálószobába vonszoltam.

 - Te meg mit csinálsz? – sipákolt.

Szó nélkül hagyva őt továbbra is a szobába masíroztam. Beérve becsuktam az ajtót, és felkapcsoltam a kislámpát. Enyhén bevilágította a helyiséget, lágy, meleg hangulatot adva annak.

 - Mit akarsz csinálni, Louis? – kérdőn pislogott rám.

 - Én sem tudom pontosan – gyors léptekkel előtte teremtem.

Leült az ágy melletti kanapéra és a haját csavargatva bámult a lába elé.

 - Sajnálom – szipogta.

A szokásos válasz erre a semmi baj. Az túlzás, hogy semmi baj. Nagyon is nagy baj, úgyhogy inkább elhallgattam. Leguggoltam mellé. A kezem a hasára csúszott. Ha nem is az én gyerekem volt, Eleanornak még ugyanúgy fájt. Felugrott és össze-vissza járkált.

 - Nem bírom felfogni. Egyik pillanatban utálsz, rám sem bírsz nézni, a másik pillanatban itt vagy és vigasztalsz.

 - Én csak – a mondat befejezetlenül maradt.

 - Döntsd el, mit akarsz, Tomlinson!

Csakhogy azt én sem tudtam. Olyan kézenfekvőnek tűnt, hogy újrakezdjek mindent vele, de bevillantak az események. Harry, Joe, a baba, a cikkek, minden. Megbízhattam-e benne?

 - Döntsd el! – ordított rám hisztérikusan.

Lefagyva toporogtam vele szemben. A kisangyal és a kisördög megjelentek a vállamon, mint a mesékben.

 - Nem látod, milyen jó csaj? Itt az alkalom, hogy újra a tiéd legyen – szólalt meg a kisördög.

 - Komolyan? Ő nem egy eszköz! Érző lény! Bocsáss meg neki, és lassan kezdjetek mindent előröl – vitatkozott az angyalka.

 - Az sok idő! Most, itt az idő!

 - Látszik, hogy férfiból vagy. Ne legyél ilyen ostoba!

Utálom a macska-egér harcokat.

 - Csönd már! – rivalltam rájuk.

A kis figurák eltűntek. Kicsit sok pezsgőt ittam. Rengeteget.

 - Louis? – kérdezte Eleanor.

 - Jól vagyok.

A képzeletem nem mondott butaságot. Egymás ellen beszéltek, de valamiben egyet értettek. Ő az enyém. Mindenféleképpen magunk mögött kell hagyni ezt a sok botrányt. Mély levegőt vettem, és néhány centire megálltam előtte.

 - Örvendek a találkozásnak, a nevem Louis Tomlinson – mutatkoztam be.

Először értetlenül meredt rám, aztán leesett neki a szándék.

 - Eleanor Calder, szia – nyújtotta a kezét, én pedig örömmel ráztam meg azt.

Ez az! Akkor most hívjam randira? Elöntött az az érzés, mint amikor először találkoztam vele. Izgalmas, és bizonytalan.

Nem is tudom, meddig ücsörögtünk egymás mellett. Az önkontrollom a padlón lehetett. Az ujjaimat lassan végighúztam Eleanor állán, és a számhoz húztam. Nem ellenkezett. Egyik kezem a haját markolta, a másik a hátán csúszott egyre lejjebb és lejjebb. A szívem szaporán lüktetett, ahogy az övé is. A pólóját egy gyors mozdulattal lerántottam róla, majd az ágyra döntöttem. Az én ingem is lekerült. Forrón simultam hozzá, szinte felfaltam. Ezt hiányoltam olyan régóta. Őt. Egyszer csak lelökött magáról, és felült. Ne már! Hogy képes még részegen is türtőztetni magát?

 - Ez így nem helyes – lihegte.

 - Nem érdekel – másztam felé.

 - Louis! Újra meg kell ismernünk egymást.

 - Oké, kezdjük ezzel.

 - Louis! Én is akarom, de nem szabad. Most ismertelek meg – vigyorgott rám önelégülten. – Honnan tudjam, hogy nem akarsz elrabolni?

 - Nem tudhatod – viccelődtem.

Te győztél, angyalka! A kis asztalon lévő whiskeys pohárból kortyoltam egy nagyot. Néha nem árt, meg már amúgy is mindegy volt. Ha részeg vagyok, legyek nagyon részeg. Az ingemért kutattam, amikor valaki berontott az ajtón. Az az illető nem ismerve az előzményeket csak annyit láthatott, hogy srác és csaj félmeztelenül fekszenek az ágyon. Elég könnyű levonni a következtetést.

Harry fájdalmas szemmel markolta a kilincset. 

Sziasztok! Bocsánat a kései részért, de sok tanulnivalóm volt. Véleményeket! Puszi, Mimi :) xx