19. fejezet

ELEANOR

 - Hogy micsoda? Hány emberrel csaltál még meg?

Nem tudtam mit mondani. A sírás kerülgetett, miközben farkasszemet néztem Louisval. Az arcáról először döbbenetet, majd csalódottságot, haragot, megvetést és szánalmat véltem leolvasni. Csak gratulálni tudtam magamnak. Mindenről én tehettem.

 - Ha nem válaszolsz, akkor akár le is szállhatsz a buszról - közölte ridegen. A pillantása hideg volt, mint a jég.

Eleanor, ha most nem teszel semmit, örökre elveszíted.

Itt volt az idő, hogy mindent megtudjon. Már így is utált, valószínűleg undorodott is tőlem, szóval már semmi sem ronthatott a helyzetemen.

 - Elmondok mindent - suttogtam.

 - Lehet, hogy nem akarom hallani...

 - Muszáj. Azt akarom, hogy tudj mindent. Utána elmehetsz.

Hangosan kifújta a levegőt, majd kimérten bólintott. Lemásztunk a buszról és csendben visszaindultunk. Épp nyitottam volna az ajtót, mikor az magától kivágódott.

 - Danielle, hová mész? - kérdeztem.

 - Ööö, csak... Levegőzni.

Láttam rajta, hogy improvizált, de nem szóltam semmit. Segíteni akart. Tudta, hogy tisztáznunk kell a dolgokat. Miután elment, rögtön a nappalit céloztam meg. Leültem a kanapéra, felhúztam a lábam és a térdemre támasztottam a fejem. Pár perc múlva Louis is csatlakozott hozzám. Pont velem szemben foglalt helyet és az arcomat kezdte fürkészni. A szemei tele voltak fájdalommal.

Lesütöttem a szemem. Képtelen voltam ránézni, hiszen miattam szenvedett. Éreztem, hogy egy könnycsepp gördült le az arcomon.

 - Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz - mondtam rekedten.

 - Micsoda?

 - Ez az egész helyzet. A szerelem.

Értetlenül nézett rám, mire rájöttem, hogy semmit sem tud. A történetnek ezt a részét csak Liam ismerte.

 - Elkezdem az elején - sóhajtottam fel. - Ígérd meg, hogy végighallgatsz!

Láttam, hogy hezitált, de beleegyezett. Vettem egy mély levegőt, majd belekezdtem.

 - Tudom, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Hogy jégkirálynő vagyok, érzéketlen és számító, aki csak kihasználja a pasikat. Ez igaz is volt. Sokáig csak arra kellettek, hogy bebizonyítsam, hogy én igenis nő vagyok.

 - Ezt hogy érted?

 - Későn érő típus voltam, ráadásul rettentően fiús. Mindig csúfoltak. Mikor hirtelen megváltoztam, eldöntöttem, hogy azért is megmutatom nekik. Össze-vissza kavartam a pasikkal, nem volt komoly kapcsolatom. Igazából nem is akartam, hogy legyen. Tőled sem akartam semmit.

Hitetlenkedve meredt rám. Nyeltem egy nagyot és folytattam.

 - Amikor összejöttünk, nem ment jól a modellkedés. Pont kapóra jött a hírneved, ki akartam használni. Ahogy elkezdtünk randizgatni, jöttek is a felkérések. Csak játszadoztam veled, egy-két hónap után szakítani akartam. Arra azonban nem számítottam, hogy beléd szeretek. Megváltoztattál. Már nem az érdekelt, hogy minden reggel más mellett ébredjek fel. Csak te kellettél. Minden tökéletes volt, mint a mesében. Aztán jött Harry...

 - Ezt a részt ismerem - vágott közbe.

Bólintottam. Legalább ezt nem kellett elmondanom. Most következett a legnehezebb rész.

 - Össze voltam zavarodva, nem tudtam, mit tegyek. Mindkettőtöket szerettem. Kellett valaki, aki támaszt tudott nyújtani. Az a személy pont ott volt. Meghallgatott, de igazából csak le akart fektetni. Ezt persze akkor nem láttam át, egyszerűen csak örültem, hogy kiönthettem neki a szívemet. Egy este átjött ide, én pedig elmondtam neki mindent. Közben megittunk pár üveg bort. És... Hát tudod, milyen vagyok részegen. Könnyű dolga volt.

Pár percig némán meredtünk egymásra. Én a gondolataimat összegeztem, Louis pedig megpróbálta megemészteni az eddig hallottakat. 

 - De hogy eshettél teherbe? Tablettákat szedtél!

 - Amikor beteg voltam, abba kellett hagynom. Pont akkor történt. Nem tudtam, hogy védekeztünk-e. Azt mondta, igen. Hazudott, kihasználta, hogy nem emlékeztem semmire...

 - A baj pedig megtörtént - nyögött fel.

Próbáltam magam erősnek mutatni, de ennél a pontnál elszakadt bennem a cérna. Nem bírtam tovább. Zokogva ragadtam meg Louis pólóját.

 - Értsd meg, muszáj volt elvetetnem. Ha tőled lett volna, megtartom, de így... Képtelen voltam.

Bólintott, lefejtette magáról a kezemet, majd felpattant és körbe-körbe kezdett mászkálni. Csendben szipogtam, miközben reményvesztetten figyeltem. Igazából jól viselte, de a lényeget még nem tudta. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, hirtelen megtorpant és rám pillantott.

 - Akkor már csak egy dolgot nem tudok.

LIAM

A szobánkban ültem, egyedül. A többiek lent tévéztek, én azonban ilyen helyzetben képtelen voltam rá. Rettentően ideges voltam. Egyrészt féltettem Daniellet Marcustól, másrészt aggódtam Louis miatt is. Nem akartam, hogy bármi olyat tegyen, amit később megbánhat. Alapjáraton is meggondolatlan volt, hát még akkor, amikor felzaklatták.

Gondolataimból a telefonom csörgése zökkentett ki. Az éles hang bántotta a fülemet, de nem foglalkoztam vele. A szívem megdobbant, mikor megláttam, ki hív. Danielle volt az.

 - Mondd, hogy minden rendben - hadartam köszönés helyett.

 - Neked is jó estét.

Figyelmen kívül hagytam a beszólását. Tudni akartam, hogy mi van velük.

 - Danielle, minden oké? Mondd, hogy nincs semmi baj.

 - Jól vagyok, nyugalom.

 - Marcus?

 - Se híre, se hamva. Várj, lekopogom...

Három koppanást hallottam, majd kutyaugatásra lettem figyelmes. Ezt kicsit furcsálltam, mert Eleanor házának még csak a közelében sem volt kutya.

 - Hol vagy? - kérdeztem idegesen.

 - Egy parkban.

 - Ilyenkor? Bármi lehet az utcákon. Vagy bárki.

 - Liam drágám, nagylány vagyok már. Tudok magamra vigyázni.

 - Jó, de...

 - Nincs de!

 - De... Miért vagy ott?

Szinte magam előtt láttam, ahogy felhúzza a szemöldökét. Hülye kérdést tettem fel, hiszen tudtam rá a választ. Nem akarta zavarni Louist és Eleanort.

 - Magukra hagytam őket. Sok megbeszélnivalójuk van.

 - Kétlem, hogy megbeszélik - dőltem el az ágyon.

 - Igazából veszekedtek.

 - Durva volt?

 - Igen. De nem a hangerő, hanem a tartalom - sóhajtott fel.

 - Szerinted mi lesz ebből?

 - Nem tudom, Liam. Tényleg nem tudom.

 - Talán helyrehozhatják...

 - Kicsi rá az esély.

 - De hát szeretik egymást!

 - Ebben a helyzetben ez kevés.

Erre nem tudtam mit mondani. Igaza volt. Az már szinte a csodával lett volna határos, ha mindezeken túl tudnak lépni. Túl sokszor sérültek meg ebben a kapcsolatban. Valószínűleg Danielle is hasonló dolgokon gondolkodhatott, ugyanis egy percig egyikünk sem szólalt meg. Ezzel nem lett volna semmi probléma, ha nem telefonon beszéltünk volna. Elmosolyodtam.

 - Szerintem jobb, ha elköszönünk.

 - Szerintem sincs túl sok értelme folytatni - hallottam a hangján, hogy ő is mosolyog.

 - Ugye visszamész Eleanorhoz?

 - Nem. Úgy terveztem, hogy itt csövezek a padon reggelig. Persze, hogy visszamegyek. Mit gondoltál?

Miért kellett ennyire cinikusnak lennie?

 - Jó, csak megkérdeztem. Bocs, hogy aggódok - morogtam.

Felnevetett. Imádtam, mikor nevetett. Még a hideg is kirázott a gyönyörűségtől. Most jöttem rá, hogy rettentően hiányzott.

 - Imádlak, Liam!

 - Tudom. Én is szeretlek.

 - Remélem is, mert ha nem... - kezdte volna a "fenyegetőzést".

 - Akkor mi lesz?

 - Odamegyek!?

 - Alig várom - vigyorogtam. A fejemben rögtön különböző, kellemesebbnél kellemesebb képek jelentek meg. Beharaptam a számat. Mit nem adtam volna azért, hogy itt lehessen velem.

 - Liam, ott vagy?

 - Ööö, igen - dadogtam, miközben vörösebb lettem, mint egy paradicsom. Szerencsére nem látta.

 - Szívesen folytatnám a társalgást, de mennem kellene.

 - Nem tartom fel.

 - Köszönöm kedvességét. Nyugodalmas jó éjszakát!

 - Önnek is. Vigyázzon magára - nyomtam ki a telefont.

Sokkal jobban éreztem magam a beszélgetés után. Nem tartott sokáig, de teljesen feltöltődtem. Kipattantam az ágyból és leugráltam a lépcsőn. Most már nekem is volt kedvem csatlakozni a többiekhez.

 - Na, mit nézünk? - vágtam le magam az egyik fotelbe.

Nem kaptam választ. Megvontam a vállam és a TV felé fordultam. A Simpson család ment. Remekül elszórakoztam rajta, de egy idő után feltűnt, hogy csak én nevetek. Túl nagy volt a csönd. Megfordultam és végignéztem a többieken. Egymás hegyén-hátán feküdtek és mindannyian aludtak.

Felnevettem és a távirányító után nyúltam. Legalább azt nézhettem, amit akartam.

LOUIS

 - Aú! A francba! - morogtam.

Változtatni akartam a pozíciómon, de mindenem fájt. Pár pillanat múlva rájöttem, hogy a buszban fekszem, a kanapén. Rettentően kemény és kényelmetlen volt. Ennyi erővel a földön is aludhattam volna.

De hogy kerültem ide? Ja, igen...

Tegnap este meghallgattam Eleanort. Nem kellett volna. Ha visszagondoltam a mondataira, a hányinger kerülgetett. Már akkor sem éreztem jól magam, mikor megtudtam, hogy összecuccolt Harryvel, hát még most. Százszor inkább Harold, mint ez a patkány.

Patkány. Féreg. Élősködő. Haszonleső. Gerinctelen. Csúszómászó. Erre egyszerűen nem voltak szavak. Undorító volt.

Hirtelen dörömbölni kezdtek a busz oldalán. Fogalmam sem volt, ki volt az, de elküldtem melegebb éghajlatra. Nem akartam társaságot.

 - Gyere le, Tomlinson!

Felpattantam és a busz ajtajához rohantam. Nem gondoltam volna, hogy Danielle az.

 - Bájos fogadtatás - vigyorgott rám.

 - Bocsánat.

 - Semmi baj. Jössz reggelizni?

Megmerevedtem. Valószínűleg látta, hogy hezitálok, mert szomorúan elmosolyodott.

 - Eleanor nem akar lejönni.

 - Rendben - egyeztem bele, majd bezártam a buszt és követtem Daniellet a házba.

Mikor a konyhába értünk, leültetett az egyik székre és rögtön nekilátott a reggelinek. Segíteni akartam, de nem hagyta. 

 - Tea, kávé? - kérdezte.

 - Tea jó lesz, köszönöm.

Pár perc múlva letett elém egy sonkás-sajtos pirítóst és egy bögre teát, majd a saját adagjával leült mellém. Lefagytam és szótlanul meredtem a répás bögrémre. Mindig ebből ittam, mikor itt voltam nála. Könnyezni kezdtem. 

Mi a franc van velem? Már egy bögre miatt is sírok?

 - Baj van?  - aggodalmaskodott Danielle.

 - Ööö, nem... Kicserélem a bögrét.

 - Jól van.

A polchoz sétáltam és levettem róla egy egyszerű, fekete bögrét. Jól tükrözte a lelkiállapotomat. Átöntöttem bele a teámat, a répásat a mosogatóba tettem, majd visszaültem a pirítósomhoz. Rögtön jobban éreztem magam.

Egy ideig síri csendben ettünk egymás mellett, mindketten a gondolatainkba merültünk. Danielle is nyúzottnak tűnt, bár meg tudtam érteni. Marcus tényleg elég ijesztő figura volt.

 - Tegnap beszéltem Liammel - szólalt meg hirtelen.

 - Igen?

 - Igen. Aggódnak érted.

Felsóhajtottam, előhalásztam a telefonomat a zsebemből és bekapcsoltam. 72 nem fogadott hívást jelzett. Gyors fejszámolás után megállapítottam, hogy az fejenként 18. Tényleg aggódhattak.

 - Visszamegyek Cheshireba - jelentettem ki.

 - Ahogy gondolod. De...

Daniellet a csengő hangja szakította félbe. Kérdőn pillantottam rá, de ő sem tudtam, ki lehetett az. Úgy döntöttem, megnézem. Már az előszobában voltam, mikor lábdobogásokat hallottam. Megfordultam. Eleanor futott le a lépcsőn, egyenesen felém tartott.

 - Ne engedd be! - szólt rám parancsolóan.

 - Miért?

 - Egyszerűen csak ne.

Megráztam a fejem és a kilincsért nyúltam. Eleanor megpróbált visszatartani, de erősebb voltam. Kinyitottam az ajtót.

Ahogy megláttam az ajtóban álló személyt, rájöttem, hogy igaza volt. Sajnos már késő volt. Összepréseltem a számat.

 - Helló, Louis! Mizújs?

Még volt képe vigyorogva ideállítani? Azok után amiket Eleanorral és a bandával tett? Undorító volt. Nem próbáltam meg visszafogni magam, szabadjára engedtem az érzelmeimet. Ökölbe szorítottam a kezem és rávetettem magam. Ott ütöttem, ahol értem.

Egyszerűen csak meg akartam ölni Joet. Megérdemelte volna.

Sziasztok! itt az új rész, remélem tetszeni fog. KOMMENTEKET NAGYONNAGYON SZERETNÉK:)) Csok mindenkinek, Carmen xx