30. fejezet

ZAYN

 - Gemma, várj! – rohant ki nővére után Harry az utcára.

Niall és Louis izgatottan ugrottak az ablakhoz és lökdösni kezdték egymást, hogy jobban láthassák, mi történik odakint. Én előre meg tudtam volna mondani nekik. Harry és Gemma még ordibálnak egy ideig, majd a lány beül az ajtóba és elhajt.

 - Szerinted min vesztek így össze? – kérdeztem Liamet, aki gondterhelt arccal meredt maga elé.

 - Hogy mi? – pillantott rám zavartan.

 - Felejtsd el! – legyintettem.

Tudtam, hogy ebben az állapotában hiába próbálok vele kommunikálni. Sehogy sem lehetett vele beszélgetni, amikor gondolkodott. Nagy unalmamban visszafordultam a tévéhez. Valami idióta sorozat ment benne. Monica éppen most jött rá, hogy Alejandro megcsalta őt Consuelával, ezért lekevert neki egy hatalmas pofont. Hatalmas izgalmak.

 - Láttad? Egy pofon – kiáltott fel izgatottan Niall.

Megforgattam a szemeimet. Már éppen fel akartam világosítani a szöszkét arról, hogy mekkora idióta, amiért ennyire élvez egy argentin szappanoperát, amikor becsapódott a bejárati ajtó. Niall és Louis azonnal az előszobába szaladtak, majd visítani kezdtek. Nem értettem, mit találtak olyan viccesnek Harry és Gemma veszekedésében. Utánuk mentem, hogy leállítsam őket, de ahogy megláttam fürtös barátunkat, rám tört a röhögő görcs.

 - Rohadtul nem vicces – mordult fel, majd felviharzott a szobájába.

 - Szép az arcod – kiabált utána Niall.

 - Igen, Gemma tuti nagyot üt – fűzte hozzá Louis. – Ne szégyelld, ha sírsz, mi teljesen megértünk.

 - Pofa be! – ordított le Harry.

Niall és Louis újra visítani kezdtek. Na jó, tényleg vicces volt, hogy Gemma lepofozta Harryt, de nem ennyire. Igazából én is megtettem volna a helyében, az öccse igazán rászolgált. Visszamentem a nappaliba és újra a tévére néztem. Alejandro most éppen Consuelával csókolózott. A szemét, tényleg megcsalta Monicát. Pedig ő milliószor szexisebben nézett ki, mint ez a bányarém.

 - Zayn, Doniya keresett – zökkentett ki az eseményekből Liam.

 - Beszéltél vele?

 - Nem. Mire felvettem, kinyomta – nyomta a kezembe a telefonomat. – Hívd vissza, én megnézem Hazzát.

Bólintottam. Csak most jutott eszembe, hogy milyen régen is beszéltem Doniyával. Ő Manchesterben lakott, rendezvényszervezőként dolgozott, úgyhogy mindig fel-alá rohangált. Örültem, ha egy hónapban egyszer találkoztam vele. Miközben tárcsáztam, lehalkítottam a tévét, hogy halljak is valamit.

 - Zayn! – szólt bele köszönés nélkül.

Kirázott a hideg. A hangja elcsuklott, hallatszott, hogy sírt, ez pedig azt jelentette, hogy valami hatalmas baj történt. Doniya csak akkor sírt, ha nyomós oka volt rá.

 - Szia! Baj van? – kérdeztem aggódva.

 - Igen.

 - Mi történt?

 - Én… Nem akarom elhinni. Ez… Lehetetlen, szörnyű. Nem bírom.

Össze-vissza beszélt, semmit sem értettem. Nagyon kiakadt, én pedig rögtön a legrosszabbra gondoltam.

 - Meghalt valaki?

 - Igen – suttogta elhaló hangon.

Most komolyan azt mondta, hogy meghalt valaki? Nem viccelt? Lehetetlen. Nem halhatott meg senki. Mindenkinek élnie és virulnia kellett. Muszáj.

 - Komolyan?

 - Igen.

 - Kicsoda?

Nem érkezett válasz. A nővérem újra zokogni kezdett, én pedig egyre idegesebb lettem. Tudni akartam, hogy ki halt meg. Anya? Apa? Safaa? Waliyha? Minden lehetőséget számon vettem, de egyik szörnyűbb volt, mint a másik. Vettem egy mély levegőt.

 - Doniya, kérlek! Ki az?

 - Zayn, én… Jó. Abbie, ő halt meg. Ma reggel.

Lefagytam. Nem tudtam gondolkodni, az agyam teljesen lezsibbadt. Valahonnan messziről hallottam, hogy Doniya szólongat, de képtelen voltam válaszolni. Kinyomtam a telefont és robotként vonszoltam fel magam a szobámba. Automatikusan a bőröndömért nyúltam és elkezdtem beledobálni a ruháimat. Hirtelen a kezembe akadt a kedvenc pólóm, amit Abbie-től kaptam. Doniya szavai csak most kezdtek eljutni a tudatomig. Abbie. A nagynéném. A második édesanyám. Meghalt. Lehetetlen. Igazságtalanság. Nem halhatott meg, egyszerűen nem. Mégis elment. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

 - FENÉBE! MIÉRT? MI A FRANCÉRT? – ordítottam zokogva, miközben lerogytam az ágyamra.

Pár pillanat múlva kivágódott a szobám ajtaja, és Liam jelent meg előttem.

 - Zayn! Zayn, mi történt? – rángatta a vállam ijedten.

Megráztam a fejem. Nem tudtam kimondani, hogy Abbie nincs többé. Itthagyott engem. Minket. Bármennyire is fájt, össze kellett szednem magam. Erősnek kellett maradom, nem gyengülhettem el. Megtöröltem a szemem, vettem pár nagy levegőt, és Liamre pillantottam.

 - Liam, megtennél nekem valamit?

 - Persze – bólintott.

 - Vigyél ki a pályaudvarra. Hazamegyek Bradfordba.

LIAM

Rápillantottam az órám kijelzőjére. Hat óra múlt húsz perccel. Úgy döntöttem, felkelek. Semmi értelme nem volt tovább szenvednem. hiszen alig aludtam valamit az este. Egyszerűen képtelen voltam. Végig azon gondolkodtam, hogy Zayn hogyan lehet. Szörnyű állapotban volt, mikor bementem a szobájába, de rögtön összeszedte magát. Nem akart gyengének mutatkozni. Ő rosszfiú volt. Megráztam a fejem, kinyújtóztam, majd megpróbáltam a lehető leghalkabban leosonni az alsó szintre. Biztos voltam benne, hogy a fiúk még alszanak, nem akartam őket felkelteni. A konyhába érve azonban rendesen meglepődtem. Az a Louis üldögélt a pultnál, aki mindig utolsóként kelt fel reggelente. Megdörzsöltem a szemem és pislogtam párat, hátha csak képzelődtem, de úgy tűnt, Louis valódi volt.

 - Jó reggelt, Louis - ültem le a vele szemben lévő székre.

 - Csend! Ne zavarj!

Értetlenül meredtem rá. Louis az előtte lévő laptop képernyőjére koncentrált. Valószínűleg olvasott valamit, amin az arckifejezéséből ítélve remekül szórakozott. Pár perc múlva felnevetett, majd végre valahára rám pillantott.

 - Reggelt, Liam! - mosolyodott el. - Mizu?

 - Nem tudtam aludni, de ahogy látom, te sem - utaltam a szeme alatt éktelenkedő hatalmas karikákra.

 - Telihold van. Érzékeny vagyok rá - vonta meg a vállát. - Zaynről van valami hír?

 - Felhívott, mikor hazaért. A temetésig ottmarad.

 - Értem - bólogatott. - Amúgy bocsi az előbbiért, de elég rosszkor jöttél le. Épp összejöttem Harryvel.

Összeráncoltam a homlokom. Lehet, hogy túlzottan fáradt voltam, de ezt a mondatot sehogy sem tudtam értelmezni. Összejött Harryvel? A konyhában? Most, mikor Hazza nem is volt itt? Sehogy sem állt össze a kép. Ezt minden bizonnyal Louis is észrevette, mert úgy tekintett a plafonra, mintha a megoldás nyilvánvaló lett volna.

 - Larry Stylinson fanfictiont olvastam. Nagyon tetszett, elvileg holnap lesz új rész. Mellesleg rólad és Niallről is találtam egyet. Várj, meg is mutatom.

Villámgyorsan gépelni kezdett, majd felém fordította a laptopot. be volt jelentkezve a tumblr-fiókomba. Felvont szemöldökkel pillantottam rá.

 - Komolyan feltörted?

 - Ez nem számít feltörésnek. Tudtam, hogy a jelszavad DaniellePeazer. Mit ne mondjak, igazán fantáziadús - húzta el a száját. - Na, olvasd!

Felsóhajtottam és a képernyőre pillantottam. A sztori egy rövid novella volt A zongora címmel. Gyorsan átfutottam az elejét. Arról szólt, hogy valamiért nagyon bestresszeltem, a feszültséget pedig zongorázással próbáltam levezetni, mikor Niall megzavart. Nem akartam elküldeni a legjobb barátomat, pedig legszívesebben azt tettem volna. Niall természetesen észrevette, hogy baj van, és megpróbált felvidítani. Már kezdtem azt hinni, hogy unalmas lesz a történet, de tévedtem. A következő mondatoknál megtorpantam és kérdőn néztem Louisra.

 - Aha, most jön a jó rész - csapta össze lelkesen a tenyerét. - Olvasd!

Vonakodva fordultam vissza a szöveghez, majd folytattam az olvasást.

"Segíthetek, ha akarod." - ajánlotta fel halkan az ír fiú. A hangjában volt valami szokatlan, ami miatt Liam akaratlanul is felkapta a fejét. Nem szólt semmit, csak bámulta azokat a gyönyörű, tengerkék szemeket. Niall lemászott a zongoráról és Liam széke elé állt. A kezeit barátja combjaira csúsztatta, majd lassan lehajolt, hogy megcsókolja őt. Liam lehunyta a szemét, karjai tehetetlenül lógtak teste mellett. Nem tudta mire vélni a dolgot, de kétségtelenül nagyon jól esett neki. Felnyögött, majd belemarkolt Niall kócos hajába, és közelebb húzta magához. A szőke srác megszakította a csókot, ajkai bekalandozták Liam állát és nyakát, mindeközben ujjai a fiú nadrágjának gombjával bajlódtak. Ez megállásra késztethette volna Liamet, de…

 - Oké, nem bírom tovább - toltam el magamtól a laptopot.

 - Kár, a végén ugyanis kiderül, hogy Niall mindannyiunkat ugyanígy vidít fel. A kis őrangyal - kacsintott rám Louis.

Abban a pillanatban, ahogy elhallgatott, Niall lépett be a konyhába kócosan, álmos fejjel. Louisval egymásra pillantottunk, és azonnal kitört belőlünk a nevetés. Niall értetlenkedve meredt ránk, majd miután rájött, hogy jelen állapotunkban képtelenség velünk normálisan kommunikálni, szépen csendben kivárta, hogy lenyugodjunk.

 - Befejeztétek? - reménykedett.

Beharaptam a számat és bólintottam. Féltem, hogy ha megszólalok, megint nem bírom majd visszafogni magamat.

 - Szuper, akkor elkezdhettek készülődni. Harry már tusol.

 - Hová megyünk? - kérdezte Louis könnyezve, elcsukló hangon.

 - Hová mennénk? Enni, éhes vagyok.

CHLOE

 - Francba már! - nyomtak ki az ébresztőórámat.

Rettentően éles hangja volt, a fejem pedig már enélkül is hasogatott. Miután sikerült elhallgattatnom, kimásztam az ágyból és a fürdőbe indultam. Austin azt mondta, hogy háromnegyed óra múva itt lesz, úgyhogy nem ártott volna rendbe szednem magam. Ahogy beértem a fürdőbe, rögtön a tükörhöz léptem és nem sok kellett, hogy felsikítsak az ijedtségtől. Szörnyen festettem. A sminkem elkenődött, a szemem duzzadt és karikás volt, a hajam ezerfelé állt, ráadásul még mindig a tegnapi koktélruhámat viseltem.

 - Igazán dekoratív vagy ma reggel - dünnyögtem a tükörképemnek, majd nekiálltam rendbe szedni magam.

Fél óra múlva már a gyógyszeres fiókban kutakodtam fejfájáscsillapító után. Hihetetlenül nagy szükségem volt rá, ugyanis elég durva másnapossággal ébredtem. Általában nem viseltek meg ennyire a partik, de a mostani igazán keményre sikerült. Volt ott fű és alkohol minden mennyiségben, eléggé ki sikerült ütnöm magam. Igazából arra sem emlékeztem, hogyan kerültem haza. Bevettem a gyógyszert és a telefonom után nyúltam. Még volt tíz percem Austin érkezéséig, ezért úgy döntöttem, hogy felhívom Niallt. Kész szerencse volt, hogy Emma megadta a számát, legalább ezzel is előrébb leszünk.

 - Halló, Niall Horan - szólt bele a telefonba. A háttérből beszélgetés és nevetgélés hallatszott. Le mertem volna fogadni, hogy a srácok is vele voltak.

 - Ööö, szia... Chloe vagyok, Chloe Martins.

 - Fogalmam sincs, ki vagy.

Hát persze. Honnan is tudhatta volna, hogy ki vagyok? Most nyílván azt gondolta, hogy csak egy elvetemült rajongó zaklatja. Végülis, ez bizonyos szempontból igaz is volt.

 - Emma Blanchard barátnője vagyok - próbálkoztam újra.

Ezúttal sikerrel jártam. Emma nevének hallatára Niall meghatározhatatlan eredetű hangokat kezdett kiadni magából, amiket leginkább egy ufóhoz vagy bébifókához lehetett volna hasonlítani. Mondani is próbált valamit, de annyira hadart, hogy semmit sem értettem.

 - Niall, a Jóisten drágalátós répájába, most hogy nézek ki? - hallottam először Louis vinnyogását, majd a többiek röhögését.

Én is felnevettem. Niall valószínűleg annyira csapkodhatott, hogy nagy izgalmában ráborított valamit Louis-ra. Kár, hogy nem láthattam a jelenetet. Szívesen hallgattam volna tovább őket, de megszólalt az Austin érkezését jelző csengő.

 - Pillanat! - kiabáltam ki, majd agyalni kezdtem. - Niall, add oda valakinek a telefonodat!

Ez volt a lehető legjobb ötletem. A szőkeséggel jelen pillanatban nem lehetett értelmesen beszélgetni, ezért abban reménykedtem, hogy a többiek talán jobb idegállapotban lesznek.

 - Szia Chloe, Louis vagyok.

Pont Louis-t adta ide? Hát ez nem normális. Vele aztán majd biztosan lehet komolyan beszélgetni.

 - Szia. Otthon vagytok? - kérdeztem sürgetően, a csengő ugyanis újra megszólalt.

 - Nem, Luiggi pizzériájában. Miért?

 - Remek, az itt van pár saroknyira. Ne menjetek sehová, oké? - nyomtam ki a telefont.

Gyorsan felkaptam a kabátomat, majd szinte szó szerint feltéptem a bejárati ajtót.

 - Hello, Chloe - vigyorgott rám Austin.

Szó nélkül megragadtam és magam után vonszoltam. Szinte futólépésben tettük meg a háromperces utat, közben pedig elmeséltem neki a tervem minden egyes tökéletesen kidolgozott részletét.

 - Elég ravasz lány vagy te - bokszolt a vállamba a pizzéria előtt, majd kinyitotta nekem az ajtót.

A helységben körbenézva azonnal kiszúrtam a srácokat. Nem lepett meg, hogy csak négyen ülték körbe az asztalt, twitteren ugyanis olvastam, mi történt Zayn családjában. Karon fogtam Austint és odahúztam a fiúkhoz.

 - Sziasztok - intettem nekik mosolyogva.

 - Chloe? - pillantott rám Liam.

 - Igen. Ő pedig Austin, Emma bátyja.

 - Én Liam vagyok, ők pedig Niall, Louis és Harry - mutatott sorban a többiekre.

Bólintottam, de természetesen már rég tudtam, hogy kik ők. Gyorsan végigfuttattam rajtuk a szemem, és rögtön észrevettem a Louis pólóján díszelgő hatalmas piros foltot. Elvigyorodtam. Ezek szerint Niall a ketchupot borította rá.

 - Minek köszönhetjük a találkozást? - kérdezte Liam, miután leültünk melléjük.

 - Az én elmondhatatlanul kedves apámnak - válaszolt Austin.

 - Így igaz - folytattam. - Össze kell hoznunk egy randit Niallnek és Emmának. Nekem pedig már van is egy igazán ütős tervem.

Sziasztok! Itt a 30. rész. Tudom, hogy tegnapra ígértük, de kisebb technikai probléma adódott, amit sikerült orvosolni. Ettől függetlenül remélem, tetszeni fog a rész. Kommentelni ér. Csók, Carmen xx