29. fejezet

EMMA

Amikor apám besétált a szobámba, és kikapta a telefont a kezemből, egyből tudtam, mi fog történni. Ennek ellenére nem tettem semmit, azzal csak rontottam volna a helyzeten. Inkább csendben hallgattam Niall meglepődött hangját a vonal túlsó végéről, miközben az apám mondhatni eltiltotta őt tőlem. Nem nézte jó szemmel az ilyen „sztárocskákat”, főleg akkor nem, ha szimpatizáltam az egyikkel. A filmjeimet és zenéimet is kénytelen vagyok egy külön memóriakártyán tárolni, mert szokása turkálni a telefonomban és a számítógépemen, aztán ha esetleg olyan dologra bukkan, ami nem helyénvaló – hogy az ő szavaival éljek -, kérdőre von. Múltkor egy One Directionös kép miatt verte ki a balhét. Anyám szerint túlzásba vitte a szigort, de néha még ő is félt szembeszállni vele, nem hogy én.

 - Ez meg mit jelentsen? – mondta hidegvérrel, amivel a frászt is kihozta belőlem.

Nem válaszoltam. Leültem az ágyamra, próbáltam elkerülni a szemkontaktust, de az a feszültség, ami belőle áradt, arra kényszerített, hogy felemeljem a fejem. A szemei kidülledtek a helyükről.

 - Elengedtelek a Nando’s-ba. Mit mondtam a One Directionről? Tini sztárok, Emma!

Na és, ha tini sztárok? Hallgassam az ő klasszikus zenéit? Könyörgöm, nem két éves vagyok, hanem tizenhét!

 - Apa! Megvan a saját életem, oké? A saját ízlésem, és ne szólj ebbe bele. Azzal randizok, akivel csak akarok, nem a te dolgod! Hagyj békén!

Az sem érdekelt, ha kéthetes szobafogságra ítél, a talpamra kellett állnom. Amióta megjelentek a fiúk az X Factorban, a rajongójukká váltam, ahogy a legtöbb velem egykorú lány. Tegnap pedig teljesült az álmom, és találkoztam egyikükkel. Mindig is Niall volt a kedvencem, amiért a legjobb barátnőm, Chloe néha le is szidott. „Ha tényleg imádod őket, akkor nem lehet kedvenced, az mindegyiket egyformán szereted!” Ezzel sokszor nem értettem egyet. Miért ne kedvelhetnék valakit jobban, mint a többit tekintve, hogy Niallnek és nekem elég sok közös vonásunk van. Kezdjük a kajamániával.

 - Fiatal vagy te még a pasizáshoz. Itt végeztem, írd meg a leckéd.

Apa végigmért tetőtől talpig, majd kiviharzott a szobámból, az ajtót hangosan becsapta maga mögött. Odasiettem, kulcsra zártam, majd háttal neki dőltem, miközben a fejemhez kaptam, és a hajamba markoltam. Könnyek csorogtak le az arcomon. Az életem romokban havert. A szüleim fizikai-matematikai pályára szántak, pedig a két tantárgy igen távol állt tőlem. A rossz jegyeket mindig a szorgalom hiányára fogták, igazából egyszerűen nem voltam tehetséges. Az anyám már kezdte ezt belátni, az apámmal ellentétben. De nem feledkezhettem meg Niallről sem. Chloe szerint nagyon belém esett, aminek örültem. Már tervezgettem a randinkat, hogy mit fogok felvenni, kérdezni tőle, de erre sosem fog sor kerülni. Tényleg, Chloe! Megígértem neki, hogy felhívom, amint lesznek fejlemények a kis szőke hercegemmel kapcsolatban. Lassan kerestem ki a számát a névjegyzékből. Nem akartam őt is letörni ezzel, ugyanis nagyon a szívén viselt akármit, ami történt velem. Jót is, rosszat is. Ezúttal nem kapja meg a happyend-et. Tárcsáztam. Abból ítélve, hogy két csörgés után felvette, valószínűleg a telefonja mellett ücsörgött, és várt.

 - Emma! Beszéltetek? Mindent mondj el! – visított.

 - Igazából beszéltünk, de apám átvette az irányítást. Eltiltotta tőlem.

Inkább gyorsan válaszoltam, minthogy az áradozását hallgassam. Szeretett előre inni a medve bőrére. Hosszú csönd következett.

 - Szökj el! – állt elő az ötlettel. – Olyan romantikus lenne! Ti ketten, a holdfényben…

 - Ne is folytasd – tört ki belőlem a zokogás. – Most mit csináljak? Ne merészeld megint azt mondani, hogy szökjek el, mert lenyakazlak.

 - Beszélj apáddal. Ez már nem egészséges, amit művel veled.

Elhallgattam. Ha szóvá tesztem neki, hogy ne fogjon ilyen rövid pórázon, akkor csak rontok a helyzeten. A csendből leeshetett neki, hogy inkább hanyagolnám a témát.

 - Látom, nem hallgatsz rám – sóhajtott fel. – Legalább meséld el milyen volt vele beszélni!

Önkéntelenül is elmosolyodtam. Niall még nálam is jobban izgult, és ez tette olyan aranyossá. Nem az a hagyományos szupersztár, aki mindent beleképzel magába. Inkább egy átlagos tizenéves fiú, aki zavarba jött. Tőlem.

 - Annyira édes volt! – tört előlem belőlem a rajongó. – Először nem ismertem meg, hogy ő az, utána is csak össze-vissza beszélt.

 - De jó! – sikított. A telefont két méterre eltartottam a fülemtől. – Biztosan nagyon-nagyon bejössz neki. Azért remélem, összehozzátok a randit valahogy.

Magamban megköszöntem neki, amiért emlékeztetett a soha el nem következő találkánkról. Újra borzasztó kedvem lett. Valaki kopogtatott az ajtómon. Féltem, hogy apa az, úgyhogy sietve elköszöntem Chloe-tól.

 - Most le kell tennem. Puszillak, szia – csaptam le.

Akárki is kopogott, kezdett elfogyni a türelme. Felálltam az ajtó elől, és lassú mozdulatokkal kinyitottam.

 - Már azt hittem, elszöktél – lépett be az ajtómon a bátyám.

 - Austin! – ugrottam a nyakába.

Akármiről beszéltettem vele, ráadásul mindig kiállt mellettem.

 - Min vesztetek megint össze apával? Csak a végét hallottam.

Leültetett az ágyra, mellém ült, és kíváncsian várta a történetet. Elmeséltem neki mindent a Nando’s-tól kezdve egészen a veszekedésig. A szemei hatalmasra kerekedtek, mire odáig értem, hogy apa eltiltott engem és Niallt egymástól.

 - De hát esélyt sem ad neki? – pattant fel. – Ez visszataszító.

Austin és apa már eljutottak arra a szintre, hogy alig szóltak egymáshoz. A bátyám huszonkét évesen megtehette, hogy akkor jön haza, amikor akar.  Amint befejezi az egyetemet, elhagyja a családi fészket, és az igazat megvallva, ez megrémített. Azt a kis szabadságomat is neki köszönhettem. Apa őt is arra a pálya felé terelgette, mint engem, de ő erősebb volt, és ellenállt. Most jogot tanult.

 - Beszélek vele. Ez így nem járja.

 - Azt ne! Felesleges, úgysem enged. Túl makacs ahhoz.

Összeszorította a száját, és kiviharzott a szobámból. Néhány felszűrődő szófoszlányon kívül semmit sem hallottam, de a bátyám keményen győzködte az apámat. Jogi érvekkel. Tízpercnyi ordibálás után Austin lihegve tért vissza.

 - Ez egy idióta. Elvakult és régimódi. Hol él ez? A középkorban? – idegeskedett.

 - Ugye megmondtam? Hajthatatlan.

Újra leült, ezúttal velem szemben. Felöltötte a gondolkodó arckifejezést, ami annyit jelentett, hogy összehúzta a szemöldökeit, az orrcimpái kitágultak, a szája alatt motyogott, és a kezeivel piszkált valamit. Igazán elmélkedő.

 - Engem nem érdekel, mit gondol rólam, nem hagyom, hogy téged is elrontson. Ha törik, ha szakad, összehozom azt a randit.

Annyira megörültem, hogy a nyakába ugrottam, és szorosan megöleltem. Hál’ Istennek!

LIAM

Miután Niall beszélt Emmával, nagyon letört. Annyira kínos volt a telefonbeszélgetésük, hogy kimentem a szobából, de ahogy hallottam, hogy káromkodásba kezd, visszasiettem. Hiába ültem mellette, és vigasztaltam, csak tovább szomorkodott. Láttam néhány könnyet is megcsillanni a szemében, de nem engedte őket szabadon. Az is felzaklatta, ha egy lány sírt, nem hogy ő álljon neki bőgni. Egyre csak Emmáról beszélt, és próbálta kitalálni, hogy találkozhatna vele, de semmilyen ésszerű ötlettel nem tudott előállni, ahogy én sem. A lányt még csak egyszer látta, de nagyon belézúgott.

 - Mit csináljak, Liam? Menjek el hozzá? Azt sem tudom, hol lakik. Nyomoztassam le a telefonszámát, vagy mi? – borult ki egyre jobban.

 - Aha, hogy aztán odamenj, és az apja rád hívja a rendőrséget? Gondolkozz már egy kicsit.

Szúrós pillantások közepette a hasamba vágott egyet, csak tudnám, miért. Hahó, csak segíteni szeretnék!

 - Nyugodj már le! Valahogy úgyis összehozzátok – biztattam.

 - Igen, persze, tök valószínű.  Tudod mit? Újra felhívom, addigra az apja biztos megkedvel, még sütiket is süt! Ó, és aztán együtt sörözünk és meccset nézünk. Hát nem fantasztikus?

 - De szarkasztikusak vagyunk! Akkor sem kell feladnod. Majd elrendeződnek a dolgok.

Üres tekintettel nézett vissza. Nem reménykedett semmiben. Niall lenyomott egy hosszú monológot arról, hogy milyen szerencsétlen a lányokkal, semmiben sincs szerencséje, meg őt nem is szeretik. Nem szeretik? Nemrég vettem észre, hogy több követője van Twitteren, mint nekem. Jól megelőzött, már Louist is majdnem beérte. Elővettem a telefonom, hogy megnézzem az időt, amikor felugrott egy üzenet Nicolától: „Gyere fel Skype-ra! Fontos mondanivalóm van”. Ötletem sem volt, hogyan hagyjam itt Niallt anélkül, hogy megbántsam. Úgy döntöttem, Nicola várhat. Igazából észre sem vette, hogy nem rá figyeltem, úgyhogy megkönnyebbültem. Gond nélkül folytatta.

 - Ki vagyok akadva, de nagyon. Mi ez már? Ennyire nem lehet szigorú. Először van szerencsém egy lánnyal, annak is elmebeteg apja van – mérgelődött.

Hihetetlen, mennyire ki tudott borulni. Az utóbbi időben először történt vele valami rossz. Ne is beszéljünk Louis-ról, Harryről, és rólam. Hiányzott Danielle, de nem akartam még jobban fárasztani Niallt. Azt sem tudtam, hogy álltunk. Nem is szakítottunk, nem is voltunk együtt.

 - Most magamra hagysz egy kicsit? – kérlelt. – Egyedül szeretnék lenni.

Elmosolyodtam. Nialler sírni fog! Bólintottam, rátettem a kezem a vállára, megpaskoltam, és kimentem a szobájából, egyenesen az enyémbe. Lehúztam a laptopom a töltőről, és a kávézóasztalamra tettem, és leülte szemben lévő a fotellre. Bekapcsoltam, bejelentkeztem Skype-ra. Nicola egyből videóhívást kezdeményezett.

 - Mi tartott ennyi ideig? – morgott. – Írtam, hogy fontos.

 - Olvastam. Jöttem, ahogy tudtam. Mit szeretnél?

Összehúzta magát, zavartan pillantott mindenfelé. Hezitált, hogy elmondja azt a valamit, vagy váltson témát.

 - Idehívnád Harryt is? Őt is érdekelheti.

Minek kellett neki Harry? Lerobogtam a lépcsőn, be nappaliba. Egy idióta mesét néztek Louisval és Zaynnel, amin betegre röhögték magukat.

 - Harry, bejönnél a szobámba? Sürgos.

 - Szerelmem, el ne menj! – simogatta meg Harry combját Louis.

Már megint?! Gusztustalan. Néha annyira rájuk jött a „Larry Stylinson”, hogy legszívesebben bezártam volna őket egy szobába, hagy éljék ki magukat. Megragadtam Harryt, mielőtt elfajultak a dolgok, és felráncigáltam. Nem tudom, mire számított, de biztosan nem Nicola-ra.

 - Szia, hogy vagy? – üdvözölte. – Liam, mit keresek itt? – fordult felém. – A családi pletykákat nem muszáj nekem is hallanom.

 - Ezek nem csak pletykák! – szólt közbe Nicola. – Hozzád is kapcsolódnak.

 - Ki vele!

A laptopot az ágyra tettem, mert az egyszemélyes fotelben nem fértünk el ketten. Egymás mellett ülve vártuk a nagy történetet, de Nicola csak húzta az időt.

 - A lényeget! – siettettem, mivel mindenre kitért, csak arra nem.

 - Biztos?

 - Nem, Nicola, kicsit sem. Ha már ennyit végighallgattam, akkor nyögd már ki. Lemaradok a meséről.

 - Komolyan a mese érdekel? – vontam kérdőre, mire elvigyorodott.

 - Oké. Szóval, néhány barátnőmmel kiruccantunk Londonba. Bevásárlás, mozi, csajos délután, és ilyenek…

 - Ó, megint kezdi a rizsázást – forgatta a szemeit Harry.

 - Azután – folytatta Nicola, mint aki semmit sem hallott. – Beültünk egy kávézóba. Geneva és Gemma is ott voltak, tök nyugodtan kávéztak. A találkájuk után Gemma felállt, Geneva pedig vigyorogva üldögélt tovább.

Nem értettem az összefüggést. Furcsa, hogy Gemma és Geneva barátnők lettek, hiszen sosem bírták egymást, de Istenem! Az emberek változhatnak. Harryvel értetlenkedve néztünk össze.

 - Nem értitek? Geneva akar tönkretenni titeket, mert Zayn megcsalta. Gemma meg ugyancsak Zaynnel kavar. Legalábbis van valami közöttük. Nem hiszitek, hogy köze lehet a kettőnek egymáshoz? Sajnálom, Harry, de szerintem Gemma sem a ti oldalakon áll.

Nem mondott hülyeséget. Kénytelen-kelletlen is hittem neki, két okból. Az első, hogy a nővérem. A második, hogy miért hajtana Gemma olyan hirtelen Zaynre? Eddig nem tetszett neki, most hirtelen igen. Tényleg logikus.

 - Ezt nem mondod komolyan? – rivallt rá Harry, és lecsapta a képernyőt.

 - Lehet, hogy igaza van.

 - Ismerem Gemmát, nem olyan fajta. Te tényleg hiszel Nicolának? A diktafonos eset után is?

 - Akkor fenyegették, nem volt már választása! Ó, és igen, hiszek neki.

 - Gemma nem is lehet Londonban! Kitettük Cheshire-ben. Nicola hazudik.

 - Na és? Létezik autó, amibe beül, és hipp-hopp, itt is van. Ne merészelj így beszélni a nővéremről!

 - Erről nem vitatkozom.

Harry dühöngve becsapta maga mögött az ajtót. Még, hogy Nicola hazudott…

HARRY

Nem hittem a fülemnek. Liam komolyan megbízott Nicolában? Kizárt, hogy igazat mondott a csaj. Bogaras. Ráadásul Gemmáról? Sohasem állna össze Genevával, főleg nem azért, hogy ártson a bandának, vagy nekem. Plusz, hogy lehetne Londonban? Ha itt is lenne, nem tenne ilyet. El sem hittem, hogy ennyire bedőlt a nővérének. Biztosan éjjel beszökött egy zombi, és kiszívta az agyát, mert hogy nem gondolkozott, az tuti.

 - Mi az, Harry? Unod a mesét? – eszméltetett fel Louis. – Kereshetünk másikat is.

 - Hagyd. Elvagyok. Nem is nézem.

 - Mit csináltatok ti Liammel? Amióta visszajöttél, csak bámulsz ki a fejedből.

Louisnak el akartam mondani, amit hallottam Gemmáról, de Zayn is ott üldögélt mellettünk. Rápillantottam, amiből Lou egyből megértette a célzást. A konyhába vezetett, messze a nappalitól, és kíváncsian várt. Imádta a titkokat.

 - Nem kellene elmondanom. Eléggé… pletykaszagú.

 - Na és? Annál jobb. Ki vele!

Harry, te észkombájn! Kellett neked célozgatni arra, hogy Zayn zavaró tényező. Így már hajthatatlanná vált, ameddig meg nem tudta a titkot.

 - Louis, nem!

Nehezemre esett ellenállni, de nem árulhattam el neki. Ha hazugság, akkor minek húzzam az ő agyát is?

- Jó, nem kérdezem többet. De legalább nagyjából mondd el! Személyek nélkül.

Miért ne? Hátha ad valamit elfogadható tanácsot.

 - ’A’ gyanúsított találkozott ’B’ gyanúsítottal. ’C’ személy meglátta őket. ’B’ gyanúsítottat szeretjük, ’A’ gyanúsítottat nem. Beszélgettek. Liam szerint ’B’ személy a gonosz, szerintem a ’C’ személy hazudik. Szerinted?

 - De jó, egy bűntény!

Felvillanyozódott, látszott, hogy kattogott az agya, de ő csak nem sikerült megoldani a rejtélyt.

 - Mit tudunk az ’A’ gyanúsítottról azon kívül, hogy nem szeretjük? Ismerem?

 - Ismered, és nem mondok többet. Akkor túl egyértelmű lenne, hogy kik is ők.

 - Ha szerinted a ’B’ gyanúsított az ártatlan, akkor hívd fel, és kérdezd meg.

Nem is rossz. Megveregettem Louis hátát, és a szobámba indultam a telefonomért, hogy felhívjam Gemmát, de félúton egy női hangot hallottam az előszobából. Zayn utánam rohant.

 - Látogatód van- fogta meg a karom, és leráncigált a lépcsőről.

Én nem is vártam látogatót. Jobb helyeken előre szólnak, ha jönnek hozzád, de sebaj, hiszen én mindig haptákban állok, készen a vendégekre.

 - Szia, Harry! – ugrott a lány a nyakamba.

 - Gemma? Neked nem otthon kellene lenned? – meredtem rá.

Vállat vont. Zayn nyálcsorgatva bámulta, de amikor ránéztem, mindig elkapta a fejét. Vak azért nem vagyok.

 - Most komolyan. Miért nem vagy otthon?

A szobámba indult, becsukta az ajtót maga mögött. Nyomott az arcomra egy puszit, de nem voltam hajlandó viszonozni, ameddig el nem árulta, mit keresett itt.

 - Nem is örülsz nekem? – szomorodott el.

Én is megpusziltam, és vártam, hátha válaszol a kérdésemre, de hiába. Anyáról és Pawsról kezdett mesélni, csak arról nem, ami érdekelt.

 - Miért vagy itt? – kérdeztem újra.

 - Itt kaptam munkát. Hát nem tök jó? Sokkal többet tudunk találkozni majd.

 - Mikor érkeztél?

Tudni akartam. Ha ebben a pillanatban, akkor nem valószínű, hogy összefutott Genevával, de ha tegnap, akkor lehetséges. Amúgy is, miért nem találkozhatna vele csak úgy? Nem kell mindenbe a rosszat képzelni.

 - Tegnap délután, de csak ma jöttem hozzád. Miért?

Remek, remek, remek. Az arcom felforrósodott az idegességtől. Tudtam, hogy Nicola hazudott, de már nem volt olyan elképzelhetetlen az egész.

 - Rosszat mondtam, Harry? – lépett közelebb hozzám. – Történt valami?

 - Találkoztál Genevával amióta itt vagy? – böktem ki.

 - Genevával? – távolodott el tőlem.

Az arca elfehéredett, a kezei remegni kezdtek. Vagy annyira gyűlölte azt a nőt, mint mi, és sokkot kapott tőle, vagy érzékeny pontra tapintottam.

 - Igen. Találkoztál vele? – erősködtem látva, hogy nem állt szándékában megszólalni.

 - Nem! – kiabálta néhány másodperc fáziskésés után.

Kizárt, hogy Nicola összetévesztette valakivel, annyira azért ő sem buta. Ezek szerint Gemma rejtegetett valamit előlem.

 - Biztos?

 - Egészen biztos. Bepakoltam a lakásba, és már korán lefeküdtem aludni.

A hangja is remegett. Nem mondott igazat.

 - Gemma, tudjuk, hogy találkoztál vele. Miért hazudsz nekem? – emeltem fel kicsit a hangom.

- Rendben, beültünk egy kávéra. És?

 - Ha csak egy sima csajos délután volt, akkor miért nem ismerted be? Talán közöd van Genevához és a mocskos tervéhez?

 - Ezt nem mondod komolyan. Egyáltalán honnan tudod, hogy beszéltem vele?

 - Nicola látott titeket.

 - Szóval neki hiszel, de nekem nem. Igazán bíztató.

Otthagyott, de utána szaladtam.

 - Harold Edward Styles, most inkább hagyj békén – lökött el magától. – Keress meg, ha kitisztult a fejed.

Kitisztult a fejem? Nem én álltam össze Genevával.

Sziasztok! Itt a 29. fejezet, most esett le, hogy a következő lesz a harmincadik! Juhú! Reméljük tetszik, kommenteket várunk. Puszi, Mimi :) xx