31. fejezet

ZAYN

Természetesem most kellett nekikezdeni felújítani a síneket, így a vonat Leedsben tett le. Vártam a buszra, de arra jutottam, hogy ha bérlek egy autót, akkor sokkal gyorsabban hazaérek Bradfordba. A harmincöt perces utat Bradfordba körülbelül negyed óra alatt tettem meg. Csoda, hogy nem kaptak el a rendőrök gyorshajtásért. Igazából nem is figyeltem a közlekedési táblákat. Kit érdekelnek? Mert engem biztosan nem. Minél hamarabb otthon kellett legyek, csak az számított. Doniya útközben többször is felhívott, és a rám parancsolt, hogy ne merjek úgy vezetni, mint egy idegbeteg, nem hiányzik még egy halott a családban. Még hogy nem hiányzik… Egy sem kellene. Istenem, Abbie nénikém csak 48 éves volt! Nincs igazság. Egyszerűen nincs. Nem létezik. Lassan bekanyarodtam az utcánkba. A házunk előtt meglepetésemre csak anyu autója állt. Azt hittem, idecsődül a fél rokonság. Halkan betolattam a bejáróra, és járattam az ajtót. Dunsztom sem volt, hogyan kell ilyenkor viselkedni. Mármint adjam a nagyfiút, maradjak erős, és ne préseljek ki egyetlen könnycseppet sem? Akkor az lesz a vége, hogy amikor visszamegyek a fiúkhoz, a vállukon sírom ki magam, bár már megszokták, hiszen az utóbbi időben mindenki sírómasinává változott. Vagy menjek be a házba, és ne fogjam vissza magam? Előre láttam az anyámat. Belépek az ajtón, elérzékenyülök, ő pedig a nyakamba ugrik, és egyre jobban zokog. Ez nem történhetett meg. Neki a nővére halt meg. El sem tudtam képzelni, milyen lenne, ha elveszíteném az egyik testvérem. Tanácstalanul üldögéltem a kocsiban, ami egyre hidegebb lett. Úgy döntöttem, elidőzöm még egy kicsit, és erőt gyűjtök. Mi a francot csináljak? Abbie itt hagyott mindannyiunkat. Megígérte, hogy ott lesz az esküvőmön, a gyerekem első születésnapján, erre tessék. Most még nem állítottam meg a könnyeim. Inkább itt, mint bent. Mérgemben rávágtam egy hatalmasat a kormánykerékre, éppen, hogy nem találtam el a dudát.  Aztán még egyet. Szétnéztem, és megállapítottam, hogy senki sem látta, szóval továbbra is a kormányon vezettem le a feszültségem. A kezeim már baromira sajogtak, úgyhogy abbahagytam, és rájuk hajtottam a fejem. Maradj erős, maradj erős.

 - Zayn? – kopogott valaki. – Nyisd ki.

Letöröltem az arcomat, és lehúztam az autó ablakát, aztán kiszálltam belőle. Doniya legalább olyan megviselt volt, mint én. Percekig némán bámultunk egymásra, aztán nekem ugrott, és szorosan megölelt. Maradj erős, maradj erős.

 - Most már gyere be. Anya betegre izgulja magát. Nem hiányzik neki – fogta meg a kezem, és az ajtó felé vonszolt, de ellenkeztem.

 - Nem vagyok kész rá. Még egy órát kérek, aztán megígérem, bemegyek! – könyörögtem.

 - Szó sem lehet róla. Most jössz.

Engedelmeskedtem. Amikor beléptem a házba észrevettem, hogy még a levegő is megváltozott. Lehúztam a cipőmet és a kabátomat magamról, aztán a nappaliba indultam. A kanapén anya ült összegörnyedve, egy zsepivel a kézében, mellette Waliyha. Ekkor tűnt fel, hogy Safaa sehol.

 - A barátnőjénél van, amíg elrendeződnek a dolgok – súgta a fülembe Doniya, mintha tudta volna, mire gondoltam.

 - Zayn! – nézett fel anya. – Zayn! Jól vagy?

Nem, egyáltalán nem. Kicsit sem. Ő is átölelt, kicsit több ideig, mint Doniya, aki szempillantás alatt felszívódott. Ennyit a tervemről, hogy nem sírok. Beletemettem az arcom anya hajába, nehogy akárki is meglássa. Bizonytalanul elengedett, és megveregette a vállam. Üdvözöltem Waliyhát is. Igazán jól takarta az érzéseit. Legalább valaki még állt a lábán ebben a családban.

 - Hogy vagy? – mondtam neki alig hallhatóan.

 - Szarul, de büszkén. Túl leszünk ezen valahogy – sóhajtott fel.

Egyszer biztosan, de nem a közeljövőben. Nyomtam egy puszit a feje búbjára, majd anyáéra is, és a konyhába igyekeztem. Szükségem volt kávéra.

 - Tessék – csúsztatott elém egy csészét Doniya. – Tudtam, hogy ezért jössz ide.

Nem válaszoltam. Az ujjaimat körbe-körbe futtattam a csésze száján, ameddig bele nem szédültem. Akkor a kanál következett. Össze-vissza kavargattam a kávém. Egy ideig elterelte a figyelmemet. Doniya is sírni kezdett. Szemmel láthatóan nem anyáék előtt akart összetörni, hanem előttem. Sokkal jobb.

 - Nagyon hiányoztál, Zayn. Sajnálom, hogy emiatt kellett hazajönnöd.

Hát még én. A kanalat ledobtam a márványpultra. Nem rendelkeztem sok tapasztalattal a halálesetek elviseléséhez.

 - Nem a te hibád – vigasztaltam.

Kínos csend következett. Az ujjaimmal a homlokomat masszíroztam, hátha eltűnik az a kínzó fejfájás, de hiába. A gyógyszeres szekrényből kivettem két szem Aszpirint, és lenyeltem.

 - Kettő nem lesz sok? – aggódott Doniya. – Egy is bőven elég.

Vállat vontam, igazából nem számított. A fejfájásom úgysem fog eltűnni. Rácsaptam a konyhapultra, amire a nővérem fölrezzent. Ez az egész kihozta belőlem az agresszív állatot. Vettem pár mély levegőt, és visszaültem.

 - Szóval – törte meg a csendet – mi van a bandával? Akármi érdekes?

Eszembe jutott Geneva. Már csak az a ribanc hiányzott. A gondolatától is felment bennem a pumpa.

 - Zayn, Doniya, hol vagytok? – hallottam meg anya hangját.

Összenéztünk, és egyből a nappaliban termettünk. Még meg sem kérdeztem, hogy mikor temetjük el Abbie-t!

 - Most hívtak vissza. A temetés holnapután lesz.

Ezúttal mindenki összetört. Abbie halála tényleg valós volt.

AUSTIN

Louis először lefikázta Chloe ötletét, mert szerinte nyálas. Igen, mert a focimeccs az sokkal izgalmasabb. Nagy nehezen sikerült meggyőzni, és beleegyezett. Mintha szükség lett volna rá.

 - Akkor áll az alku? Ismeritek a terv minden egyes részletét, ugye? Nem lenne jó, ha elbénáznátok – pontosította a dolgokat Chloe.

 - Még hogy mi bénáznánk el? Mi vagyunk a megtestesült megbízhatóság – dobta hátra a nem létező haját Louis. – Szóval az állatkertben, holnap reggel tízkor, és Niall hozzon bohócjelmezt?

 - Nagyon vicces – szólalt fel unottan Niall.

Vagy nem hozta lázba ez az egész randi tervezés, vagy annyira izgult, hogy görcsben állt a gyomra. Szerintem inkább az utóbbi. Először elég érdekesen éreztem magam a Emma kedvenceivel. Azt hittem, hogy csak egy rakás nyápic tini bandáért rajong, bár sosem tettem szemrehányást, és segítettem neki összehozni a randit. Vagyis Chloe-nak. Így utólag megkedveltem a fiúkat, bár néhány évvel fiatalabbak, legalábbis a nagyrészük. Meglepetésemre Harryvel egész jól kijöttem. Kiderült, hogy ő is jogot tanult volna, ha nem lesz sikeres a One Directonnel.

 - Austin, hány éves is vagy? – fordult felém Harry.

Belekortyoltam egyet az üdítőmbe, szépen lassan lenyeltem, hogy megnézzem, érek-e neki annyit, hogy megvárja. Pszichológia. Idióta mosollyal és kidüllesztett szemekkel figyelte, ahogy felszürcsölöm az utolsó cseppeket is.

 - Huszonhárom – válaszoltam végül.

 - Fuj, de öreg vagy. Menj innen. Pedofil – kapálódzott. – Te aztán ne szervezz Niall-nak randit.

 - Tudtom szerint már mindannyian nagykorúak vagytok. Nem lehetek pedofil. Már nem.

Harry felkuncogott. Louis az asztal túlsó végéről szinte szikrákat szórt felém, amióta csak leültem hozzájuk.

 - Pszt, a haverod miért méreget ennyire? – súgtam Harrynek.

 - Csíkos póló van rajtad. A csíkos pólókat kisajátította. Ne aggódj, bírni fog, csak cseréld át a felsőd.

Felvettem a kardigánom, és mintha egy világ fordult volna meg benne. Eltűnt a feszültség az arcáról, és boldogan társalgott tovább. Ekkor rezegni kezdett a telefonom a zsebemben. Egy SMS. Kate-től: „Hol vagy már megint? Hét perce várok. Tudod, Trafalgar tér! K xx”.

 - Ki az a Kate? – leskelődött mellőlem Niall.

 - Az idióta barátnője. Nem is értem, hogy miért vagy együtt vele. Idegesítő a csaj – forgatta a szemeit Chloe, és azt a szokásos egyik szemöldököm felhúzom, és furcsán düllesztem a szemeim-nézésével illetett. Nem igazán érdekelt a véleménye.

 - Bocsi, rohanok.

Bekaptam a maradék pizzámat, felpattantam az asztaltól, de valamelyikük utánam kiabált. Hangról még nem ismertem őket.

 - Nem adtuk meg a telefonszámunkat. Add meg a tied, ha esetleg valami gáz lenne – lóbálta a telefonját Niall. Átváltott a csendes állapotból az ideges állapotba. Lesett, hogy randija lesz. Sietve bepötyögtem neki a számom, aztán rohantam is.

 - Küldjetek SMS-t, és lementelek titeket – hadartam kifele menet. – Kate kinyír.

Persze, hogy a busz tíz percet késett. Menő a londoni közlekedés. Közben a barátnőm türelmetlenül bombázott üzenetekkel. Francba a busszal! Gyalog indultam el, úgy gyorsabb. A Trafalgar téren a szokásos helyünkön ücsörgött: a Nemzeti Galéria lépcsőjén, közép tájt.

 - Mi tartott eddig? – mérgelődött, de ahelyett, hogy válaszoltam, magamhoz húztam, és megcsókoltam.

 - Így jobb? – pislogtam ártatlanul. Az mindig bejött.

 - Sokkal – jelentette ki drámaian. – Mi jót csináltál?

Elmondjam, nem mondjam… Nagy kérdések. Gőzöm sem volt arról, hogy Kate szereti-e a One Directiont. Három lehetőség is lehetett. Első: imádja őket, és meggyilkol a telefonszámukért. Kettő: gyűlöli őket, és azért gyilkol le. Három: nagyon nem érdekli. Szóval inkább befogtam a számat.

 - Én… lógtam a haverokkal. Tudod, Mattel, és Luke-kal. Semmi extra.

 - Aham, Matt és Luke. Mielőtt megérkeztél, pont felhívtak, hogy nem tudok-e valamit a hollétedről. Ne hazudj itt nekem!

A kezeit kirántotta az enyémeimből, és maga elé fonta őket. Megrezzent a telefonom, biztosan a srácok küldték el a számaikat. Kate ki ne kapja a zsebemből! Kérlek, kérlek, kérlek.

 - Az meg mi volt? Csak nem valami csaj? – háborodott fel.

 - Nem! Dehogy!

Sajnos, mire pislogtam, már vadul tapicskolta az érintőképernyőt. Még szerencse, hogy nem értett annyira a „modern” telefonokhoz. Nem hiszem, hogy egy HTC HD2 akkora problémát okozna bárkinek is főleg, hogy böhömnagy kijelzője van.

 - Harry? Louis? Liam? Niall? – visított. – Te ezekkel lógsz?

A tenyerem a homlokomra tapasztottam, aztán az ujjaimmal húzogattam a szemöldökömön.

 - Válaszolj, Austin! One Direction? Komolyan? Velük voltál helyettem? Miért?

Szerettem Kate-t, tényleg, de az őrületbe kergetett az állandó féltékenységi mániájával és a feltűnési viszketegségével.

 - Igen, Kate, velük voltam, és csak együtt lógtunk. Semmi extra, ne aggódj – megöleltem, ameddig le nem nyugodott, aztán lassan megcsókoltam. Ez egyből feloldotta a jeget.

 - Utálom őket – duzzogott.

EMMA

 - Igen apa, természetesen, elmegyek arra a kémia versenyre – bólogattam robotszerűen.

A szokásos családi vacsora nem állt másból, mint az iskolai eredményeim elemzéséből és felülbírálásából, amiből már tényleg kezdett elegem lenni. Rápillantottam az órára. Negyed hét. Austin megígérte, hogy addigra haza jön! Fogalmam sem volt, hogyan fogom kibírni nélküle, pedig még csak a levesnél tartottunk.

 - És az iskolai kórus? Igazán aranyos gyerekek járnak oda.

 - Nem kellene még lejjebb rugdosnom magam a suli ranglistáján. Köszi, kihagyom, van elég dolgom így is.

Apa megforgatta a szemeit. Szemmel láthatóan már kezdett beleszokni, hogy hiába ordít le, nem adom be a derekam. Kedvtelenül kavargattam a levesemet. Anyu mennyei sajtkrémlevest főzött, de a fagyott hangulat elrontott mindent. Lépteket hallottam a kinti lépcsőn, de megvártam, amíg csengetnek. Austin nem hagyott cserben! Ahogy megszólalt a csengő, ugrottam is fel.

 - Aust… - vigyorogtam, de nem ő állt az ajtóban. – Chloe? Mit keresel itt?

 - Csak beugrottam. Itt vannak a szüleid? – lökött félre az útjából.

Talán túl hangosra sikerült a kérdés, ugyanis apa és anya az előszobában termettek. Chloe halkan felkuncogott.

 - Ő, hello, Mr. és Mrs. Blanchard. Emmához jöttem.

 - Gyere, csatlakozz hozzánk. Éppen vacsorázunk.

Chloe szemei kimeredtek, de mielőtt heves ellenkezésbe kezdett, az étkezőbe vonszoltam, és erőszakkal leültettem magam mellé. Legalább elcseveg a szüleimmel. Akárkivel megtalálta a közös hangot, és ezt mindig is irigyeltem benne.

 - Te hogy-hogy itt? Ugye nem valami partiba akarod vinni a lányomat? – érdeklődött apa.

 - Dehogy is, Mr. Blanchard, csak beugrottam egy pillanatra, nemsokára megyek is.

Azért Chloe sem repesett az örömtől, hogy a vacsora hátralévő részét itt kellett töltenie. Csakhogy elfeledkezett arról, hogy milyen nap volt. A szüleim házassági évfordulója, ami nekem mindig egy este szabadságot jelentett.

 - Igazából itt is aludhatsz. Ma van a házassági évfordulónk. Nemsokára indulunk is.

A vacsora innentől egész rövidnek tűnt. Izgatottan vártam, hogy Chloe mit tervelt ki ma estére. Hiába nem tudta előre, mi fog történni, mindig rendelkezett valami ütős programmal. Miután a szüleim felálltak az asztaltól, anya még megigazította a haját és a sminkjét, apával felvették a különleges alkalmakra tartogatott kabátjukat, karon fogták egymást, már majdnem elindultak, amikor hátrafordultak.

  - Ne menjetek sehova. Ez parancs – mondta apa, aztán elhajtottak a kocsival a ház elöl.

 Chloe-val integettünk, ameddig látótávolságon kívülre kerültek, aztán visszamentünk a házba, és kulcsra zártuk az ajtót.

 - Ez parancs – utánozta aput mélyített hangon, amire felkacagtam. – De komolyan, mi ez a házassági évfordulós felhajtás?

Inkább bele sem kezdtem a mesélésbe. A szüleim minden évben a házassági évfordulójuk estéjét egy szánházi előadással kezdték. Általában valami klasszikus darabot néztek meg, musicalt soha, azt utálják. Mivel legtöbbször többórás darabot választottak, a végére megéheztek, és beültek valami drága éterembe. Hajnali ötnél hamarabb még soha sem értek haza, szóval volt időnk bőven.

 - Fogadjunk, hogy kibérelnek valami hotelszobát, és érted… tudod – magyarázott Chloe.

 - De gusztustalan vagy, fuj! – ütöttem a hasába.

 - Mindegy. Most gyere. Elmegyünk innen, de előtte ki kell, hogy csípjelek, így nem jöhetsz – ragadta meg a kezem, és a szobám felé irányított.

 - Hova megyünk? Kinek a bulijába?

 - Aki kíváncsi, hamar megöregszik, azt pedig nem szeretnénk, ugye? Nem hát. Türelem babám, türelem.

Leültetett az ágyamra, kikereste a rejtett sminkes ládámat, és a földre dobta. Kotorászni kezdett benne, ameddig egy fekete, szürke, és fehér szemhéjárnyalót nem talált. Kikeresett egy tust, alapozót, pirosítót, és egy halványrózsaszín szájfényt.

 - Azért ne olyan erősre! Nem akarok úgy kinézni, mint egy panda.

 - Hidd el, akivel találkozni fogsz, annak nagyon tetszeni fog. Vagyis akikkel - javította ki magát zavarában. Mi a franc?

Nehogy valami béna vak randit hozzon itt össze nekem. A legutóbbi is borzalmas volt. Már a fél szemem kifestette, amikor csengettek. Lehetetlen!

 - Az nem lehet, hogy már hazaértek. Chloe, te nyisd ki! Engem nem láthatnak meg így.

Megadóan bólintott, aztán ledübörgött a lépcsőn. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, amikor Austin felköszönt. A kis mocsok! Egyedül kellett elviselnem a vacsora első tíz percét. Chloe izgatottan mutogatta neki a fél szememet. Austin gratulált, aztán félrehúzta a barátnőmet, és a fülébe suttogott. Nem sok szót értettem, csak annyit, hogy randi.

 - Na, Austin, most kifelé! Még befejezem a sminkelést, aztán ruhát kell választanunk – zavarta ki a szobámból ellentmondást nem tűrően.

Meglepetten állítottam meg, hogy a festéktől a zöld szemem háromszor nagyobban, és rikítóbb zöldnek látszott. Chloe a hajcsavarómért nyújt, és az amúgy is kicsit hullámosabb hajamba még több loknit varázsolt.

 - Vannak neked elegáns ruháid?

A gardróbom felé mutattam. Egy szoros, fekete színű, alul csipkés koktélruhára esett a választása. Felvettem, és csodálkozva álltam a tükör előtt. Egy bombanőt bámultam, nem Emmát. Chloe átszólt Austinnak, aki ugyanúgy fogadta a kinézetem, mint én. Magamra kaptam egy blézert és egy magassarkút is.

 - Most már indulás! El fogsz késni.

Chloe még gyönyörködött egyet bennem, aztán az előszobába ráncigált. Mélyeket szuszogva kinyitottam a bejárati ajtót, és csak egyetlen szó jött ki a számon.

 - Uramisten.

Sziasztok! Itt az új rész, végre tudtuk hozni egy hétnél hamarabb, juhuu! Várhatóan még hétvége előtt lesz következő (ha minden jól alakul), és kommenteket várunk, kíváncsiak vagyunk a véleményetekre ;) puszi, Mimi :) xx