40. fejezet

HARRY

Simon kanapéja nagyon kényelmesnek bizonyult az éjszaka.

Miután Louis-val rájöttünk, hogy az, aki a kis mikrofont tette a kabátomba, és az, aki betört a házunkba egy és ugyanaz a személy volt, teljesen megrémültünk. Louis elmesélt minden kis részletet a tegnap estéről. Az a tetovált férfi nem jó szándékból ment el a házunkhoz, világos. Valami köze lehet Geneva halálához, világos. Akkor miért kaptunk egy SMS-t, amiben azt írta, hogy veszélyben vagyunk? Miért figyelmeztetett minket saját magára? Liam erre csak annyit mondott, hogy ez az ember egy pszichopata, ne keressünk benne logikát Aztán idegesen bevonult az egyik vendégszobába és magára zárta az ajtót. Niall egy csomag chips társaságában egy másikba. Mindez már késő este történt, ezért Simon bezárta a bejárati- és teraszajtót, az ablakokat, még egyszer, utoljára, gondosan átkutatott minden kabátot és pulóvert, amiben mikrofon lehetett és lefeküdt aludni mondván, hogy még az X-Faktor válogatásokon sem szokta érni ennyi őrület.

Én, Zayn, Austin és Louis bekapcsoltuk a TV-t, idiótábbnál idiótább műsorokat nézegettünk, de végül a South Parknál ragadtunk le. Olyan hajnali egykor Zayn kijelentette, hogy inkább lefekszik aludni. Austin vele tartott. Egyáltalán nem értettem, miért ment utána, aztán lassan megvilágosodtam. Simonnak három vendégszobája volt. Liam és Niall már elfoglaltak egyet-egyet. Austin valószínűleg nem akart kanapén aludni. A kis sunyi disznó. Ráadásul kettesben maradtam Louis-val.

 - Mizu, Louis? – boxoltam bele a felkarjába. Inkább kínosra sikerült, mint barátságosra.

 - Inkább menjünk aludni – nézett körül egy sóhajtás kíséretében. – Valahova.

Az egyetlen lehetőség a sarokkanapé volt. Természetesen nem kihúzható, még egy pokrócot sem találtunk, amit rátehettünk volna, hogy a bőrhuzat ne adjon ki fingós hangokat minden egyes alkalommal, amikor megfordultunk. Az alvó Simonhoz pedig inkább nem mentünk be, inkább a halál, minthogy felébresszük.

Úgyhogy itt feküdtem délután kettőkor, a fiúknak semmi nyoma. Meg tudtam volna fojtani őket, amiért nem gondoltak arra, hogy nem csak nekik jár a pihe-puha ágyikó. Louis is aludt. Még mindig. A világ legkényelmetlenebb és leghangosabb kanapéján. Tehetséges, az biztos. Aztán eszembe jutott valami gonoszság.

Kiosontam a konyhába, kivettem egy tányért, kentem magamnak egy vajas kenyeret. Megettem, majd az üres tányért hozzávágtam a padlóhoz. Először Simon jelent meg.

 - Azt komolyan leejtetted? Hogy lehetsz ilyen béna? – rázta meg a vállaimat.

 - Véletlen volt, bocsánat – mentegetőztem. Persze. Véletlen. – Legalább felkeltél.

 - Most úgy teszek, mint aki el is hiszi – húzta össze a szemöldökét. – Mellesleg fel vagyok öltözve - mutatott végig magán. - Tudod, valakinek dolgoznia is kell. Mentem, majd jövök. Hívjatok, ha gáz van.

Még visszament a szobájába egy táskáért, majd szó nélkül kiviharzott az ajtón. Nemsokára Louis is felébredt, de nem kelt fel a kanapéról, hanem kinevetett.

 - Jó reggelt! – rontott ki a szobából Niall ordítva.

 - Maradj már csendben, a francba! – szólt rá Liam a tárva nyitott ajtó mögül.

Niall pukedlizett egyet, majd egy szempillantás alatt már a hűtőben kotorászott. Jellemző. Elégedetten nyugtáztam, hogy bevált a tervem. Zayn szó nélkül kitámolygott a szobából, becsukva maga mögött az ajtót. A fülembe súgta, hogy Austin még mindig alszik, mint a bunda, és egy ideig még nem fog felkelni. Addig Twitterezni akartam, azzal legalább elüthettem az időt és a többiek sem öltek meg, amiért felkeltettem őket. Még akkor sem, ha csak véletlenül ejtettem le azt a tányért. A házat sietve hagytuk el, éppen egy hátizsáknyi holmit hoztam magammal. A nappaliban lévő hátizsákomban kutakodtam. Úgy tűnt, nagyon siethettem, ugyanis…

 - A laptopom! Otthagytam, vágjátok? Nem élhetek nélküle! – kiáltottam el magam.

 - Én szentül hiszem, hogy a szíved nélkül nem élhetsz, de ahogy gondolod – gúnyolódott Niall teli szájjal.

A konyhába masíroztam. Szerencsétlen éppen időben hátrált el tőlem, hogy nekimenjen Liamnek. Egy félbögrényi tej ömlött rájuk. A fehér szín csak még jobban kiemelte Daddy Direction vöröslő fejét. Niall persze viccnek vette az egészet, de azért elhúzódott Liamtől, nehogy gazdagabb legyen egy lila folttal.

 - Hogy lehettek ekkora idióták? – kopogtatta meg Louis a hátamat.

Megfordultam, és a világ legszebb dolgát láttam meg. Nem is hihettem, hogy bírtam ki eddig nélküle. Lassan közelebb léptem.

 - A laptopom! – visítottam fel. – Hogy kerül ez hozzád? – Örömömben Louis nyakába ugrottam, hiába voltunk még mindig fasírtban. Ez mintha oldott volna a feszültségen.

 - Hát, izé, találtam – bontakozott ki az ölelésemből. – A házban, az ágyadon. Elhoztam. Úgy látom, nem gond.

Megköszöntem, majd le is ültem a konyhapulthoz a drágaságommal együtt.

 - Tessék Liam – fordult felé. – Telefon.

 - Egy isten vagy – hálálkodott.

Bejelentkeztem twitterre. Bár ne tettem volna. Az üzeneteim fele Geneváról szólt. Hogy Zayn tudja-e, hiszen valamikor jártak. A részvétüket is kinyilvánították a rajongók. Nem tudtak semmit az égvilágon. Nem tudták, mennyi galibát okozott ennek a lánynak a halála. Ezek szerint a sajtó máris felkapta a témát. A hírekben is utána olvastam, még mindig nincs semmi nyom, ami elvezethetne a gyilkoshoz. Csak nehogy Geneva anyja ránk terelje a figyelmet. Jó reggeltet kívántam a követőimnek.

 - Nekem kell egy pizza, most, sürgősen –követelőzött Niall. – Harry, ha már ott vagy, add le a rendelést a neten. Szokásos pepperonis pizza. Köszönöm.

Rendeltem még három sonkás-sajtosat is. Azt írták, negyed órán belül kiszállítják.

Be is tartották az ígéretüket, nemsokára csengettek is. A fiúkkal éppen TV-t néztünk. Feltápászkodtam a fotelből és a bejárati ajtóhoz siettem. A futár arcát alig lehetett látni a baseballsapkától, ugyanis közben eleredt az eső. Biztosan nem akart elázni.

 - Egy pepperonis, három sonkás-sajtos pizza?

 - Aha – bólintottam. – Gyere beljebb, amíg hozom a pénzt. El ne ázz.

Niall villámsebességgel kapta ki a kezéből a pizzáját, majd neki is látott a lakomázásnak.

 - Nem akarok tolakodni, de…

 - Igen, ez a One Direction – vágtam közbe, miközben borravaló után kutattam. – Teljes életnagyságban.

 - Tudom, hogy kik vagytok – vette le a sapkáját. Még életemben nem láttam. – És azt is tudom, ki ölte meg Genevát. Segíthetek elkapni.

Erre mindenki odakapta a fejét. Liam arca teljesen eltorzult a rémülettől. Többszöri próbálkozás után bírt csak megszólalni.

 - Marcus.

NIALL

Majdnem kiköptem a pizzámat.

 - Mármint az a Marcus, aki megfenyegette Danielle-t? – kérdeztem.

Marcus bólintott.

 - Akkor nem értelek – rázta a fejét Liam. – Most miért segítenél, te undorító féreg?

 - Bízzatok bennem. Sajnálom, ami történt – egy pillanatra el is hittem, hogy megbánta -, de ennél fontosabb dolgunk is akad. Nagy veszélyben vagytok.

Liam nekiment a vállával Marcusénak, közben cinikusan nevetett. Marcus meglepően nyugodt maradt. Nem lökött vissza, nem kezdett el veszekedni. Csak ott állt, várva, hogy lenyugodjanak a kedélyek.

 - Tényleg nagy veszélyben vagytok. Tudok Geneva anyjáról.

 - Honnan? – vonta kérdőre Liam. Szinte felnyársalta a tekintetével.

 - Komolyan? – mosolyodott el Marcus. – Szerintem tapasztaltátok már, milyen hihetetlen dolgokat tudhatok meg, ha megerőltetem magam.

Louis közben mellém került. Persze, érthető. Eleanorral is szórakozott annak idején, amikor Danielle-lel voltak kettesben. Aznap Liam és Louis egy autóba ültek, hogy megmentsék a lányokat. Itt mindenki utálta Marcust. Aki nem táplált iránta színtiszta gyűlöletet, az félt tőle.

 - Hagyjatok segíteni. Veszélyben vagytok.

 - Vá-vá-várjunk csak – csitítottam el Liamet, még mielőtt visszavághatott volna neki. – Veszélyben vagytok. Ez állt abban az SMS-ben. Te küldted. De miért?

Marcus szája egy elismerő vigyorra húzódott.

 - Mert valami köze van Geneva hálához! Hát nem értitek? Játszik velünk! – hadonászott Liam.

 - Legalább valaki nem utál ebben a házban – pillantott rám. Egyelőre nem tűnt a srác egy vérengző fenevadnak.

Harry figyelmen kívül hagyta Liamet és leültette Marcust.

 - Minél többet meg kell tudnunk a gyilkosról. Szerintem tök mindegy, kitől.

 - Szóval – köszörülte meg a torkát Marcus. – Bíznotok kell bennem.

 - Csak ezt a mondatot ismered? – nevetett fel Liam. – Bízzatok bennem - imitálta Marust. - De nem fog menni. Közöd van a gyilkossághoz. Közöd van a betöréshez. Minden vagy, csak jóindulatú nem. Úgyhogy takarodj innen.

Louis hangosan felsóhajtott, elhallgattatva ezzel Liamet. Lassan a kanapé mögé lépett. Marcus mögé.

 - Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg. – Leráncigálta róla a pulcsiját.

 - Hé, haver – tiltakozott. – Hetero vagyok.

Lou figyelmen kívül hagyta. Kicsit leguggolt, hogy egy vonalba kerüljön Marcus tarkójával. A szeme teljesen elkerekedett. Megfogta Harry fürtjeit és maga mellé húzta. A szerencsétlen fiú nem értett semmit. Aztán neki is majd’ kiestek a szemei. Ott álltak, ketten, falfehéren.

 - Menj innét – sziszegett Harry. – Takarodj.

Marcus megfordult. Megtapogatta a tarkóját.

 - Mi van a tetoválásommal?

 - Louis azt a pisztolyt látta azon, aki betört hozzánk. Én pedig amikor a poloskát a kabátomba tették.

 - Tessék? – értetlenkedett. – Hát persze – sóhajtott fel, mintha hirtelen megvilágosodott volna. – Nagyon okos. Nagyon, nagyon okos.

Harry és Louis megragadták a kezeit, a bejárati ajtó felé terelve őt. Marcus hevesen tellenkezett. Hátrapillantottam Zaynre. Eddig meg sem szólalt. Ledermedve ült a szoba lehető legtávolabb pontján. Lehuppantam mellé. Nem akartam ennek a Marcus-Louis-Harry-Liam balhé közepén lenni.

 - Nem dobhattok ki! – kiabálta. – Információim vannak.

 - Nekem is – fonta össze a karjait Liam. – Nem. Bízunk. Benned – mondta, kihangsúlyozva minden egyes szó minden egyes betűjét. – Gonosz vagy, Marcus – köpött utána.

Sikeresen kitaszigálták az ajtón. Harry kivett a tárcájából 50 fontot és szó szerint rádobta.

 - Tessék, ezt a pizzáért kapod. Remélem, elég lesz a borravaló.

Rácsukták az ajtót. Marcus még egy ideig dörömbölt, majd továbbállt.

 - Hogy tehette ezt? – suttogta Zayn.

 - Nem tudom. De nem hiszem, hogy fel fog még keresni minket. - Próbáltam a lehető legnyugodtabb maradni. Majdnem megbíztam Marcusban.

Liam, Harry és Louis beszélgettek. Nem hallottam pontosan miről, de az arcukból ítélve semmi bíztató nem lehetett a dologban. Erősen gesztikuláltak. Egyszer csak Harry elvette Louis-tól a lakásunk kulcsát, és kirohant az ajtón. Liam megállt előttünk. Ismertem ezt a nézést. Valamilyen tervet szőttek.

 - Elmegyünk innen. Harry most ment haza, hozza az autót. Nektek is keres még plusz holmikat.

Zaynnek egyből kipattantak a szemei.

 - Hogy Harry válogat nekem ruhákat? Na azt már nem. Utánamegyek.

Liam elállta az útját. Zayn kivette a zsebéből a telefonját és Harryt tárcsázta. Még ilyenkor sem hagyta cserben a hiúsága. Odébb ment, sorolva Harrynek egy hosszú listát.

 - Hova megyünk?

Inkább engedelmeskedtem. Liam megint Daddy Direction fázisba lépett. Ilyenkor jobb volt, ha meghúztam magam.

 - Cheshire. Ott biztonságban leszünk egy ideig. Harry mindjárt visszaér a kocsival. Simont nem várjuk meg. Majd jön utánunk, amikor tud.

Körbenéztem. Louis már összepakolta a táskáját. Igazából én sem hoztam valami sok cuccot. Zayn is készen állt, mire Austin kómás fejjel megállt előttünk. Végigaludta az egész drámát. Nem bírtam ki, elröhögtem magam.

 - Miről maradtam le? – kérdezte egy grimasszal az arcán.

 - Nyugi, csak a harmadik világháborúról. Pakolj össze, elmegyünk.

 - Jó, jó – lóbálta a kezét és visszavonult a szobába.

Tíz perc múlva felöltözve, összepakolva ücsörgött a kanapén. Harry hamarosan megérkezett. Szerencsére nem az ő kétszemélyes autóját hozta, hanem azt, amivel négyen szoktunk furikázni néha. Még így is szorosan fértünk el hatan. Már bőven átszenvedtük magunkat London dugóin, áthaladtunk a külvároson is, amikor bevillant valami.

 - Péntek van?

 - Igen. Egész pontosan hét óra.

 - Visszafordulunk. A Trafalgar Square az úti cél.

 - Nem, Niall. Azt nem.

 - Emmáról van szó!

Harry rácsapott egy hatalmasat a kormányra, és visszafordult. Két órába telt eljutnunk idáig, csak reméltem, hogy nyolcra odaérünk. Addig legalább volt időnk alaposan beavatni Austint a történtekbe.

Végül is fél kilenckor érkeztem meg. Kipattantam az autóból, Liam és Louis követtek, nehogy bajom essen. A közeli kis bár felé vettük az irányt, ahová a találkát megbeszéltük. Nehéz dolog várt rám. Valahogy el kell halasztanunk egy újabb randit Emmával, amiről mellesleg el is késtem. Amikor beléptem a bárba, Emma egy másik férfival osztotta meg az asztalát.

Marcussal.

EMMA

 - Őt hagyd ki ebből! – rohant a mellettem ülő férfi felé Niall.

Kirúgta alóla a széket és a földre terítette. A háta mögött megpillantottam Austint-t és Liamet is, ugyanolyan undorral néztek, mint Niall.

 - Hagyd békén! – kiáltottam. – Nem akart rosszat, ígérem.

 - Nem ismered, Emma – szólt rám Austin, majd lekevert egyet a földön fekvő férfinak.

Igazából a nevét sem tudtam. Csak leült, beszélgettünk, nagyon meglepő dolgokat mondott…

 - Az istenit, Marcus! – állította fel.

Marcus kezeit hátraszorította, alig tíz centire volt az arcuk egymástól. A bárban szerencsére csak kevesen lézengtek. Elég drága helynek találtam, biztosan csak máshol buliztak az emberek.

 - Segítek rajta, hidd el – szuszogta.

 - A te beteg módodon. – Austin elengedte a kezeit. – A húgomat hagyd ki ebből. – Minden szó után behúzott neki.

Az utolsó ütés után Marcus újra a földre esett, vérző orral. Nem bírtam elképzelni, miért utálták ennyire. A legfurcsább mégis az volt, hogy nem is védekezett. Még vissza sem ütött.

 - Elég! – ugrottam közéjük. – Csak hagyjátok elmenni, oké?

Liam és Austin összenéztek. Szerintem csak megállapodtak, hogy nem ütik tovább. De semmiképpen sem akarták elengedni.

 - Akkor én kiviszem – jelentettem ki. – Hacsak nem vertek meg engem is.

Felkaroltam Marcust és a kijárat felé segítettem. Az orrából ömlött a vér. A kezébe nyomtam a sálamat, amivel elállíthatta a vérzést. Szó nélkül távozott.

 - Ez meg mi a franc volt? – ripakodott rám Austin.

Niall megfogta a kezem és kihozott a bárból. Intett Liamnek és a bátyámnak, hogy menjenek el. Ők beszálltak egy fekete autóba. Ezután Niall felém fordult.

 - Jól vagy? – kérdezte, miközben az ujjai a hajamban játszadoztak.

 - Túlélem. Mi volt ez az egész?

 - Nincs időm elmondani.

Máris rádudáltak. Valahova nagyon siethettek. Lecsaptam az ujjait a hajamról és magamhoz öleltem. A nyakam köré fonta a karjait, a fejét a nyakamba fúrta.

 - Sajnálom, Emma – suttogta. – Annyira vártam ezt az egészet. Sosem jön össze. Sosem.

 - Ugyanezt érzem – markoltam bele a pulcsijába.

Rádudáltak. A fiúk már sürgették, de nem akartam elengedni. Szorítottam az ölelésemen. Niall lassan az arcomra csúsztatta a kezeit. Szinte lángolt a bőröm.

 - Az lesz a legjobb, ha egy ideig nem találkozunk. Cheshire-be megyünk, Harryhez. Nem mondhatom miért. Így leszel a legnagyobb biztonságban.

Ennek éppen az ellenkezőjét gondoltam. Azonban nem volt kedvem vitatkozni vele. Egy ideig nem lesz részem ilyen pillanatokban, ki kellett élveznem.

 - Jó – sóhajtottam. – Oké, ahogy jónak látod.

Elmosolyodott. Végigsimított az arcomon és még lejjebb vándoroltak az ujjai. A hüvelyujja az államat cirógatta, a többi a hajamba túrt. Egy puszit nyomott a számra, majd beszállt az autóba, ami hamarosan eltűnt a dugóban. Leintettem a legelső taxit.

Anya tudott a randiról. Ahogy beléptem, részleteket akart. Sajnos nem szolgálhattam semmivel. Egy vállrántással elintéztem az egészet. Emlékeztetett, hogy apám fél órán belül hazaér, szóval át kell öltöznöm pizsamába, nehogy szagot fogjon. Elvileg szobafogságban voltam, gyakorlatilag nem nagyon érdekelt.

Magamra zártam a szobám ajtaját. Az ajtó és a padló közötti részhez törülközőket tömködtem, a redőnyt is lehúztam. Kitapasztaltam, így apa azt hiszi, alszom, miközben a lámpám is ég. Egyből Chloe-t tárcsáztam. Mindig talált módot arra, hogy takarodó után besurranjon a házba.

 - Na, milyen volt, csajszi? – érdeklődött.

 - Csak gyere át. Meg tudod oldani? – sürgettem.

 - Én mindent megoldok. Majd kopogok a redőnyödön, oké? Gondolom, lehúztad. Puszi.

A szobám az emeleten volt. Igaz, a pont a terasz felett, így csak arra kellett felmásznia, onnan végigegyensúlyoznia a cserepeken, és kész is. Addig átcseréltem a blúzomat egy hétköznapibb darabra, a ceruzaszoknyámat pedig egy farmernadrágra. A sminkemet lemostam, a hajamat kibontottam.

Hamarosan Chloe is megérkezett. Beengedtem a szobámba.

 - Te előző életedben egy pók voltál – állapítottam meg.

 - Tudom – mondta, miközben kihalászott néhány falevelet a hajából. – Mesélj.

 - Nem történt semmi. Megjelent ez a fickó. Marcus a neve. Beszélgettünk, furcsa dolgokat mondott. Aztán besétált Niall Liammel és Austinnal, a srácot meg totál összeverték. Azt hitték, hogy bántani akart, vagy ilyesmi.

 - És bántani akart?

 - Nem hiszem. Ezután Niall-lel kettesben maradtunk, ahol nagyjából elbúcsúzott. Megy Cheshire-be, nem mondhatja meg miért. Egy ideig nem találkozhatunk, jobb lesz ez így nekem. Én azt hittem, működni fog ez az egész, Chloe. Én tényleg reméltem.

Itt eltört a mécses. Nem engedtem, hogy sok könny kifolyjon. Chloe szerencsére szóval tartott.

 - Miről beszélgettetek azzal a Marcusszal?

 - Azt mondta, vigyáznom kell magamra. Most már én is célpont lehetek. – Chloe szemei kikerekedtek. – Nem is volt alkalmam ezt elmondani nekik! – dühöngtem.

Összecsapta a kezeit, felpattant az ágyamról, rádobta a táskámat.

 - Akkor ezt feltétlenül tudatni kell velük. Irány Cheshire!

Sziasztok! Meghoztuk a 40. fejezetet. Annyira hihetetlen, hogy már itt tartunk! Remélem, tetszett, véleményeket várunk. Természetesen augusztus 9.-éig még lehet küldeni a párbeszédeket a carmenesmimi@gmail.com címre, részletek itt.
Ölel, a nyakadba ugrik, puszilgat, pacsizik, Mimi :) xx

SZERKESZD A SZTORIT!

Sziasztok!


Tudjuk, hogy mostanában lassabban jönnek a részek, mint ígértük, ezért kitaláltunk valamit, amivel ki tudunk titeket engesztelni. Kiírunk egy versenyt, amivel egy kicsit ti is bele tudtok folyni a sztori szerkesztésébe.


A lényeg a következő: pár soros jeleneteket küldhettek be, amik közül a legjobbakat beleírjuk majd a 41. fejezetbe. A lényeg, hogy ne üssön el annyira a mostani sztoritól. Fontos még, hogy ne legyenek hosszabbak 10 mondatnál, valamint tüntessétek fel, hogy melyik fiú szemszögéből íródtak.


Könnyítésnek hozunk nektek kettő példát:


"Felsóhajtottam, kimásztam az ágyból és a szekrényben kezdtem turkálni. Louis kíváncsian követte minden mozdulatomat.

 - Áh, megvan!

 - Mi van meg?

 - Ez - emeltem a magasba a kezemben tartott baseball-ütőt.

 - Minek ez neked?

 - Le kell mennünk.
 - Mi az hogy le kell mennünk? - visított Louis három oktávval magasabb hangon, mint ahogy általában."

(Harry szemszöge)

" - Francba már, Niall - nyögött fel Louis, majd ráborult az asztalra.

Értetlenül figyeltem, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, Harry robogott be a konyhába, arcán győzedelmes mosollyal. Futott pár tiszteletkört, mintha megnyert volna valami hatalmas versenyt, majd lefékezett az asztal mellett és jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.

 - Szívem csokis kuglófjának egyetlen szem mazsolája, miben segíthetek? - húzta ki magát a székén ártatlanul pislogva Louis.

 - Édes drága aranyvirágszálam, azt hiszem, nyertem - nyújtotta ki a tenyerét az irányába Harry."

(Niall szemszöge)

Reméljük, nem fog nehézségeket okozni, ha arra kérünk titeket, hogy e-mailben küldjétek el a jeleneteket. Egyrészt így nekünk is kényelmesebb, másrészt pedig izgalmasabb is, ha nem látja mindenki. Az üzeneteket a carmenesmimi@gmail.com címre várjuk, a beküldési határidő augusztus 9.

39. fejezet

LOUIS

Próbáltam összerakni a képet: az a nyugtalanító SMS, az összetört váza és a fiúk eltűnése.

 - Nagyon vicces, most már előjöhettek – huppantam le a kanapéra, hátha Niall a nyakamba szándékozott ugrani, vagy Harry fel akart volna lökni.

Semmi válasz. Vártam még néhány percet. Biztosan csak hatásszünetet tartottak. Az nem lehetséges, hogy…

 - Skacok! Ha nem jöttök elő, elmegyek. Nincs kedvem ehhez – szólaltam meg újra, de most sem reagált senki.

Idegesen elővettem a telefonomat és megnéztem a fiúk Twitterét. Nem posztoltak az utóbbi öt órában, úgyhogy akár Austin tényleg szörnnyé is változhatott és felzabálhatott mindenkit. Felálltam a kanapéról és körbejártam a házat. A konyha üres volt, ahogy a többi szoba is. Megállapítottam, hogy gyorsan mentek el. Harry itt hagyta a laptopját, Liam a telefonját, Zayn a kedvenc fésűjét, Niall a kedvenc pulcsiját. Mégis a legjobban az összetört váza nyugtalanított. Talán tényleg elvitték őket, ők pedig ellenkezni próbáltak?

 - Nyugi, Louis. Nyugalom – csitítgattam magam, de csak még feszültebb lettem. – Miért vitték volna el őket? Valószínűleg birkóztak, nem vették észre a vázát most meg valahol pizzáznak. Ki akarná őket elrabolni?

Sorra vettem mindenkit. Simont, Gemmát, Eleanort, Danielle-t, Emmát, Chloe-t, még Harry kutyáját, Pawst is, de arra jutottam, hogy egyikőjük sem bánthatta őket. Felsóhajtottam és nekiláttam feltakarítani a vázát. Egyszerűen felfújtam a dolgot. Aztán megakadt a szemem a párnákon. Összevissza dobálták őket.

 - Nem, az nem lehet. Nem rabolták el őket. Nem, azt nem. Kizárt dolog.

Ekkor vettem észre, hogy szinte ordítottam. A konyhába siettem egy csokiért.

 - Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés – mondogattam teli szájjal.

A szám tartalmának a fele kiesett a padlóra, de jelen pillanatban nem érdekelt túlságosan. Még több csokit tömködtem a zsebembe és a szobámba indultam. Ha tényleg elrabolták őket, akkor nem maradhattam a házban. Félúton a földszint és az emelet között megcsörrent a telefonom, amitől annyira megijedtem, hogy megcsúsztam és legurultam a lépcsőn. Eljöttek értem, itt a vége. Megmerevedett kezekkel felvettem a telefont, még azt sem néztem meg, ki hívott. Nem volt szükséges tudnom az elrablóm vagy a gyilkosom telefonszámát.

 - Megadom magam. Akármit adok, csak hagyj békén, oké? – Próbáltam magabiztosan megszólalni, de a hangom remegett a félelemtől.

 - Louis? – kérdezte a vonal túlsó végén lévő női hang. – Minden rendben van?

 - Már hogy lenne rendben? Meg akarsz ölni! – vádoltam, amire a nő felröhögött.

 - Te idióta, én vagyok az, Hannah – mondta, miközben próbálta visszafogni a nevetést. – Beléd meg mi ütött?

Még mindig a sokk hatása alatt álltam. Behúzódtam a legközelebbi sarokba és kis labdává kuporodtam.

 - Mindegy – folytatta. – Csak aggódtam, amiért elrohantál. Jól vagy?

Nyeltem egy nagyot, hogy szétoszlassam azt a hatalmas gombócot a torkomban.

 - Persze, mi csak… szórakozunk. Most megyek, szia. – Kinyomtam a telefont.

Még vagy fél óráig ott bujkáltam a sarokban, mire összegyűjtöttem annyi lelkierőt, hogy felmerészkedjek a szobámba. Csukott szemekkel és közel a szívinfarktushoz nyitottam ki az ajtót. Szerencsére csak a szokásos rendetlenség és enyhén áporodott szag fogadott, úgyhogy kinyitottam az ablakot. Az ágyam alól kihúztam az egyik bőröndöt. Szinte az összes ruhámat belepakoltam, így akkorára tornyosult a kupac, hogy muszáj volt szelektálnom, ha mást is magammal akartam vinni. Vagy a felét kiszedtem és betettem helyettük a személyesebb dolgaimat. Nem mertem elhagyni a szobámat. Féltem minden egyes árnyéktól és nesztől, még a postásétól is, aki éppen elhaladt az utcán. A becipzárazott bőröndöt lelöktem a földre, hogy elég helyet szoríthassak magamnak a ruharengetegben. A hátamon fetrengtem, miközben próbáltam kitalálni, mi történhetett a fiúkkal. Vajon tényleg elhurcolták őket valahova? A tenyeremet a homlokomhoz tapasztottam, hátha kiűzi a fejemből a rossz gondolatokat.

Mire magamhoz tértem, a hasamon feküdtem, a nyálam átitatta a párnámat és besötétedett. Miközben átöltöztem sorra vettem a lehetőgégeimet. Nem volt sok belőlük. Visszamehettem Hannah-hoz, hogy aztán őt is elrabolják, vagy vehettem egy sátrat és letáborozhattam valahol a Temze partján, ahol soha nem találnak meg. A második opciót választottam. Csak gratulálni tudtam magamnak, amiért elaludtam, így verhettem fel a sátrat a vaksötétben. Miután átöltöztem, lecipeltem a bőröndöt a földszintre. Csigalassúsággal elvonszoltam magamat a bejáratig, de mozgolódást hallottam az emeleten. A fejem felöl. A fejem felett pedig pontosan az én szobám volt. Ott nem lehetett senki, hiszen nemrég jöttem el onnan, hacsak esetleg… az ablak.

 - Ki van ott? – kérdeztem remegő hangon, a kilincset szorongatva.

A legközelebbi támadóeszköz egy ahhoz képest méretes cipőkanál volt. Megint döntenem kellett. A józan eszem azt sugallta, hogy fussak a lehető legmesszebbre, a kíváncsiság pedig az ellenkezőjére buzdított. A bőröndöt magam mögött hagyva felindultam lépcsőn. Hallottam, ahogy az illető az emeleten járkált. Egyszerűen meg akartam tudni, hogy kivel volt dolgom. Amikor nem találtam senkit a szobámban, megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy csak egy paranoiás idióta vagyok.

 - Itt vagyok, Louis! – hívogatott a fürdőszoba irányából.

 - Persze, hogy ott vagy. Hol máshol lennél?  - mondtam cinikusan, hogy oldjam a mindjárt feltörő pánikrohamomat.

Természetesen ott sem találtam senkit. Még utoljára benéztem a szobámba, és akkor megláttam. Az ablaknak támaszkodott. Minimum tíz centivel lehetett magasabb nálam, ha nem többel. A kopaszra nyírt haján és a nyakán egy pisztolyt ábrázoló tetkón kívül csak a hátát láttam. Élvezte a helyzetet. Nagyon is. Teljesen dühbe gurultam.

 - Fordulj meg, ha ennyire nagynak érzed magad!

Vészjóslóan felnevetett, majd kiállt a párkányra. Össze kellett görnyednie, hogy elférjen az ablakban.

 - Miért küldted nekem azt az SMS-t? Válaszolj, te barom! – Az egész testem remegett.

Egy pillanatra megdermedt. Ahogy rásütött a kinti lámpa fénye, egyértelműen ki lehetett venni, hogy a bal keze enyhe rángatózásba kezdett. A kezét ökölbe szorította és kicsit oldalra fordította a fejét.

 - Te tényleg egy idióta vagy – sóhajtott fel. – Még találkozunk, Louis. Add át az üdvözletemet a többieknek.

Elrugaszkodott és kiugrott. Mire kinéztem az ablakon, eltűnt.

ELEANOR

Unottan kavargattam a karamellás jegeskávémat, miközben az utcán elhaladó embereket figyeltem. Danielle körülbelül egy órája hívott fel és megparancsolta, hogy hatra legyek itt, a Starbuck's-ban. Na, ez az időpont körülbelül negyed órája múlt el.

 - Bocsi a zavarásért - szólított meg egy vékony hang. -, de véletlenül nem te vagy Eleanor Calder?

Felpillantottam és rámosolyogtam az asztalom előtt álló lányra. Hatalmas szemekkel meredt rám, kezeiben pedig görcsösen szorongatta a telefonját.

 - Úristen, tényleg te vagy az. Én ezt nem hiszem el... Esetleg csinálhatnánk egy képet? - mutatta fel reménykedve a készülékét.

 - Hát persze - keltem fel az asztaltól, majd megkértem egy közelben ülő nőt, hogy fényképezzen le minket. - Köszönjük szépen.

A nő morgott valami szívesenfélét, majd gyorsan visszaült az asztalához. Lehet, hogy belehalt volna egy kis kedvességbe. Visszaadtam a lánynak a telefonját, ő pedig izgatottan vizsgálta meg a képet.

 - Nagyon szépen köszönöm - hálálkodott a képernyőt tanulmányozva.

 - Ugyan, semmiség - legyintettem. Tényleg így gondoltam. Szívesen fotózkodtam a directionerekkel, még akkor is, ha én csak az egyik barátnő voltam. Nekem csak egy percembe került, őket pedig boldoggá tettem vele. Akkor meg miért ne?

 - Hát, akkor megyek is - toporgott a lány zavartan. - Megmondanád Louis-nak, hogy nagyon szeretem? És hogy kövessen Twitteren? Itt a nevem - tolt elém egy papírfecnit.

 - Mindenképpen.

 - Komolyan? Nagyon köszönöm. Ez annyira szuper!

Nevetve figyeltem az ujjongó lányt, majd miután elment, a papírfecnire pillantottam. Szívesen odaadtam volna Louis-nak, de nem tűnt valószínűnek, hogy a közeljövőben találkozni fogunk. Igazából nem is beszéltünk. Hirtelen arra sem emlékeztem, hogy szakítottunk-e. Összejöttünk egyáltalán a Harrys incidens után? Most a barátnője vagyok vagy az exe? Teljesen össze voltam zavarodva, úgyhogy kifejezetten örültem, hogy Danielle röpke 25 perces késéssel megérkezett. Reméltem, hogy képes elterelni a gondolataimat valami más irányba.

 - Olvastad a híreket? - szegezte nekem a kérdést azonnal. Értetlenül pislogtam rá, mire elővett egy összehajtogatott papírlapot a táskájából. - Gondoltam, hogy nem, úgyhogy kinyomtattam.

Elvettem a felém nyújtott lapot és átfutottam a sorokat. Aztán újra ás újra. Nem akartam hinni a szememnek.

 - Geneva Lane meghalt? Nem létezik - ráztam a fejem csodálkozva.

 - De igen. Meggyilkolták - hangsúlyozta ki a szót jelentőségteljesen Danielle. - Csak az a probléma, hogy nem tudják, ki volt az.

 - Igen, ez remek. Komolyan ezért hívtál ide?

Bólintott, majd elemelt az asztalról egy szalvétát és szórakozottan játszadozni kezdett vele. Tudtam, hogy mondani akart még valamit. Felsóhajtottam.

 - Mi a baj, Danielle?

 - Mi? Semmi, nincs semmi - vonta meg a vállát és tovább piszkálta a szalvétát.

Nem akartam elhinni, hogy képes volt iderángatni valamiért, amit utána el sem akar mondani. Mégis mit várt, hogy majd harapófogóval húzom ki belőle? Na, azt már nem. Megköszörültem a torkom, mire felpillantott. Valószínűleg elég csúnyán nézhettem, mert azonnal eldobta a szalvétát és beszélni kezdett.

 - Oké, elmondom. De ígérd meg, hogy nem ölsz meg!

 - Megígérem - húztam össze a szemem. Kíváncsi voltam, hogy mi sül ki ebből.

 - Jó, szóval... Tudom, hogy ez hülyeség... Idióta vagyok... De akkor is... - dadogott zavartan. - Szerintem...

 - Bökd már ki, Danielle!

 - Szerintem Liam volt.

Hirtelen nem tudtam, hogy mit reagáljak. Végül a nevetés mellett döntöttem, de Danielle arckifejezését látva hamar abbahagytam. Nem viccelt. Döbbenten meredtem rá.

 - Ez komoly? Liam?

 - Igen - bólogatott bőszen. - Megváltozott, Genevával gondjaik voltak. Végül is tök logikus az egész, nem?

 - De akkor is, pont Liam? Az a srác olyan veszélyes, mint egy kölyökkutya - próbáltam meggyőzni. - Nem gyanúsíthatod gyilkossággal csak azért, mert szakítottatok.

 - Jó, akkor ki lehetett? Louis? Mondjuk, ő is furcsa volt az utóbbi időkben...

 - Te meghibbantál? Mi köze lenne ehhez Louis-nak? Mi van, ha egyáltalán nem ők voltak? Ehhez mit szólsz, hm?

 - Azt, hogy hülyeség. Biztos vagyok benne, hogy ők tették vagy legalább valami közük volt hozzá. Minden okuk megvolt rá és amúgy is, ki más lett volna? - kérdezte gúnyosan. - Már csak az a kérdés, hogy melyikük.

Hitetlenkedve bámultam rá, majd felkaptam a kabátomat és szó nélkül otthagytam. Tényleg azt hitte, hogy a fiúk voltak? Pont Liam? Louis? Hogy jön ahhoz, hogy meggyanúsítsa őket? Mi joga van hozzá? Ez nem normális dolog. Ő sem normális. Megőrült. Danielle komolyan megőrült.

ZAYN

Ahogy beléptünk a Cowell-házba, Simon azonnal a kanapéhoz terelt minket. Persze mindenki szétszéledt. Senki sem akart beszélni Liammel, amióta kijelentette, bárcsak nem is csatlakozott volna a bandához, úgyhogy ő a kertben bámult a semmibe. Harry Austinnal ücsörgött a konyhában. Niall begubózott az egyik vendégszobába, én pedig próbáltam hasznossá tenni magam. Sikertelenül. Simont nemsokára behívták valami fontos ügy miatt, hiába nem akart menni, azt mondta sürgős és nem tart sokáig. Ennek már több órája. Azóta besötétedett és egyre kínosabb volt itt üldögélni. Egy jégveremben is barátságosabb volt a hangulat.
Simon egyszer csak berontott a házba. Összeszedett minket a háza legkülönbözőbb pontjairól. Végigfuttatta a pillantását rajtunk.

 - Azért egymáshoz is terveztek szólni? Mondjuk még ma?

Liam egyedül ücsörgött a nappali egy távoli szegletében. A többiek alig észrevehetően rázták a fejüket.

 - Hát, az az igazság, hogy összevesztünk... egy kicsit - vakarta meg a tarkóját Harry.

 - Igen, tudom. Én is ott voltam, rémlik? Louis-t fel sem hívtátok még? - Egyre feljebb ment nála a pumpa.

 - Mi hívtuk egyszer, de az ex-barátnője vette fel - motyogott maga elé Niall.

 - Aha, és az esetleg eszetekbe jutott, hogy ha nem veszi fel, újra felhívjátok? Nem? Komolyan idiótákkal vagyok körbevéve? - mennydörögte Simon, majd előhúzta a zsebéből a telefonját és a füléhez emelte. Pár pillanatig síri csend honolt, aztán beszélni kezdett. - Louis... Mi van? Érthetőbben!... Igen, itt vannak nálam... Hogy mi?... Nyugodj meg!... Mi lenne, ha... Louis... Louis... Figyelj már, Louis... FOGD MÁR BE, TOMLINSON! Köszönöm. Gyere el onnan azonnal, aztán majd megbeszéljük... Igen, ide! Mégis hova máshova mennél? Haladj!... Rendben, szia.

 - Mi van Louis-val, Simon? - kérdezte aggódva Liam.

Simon hátradőlt a fotelben, majd magyarázni kezdte, hogy Louis is kapott egy SMS-t, hazament, azután találkozott egy betörővel, aki állítása szerint majdnem megölte. És leidiótázta. Louis-t ismerve az utóbbit biztos jobban a szívére vette.
 - Srácok, Louis mindjárt idejön - kezdte a kioktatást. - Összevesztetek, vettem. Nem akartok beszélni erről az egész őrületről, vettem. Csakhogy itt nem az a lényeg, hogy ti mit akartok. Jelenleg a legtöbb amit tehettek, hogy erőt vesztek magatokon és ha már nem vagytok többre képesek, mint színtiszta nyáladzásra és depressziózásra, akkor segítsetek már annyival a helyzeten, hogy hallgattok is rám, oké? - Úgy tűnt, ez hatott. - Köszönöm. Innentől tessék félretenni a hülyeségeiteket. Fontosabb dolgokra kell koncentrálnunk.
Ezzel le is ült az egyik fotelbe. Csak ültünk Louis-t várva.

 - Megjöttem - hallottuk körülbelül negyed óra múlva Louis hangját az előszobából, pár pillanattal később pedig levágódott mellém a kanapéra. - Már azt hittem, hogy sátrazhatok a Temze partján. Kedves tőletek, hogy tájékoztattatok az eseményekről.

 - Mi próbáltunk hívni - védekezett Harry.

 - Igen, tudom, hogy kerestél. Egyszer - húzta fel a szemöldökét Louis. - Úgy tűnt, nem nagyon törted magad.

Komolyan képtelen voltam felfogni, hogy ezek ketten hogyan képesek még most is ilyen gyerekesen viselkedni. Tudták jól, hogy krízishelyzet van, de ahelyett, hogy kibékültek volna, inkább még jobban összevesztek. Már azt is megtiszteltetésnek vettem, hogy nem ugrottak egymásnak. Náluk ilyenkor sosem lehetett tudni.

 - Harry tényleg próbált hívni, de utána megérkezett Simon és elfelejtettünk - próbált segíteni Austin, de csak tovább rontott a helyzeten.

 - Téged meg ki kérdezett? Egyáltalán mit keresel itt? Bevettek a bandába helyettem, vagy mi? - förmedt rá Louis.

 - Nem, én csak...

 - Nem érdekelsz, Austin. Senki sem kíváncsi rád.

 - Elég legyen! - csapott a kávézóasztalra Simon. - Hagyjátok abba a veszekedést! Felfoghatnátok, hogy most minden gondunk nagyobb ennél.

Louis és Austin elmotyogtak egy-egy bocsánatkérést, de azért a biztonság kedvéért úgy helyezkedtek, hogy a lehető legtávolabb kerüljenek egymástól. Egyszerűen képtelenek voltak hosszútávon egy légtérben megmaradni. A gond csak az volt, hogy úgy tűnt, most egy ideig össze lesznek zárva. Sőt, nem is kis ideig.

 - Na, jó - sóhajtott fel Louis. - Valaki felvázolja nekem a helyzetet? Csak, mert mindenről lemaradtam és fogalmam sincs, hogy miért vagyunk bajban.

Mindenki rám pillantott, én pedig jeleztem, hogy vettem az adást. Mivel én voltam a probléma középpontjában, nyilvánvalóan nekem is kellett beavatnom Louis-t. Logikus.

 - Szóval, az a helyzet, hogy Geneva meghalt - kezdtem, majd a vigyorát látva gyorsan folytattam is. - Ne örülj, mert nem jó a hír. Genevát megölték, az anyja pedig engem gyanúsít. Meg titeket. Az egész banda bajban van, alibink meg természetesen nincs.

Louis pislogott párat, majd néma csöndben értelmezte a hallottakat. Hirtelen felnyögött és Austin felé pillantott.

 - Nekem sincs alibim? Én végig Hannahnál voltam! Ez számít, nem?

 - Igen. Ő tudja bizonyítani - bólintott Austin, Louis pedig a legnagyobb meglepetésemre hálásan rámosolygott. Persze, most, hogy megkönnyebbült, az sem zavarta, hogy Austinnal beszélt.

 - Mi az, hogy ő megússza az egészet, nekem pedig még mikrofont is csempésznek a kabátomba? - pattant fel Harry. - Hol itt az igazság?

 - Mikrofont? Mikor? - hökkent meg Louis.

 - Tényleg, Harry! Mikor? - kapta fel a fejét Simon. - Erről még semmit nem tudunk.

Harry vállat vont, majd idegesen körözni kezdett a nappaliban. Szinte hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában. Egy kis idő múlva megrázta a fejét és lerogyott a kanapéra.

 - Semmire sem emlékszem, csak arra, hogy virágot vettem anyunak, amikor nekem jött egy furcsa alak. Volt egy pisztolyt ábrázoló tetkója, de nem tudom, hogy... Louis, minden oké?

Louis halálra vált arccal, falfehéren meredt Harryre és lassan megrázta a fejét. 

 - A betörő - suttogta.

 - Mi van a betörővel? - sürgette Liam.

 - Ugyanolyan tetoválása volt.




Sziasztok! Szerencsére megjavult Carmen gépe, úgyhogy hatezer év késéssel hozni tudtuk az új részt. Még egyszer elnézést kérünk. Remélem, megérte a várakozást, kommentelni ér! ;) Puszi, Mimi :) xx

38. fejezet

LIAM

 - Hannah? Mint Louis ex-barátnője?

 - I-igen – dadogott a lány. Egyáltalán nem tudta, hogy mitévő legyen.

Harry segítséget várva ránk pillantott, de csak semmitmondó tekintetek fogadták. A kezével eltakarta a telefon mikrofonját.

 - Szerintem csak ellopta a telefonját. Miért ment volna hozzá? – suttogta.

 - Harry, még mindig hallak. Majd Louis elmondja. Szerintem nemsokára felébred, most leteszem. Szia.

A helyzet komolysága nem engedte meg, hogy nevetésben törjek ki, ezért kontrolálnom kellett magamat. Harry értetlen arca megért egy misét. Szerintem a többiek is így gondolták. Gyorsan visszacsúsztatta a telefonját a zsebébe, mintha mi sem történt volna, miközben azt motyogta, hogy biztosan ellopta. Simont fél órával későbbre vártuk, addig ki kellett találnunk valamit. Jelenleg a srácok csak üldögéltek a kanapén, és ez volt a legrosszabb. A vihar előtti csend.

 - Szóval – köszörültem meg a torkom. – Valamivel elő kellene állni, mielőtt Simon ideér.

Zayn könnyes szemekkel, Niall szerelemtől elvakultan, Harry amolyan te most komolyan mondod, hogy kihozol ezekből valami értelmeset fejjel, Austin pedig kissé izgatottan nézett rám. Esküszöm, ekkora rakat szerencsétlenséget még életemben nem láttam.

 - Srácok? Mondjatok már valamit! – emeltem fel a hangomat.

A helyzet semmit sem változott. Szerintem meg sem hallották, amit mondtam.

 - Én leszek az ügyvédetek! – pattant fel hirtelen Austin.

 - Még nem is vagy ügyvéd! – kapott a fejéhez Harry.

 - Akkor is kell majd egy, mert ez a nő tuti perelni fog.

A perelni szóra Zayn is észhez tért, de Niall továbbra is reménytelennek bizonyult. Harry és Austin még mindig az ügyvédkérdésen vitatkoztak. Egyedül nekem tűnt fel, hogy milyen komoly a helyzet?

 - Skacok – próbáltam észhez téríteni őket. Semmi reakció. – Figyeljetek már, légyszi!

Most sem sikerült magamra vonnom a figyelmüket, ezért új tervet dolgoztam ki. Odaléptem Zaynhez és összeborzoltam a haját. Még csak fel sem mordult. Aztán a konyhába rohantam a tegnapi sült húsért, és meglengettem a tányért Niall orra előtt. A hatás elmaradt. Következőnek Harryt szemeltem ki, bökdösni kezdtem a gödröcskéit. Nem túlzottan érdekelte. Austinnal már nem is próbálkoztam, ugyanis túlzottan belemerült a Harryvel folytatott vitájába. Kétségbeesésemben a végső megoldáshoz folyamodtam.

 - A francba már, figyeljetek ide! – ordítottam el magam olyan hangosan, ahogyan csak tudtam. Hál’ Istennek, ez végre működött. – Köszönöm, hogy hajlandóak vagytok rám is figyelni egy kicsit.

Dermedten bámultak rám, Niall még a száját is elfelejtette becsukni. Valószínűleg meglepte őket, hogy én sem maradtam nyugodt. Harry eszmélt fel a leghamarabb.

 - Most mégis mi bajod van?

 - Hogy mi bajom van? – kérdeztem vissza dühösen. – Szerinted mégis mi bajom van? Talán az, hogy itt járt Geneva anyja, és több mint valószínű, hogy fel fogja jelenteni Zaynt olyasvalamiért, amihez igazából semmi köze, ti pedig képtelenek vagytok érett emberekként viselkedni és komolyan venni a helyzetet? Igen, talán ez a problémám.

 - De hát mi éppen segíteni próbálunk – mentegetőzött Austin.

 - Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem azzal egyáltalán nem segítetek, hogy értelmetlen dolgokról vitatkoztok, miközben egyértelmű, hogy nem lehetsz az ügyvédünk.

 - Liam, te sem segítesz túl sokat azzal, hogy ordítasz – szólt közbe Niall.

 - Ó, tényleg nem? Ha nem ordítok, akkor lehet, hogy te még mindig Emmáról álmodozol, miközben Zaynt éppen most gyanúsították meg egy ember megölésével. Fel kellene fognotok, hogy ez nem csak egy botrányos cikk az újságban vagy egy idióta pletyka a Sugarscape-ről. Mi tudjuk, hogy nem igaz, de mások ettől még elkezdhetnek kombinálni.

A fiúk továbbra is üresen bámultak rám. Nem bírtam elhinni, hogy ilyen lassú felfogásúak. Kezdtem azt gondolni, hogy csak én használtam az eszemet ebben a házban.

 - Komolyan nem értitek? Zaynnek akár érdeke is lehetett volna Geneva megölése. Problémáink voltak vele, hiszen azt állította, hogy leloptuk a zenéjét. Most őszintén, ti nem gondoltatok arra, hogy eltávolítsuk a képből? Tönkre akarta tenni a bandánkat, Zaynnel ráadásul csúnyán ért véget a kapcsolatuk. Mivel semmit sem tudunk se a gyilkosról, se a szándékairól, kézenfekvő, hogy Zayn az első számú gyanúsított.

 - Akkor bemegyünk a bíróságra és elmondjuk, hogy Zaynnek semmi köze az egészhez – jelentette be Harry.

 - És szerinted majd el is hiszik?

 - Persze – rántotta meg a vállát. – Miért ne hinnék el, ha egyszer ez az igazság?

Ennél a pontnál feladtam és lerogytam a kanapéra. Már egyáltalán nem reménykedtem abban, hogy bármelyikük is felfogja a lényeget. Meglepetésemre Austin megvilágosodott, és előtört belőle a jogászpalánta.

 - Liam nem mond hülyeséget – bólintott elgondolkozva. – Várjatok egy pillanatot!

Elővette a telefonját és villámgyorsan kikeresett valamit. Pár percig hümmögve tanulmányozta a képernyőt, majd újra felénk fordult.

 - Oké. Geneváról tegnap késő délután még lesifotók készültek, az anyja pedig az előbb kereste fel Zaynt, vagyis az éjjel gyilkolhatták meg.

 - De hát ez szuper! Akkor jöttem haza Bradfordból, utána pedig itthon voltam – könnyebbült meg Zayn.

 - És ezt ki tudja neked bizonyítani rajtunk kívül? – vonta kérdőre Austin. – A barátaid vagyunk, együtt lakunk. A tanúskodásunknak semmi hasznát nem veszik, mivel minden esetben téged védenénk.

 - Ergo, nincs alibid – állapítottam meg halálra rémülten.

Hatalmas csend állt be, mindenki a hallottakat próbálta feldolgozni. Hirtelen megrezzent a telefon a zsebemben. Egy ismeretlen számról kaptam SMS-t.
„Ahogy nektek sincs…”

SIMON

Már harmadjára csengettem, de a srácok még mindig nem nyitottak ajtót. Valahogy nem értettem, hogy ha annyira szükségük volt rám, miért nem engedtek be. Szerencséjük van, hogy az énekesi pályához nem kell sok logika. Rátenyereltem a csengőre, és csak akkor vettem le róla a kezem, mikor egy számomra vadidegen srác meg nem jelent a küszöbön.

 - Ó, helló, Simon!

 - Ó, helló, Idegen! – vigyorogtam rá erőltetetten. – Te meg ki vagy?

 - Austin Blanchard, de azt hiszem, most nem ez a lényeg – állt félre az utamból.

Odavetettem valami köszönömfélét, és a nappali siettem. A fiúk körbeállták Liamet és sápadtan meredtek a telefonjára.

 - Itt meg mi a fene történt? – fordultam Andyhez. Vagy Aaron? Adam? Aladdin? Mindegy, abban biztos voltam, hogy valami a-betűs.

Mielőtt a srác bármit is szólhatott volna, Niall felpillantott és felém rohant. Pár pillanat múlva a nyakamban kötött ki, és szorosan hozzám bújt.

 - Simon, ugye megmentesz? – motyogta a pulóverembe.

Segélykérően pillantottam körbe, de a többiek figyelmét még mindig a telefon kötötte le. Lehámoztam magamról Niallt, majd melléjük léptem és én is rápillantottam a kijelzőre.

 - Ahogy nektek sincs – olvastam fel. – Aha, pont értem.

A fiúk felnéztek, majd teljesen egyszerre kezdtek el hadarni. Biztos segíteni akartak, de sajnos semmit sem értettem az egészből. Lecsitítottam őket, aztán Liamhez fordultam, aki gyorsan felvázolta a helyzetet, miközben körbe-körbe járkált és össze-vissza hadonászott. Tényleg bajban voltunk. Hatalmas bajban.

 - Senki nincs a házban? Nem hagytatok nyitva ablakot? Nem beszéltetek erről sehol máshol? – kérdezgettem őket, de csak a fejüket rázták. – Ne szórakozzatok már! Valakinek biztos hallania kellett titeket.

 - De senki sem hallott! Ez száz százalék – tiltakozott az ismeretlen srác, de rá se hederítettem.

 - És mi van, ha ez az Arthur valami beépített ember? – kérdeztem a fiúktól. – Szerintem elég gyanús.

 - Austin? De hát ő Emma bátyja – értetlenkedett Niall.

 - Milyen Emma?

Niall szemei felcsillantak, de mielőtt bármit is szólhatott volna, Zayn befogta a száját. Liam legyintett egyet, jelezve, hogy ez most nem fontos téma.

 - A végén még kiderül, hogy lehallgatnak minket – jegyezte meg cinikusan Harry.

A srácokkal egymásra néztünk, ugyanazt gondolva. Harry értetlenül meredt ránk, nem esett le neki, hogy ezzel mennyit segített. Mikor rájött, hogy mekkora okosságot mondott, elégedetten dőlt hátra a kanapén. A lehallgatás gondolatától csak még jobban megijedtünk.

 - Járt valaki a házban mostanában?

 - Tudtommal nem – válaszolt Liam.

 - Akkor kutassátok át a cuccaitokat! – adtam ki a parancsot.

Pár pillanatig meg sem mozdultak, de aztán őrült módjára kezdtek rohangálni. Egy kupacba gyűjtötték a dolgaikat, és mindent alaposan átvizsgáltak.

 - Semmi – motyogta Zayn. – Semmi, értitek? Semmi. Megyek a börtönbe. Meghalunk. Világvége. Kész. Ennyi. Befejeztük.

 - Ez nem létezik – hitetlenkedett Austin. – Biztos mindent átnéztünk?

 - Tuti. Semmi sem maradt – dobta le magáról a kabátját Harry.

A tekintetem a kabátra vándorolt, majd vissza Harryre.

 - Most meg mit nézel?

 - Esetleg nem ebben voltál tegnap is? – próbáltam rávezetni.

 - Francba – kerekedett el a szeme, majd turkálni kezdett a zsebeiben. Félúton ledermedt, és ijedten mutatott fel egy apró, fekete…

 - Mikrofon? – kérdezte Niall.

 - I-i-igen – dadogott Austin. – Láttam már ilyet.

Ez volt az a pont, ahol Liamnél elszakadt a cérna. Mindannyian csodálkozva figyeltük, ahogy a mindig nyugodt srác tombolni kezdett. Kikapta a mikrofont Harry kezéből, földhöz vágta és milliószor megtaposta.

 - Nem hiszem el – ordította artikulálatlanul. – Mégis mi a francot ártottunk az embereknek? Elegem van belőle, hogy mindenki tökre akar tenni. Miért nem lehet minket békén hagyni? Én csak egy normális, nyugodt életet szeretnék. Lehet, hogy be sem kellett volna állnom ebbe a bandába.

Az utolsó mondatát döbbent csend fogadta. Niall felállt, felrohant a szobájába és becsapta az ajtót.

 - Most ettől jobban érzed magad? Látod, mit csináltál? – csattant fel Harry. – Ez tényleg nagyon hiányzott.

 - Pont te beszélsz? Ha jól emlékszem, te üldözted el Louis-t. Az sem túlzottan hiányzott.

És bumm! Kirobbant a vita. Liam és Harry egyre durvább dolgokat vágtak egymás fejéhez, miközben Zayn és Austin még náluk is hangosabban próbálta lenyugtatni őket. Segíteni akartak, de csak rontottak a helyzeten. Még csak nem is reménykedtem abban, hogy sikerül rendet teremtenem, de valahogy magamra kellett vonnom a figyelmüket. Megragadtam a kávézóasztalon lévő vázát, és teljes erőmből a földhöz vágtam. A srácok a nagy csörömpölésre felkapták a fejüket, de amilyen gyorsan elhallgattak, olyan gyorsan vissza is tértek az ordibáláshoz. Most feleslegesen eltörtem egy vázát. Mondjuk, úgyis bűn ronda volt.

 - Khm, srácok – köszörülte meg a torkát Niall a lépcső aljában.

Először egyikőjük sem figyelt rá, de amikor észrevették, hogy sírt, azonnal csendben maradtak.

 - Mi történt, Niall? – kérdezte Zayn aggódva.

 - Üzenetet kaptam – nyújtotta felénk a telefonját. – Azt írja, hogy veszélyben vagyunk.

LOUIS

Hirtelen egy romos parkolóban feküdtem. A fejem szörnyen lüktetett. Harry és Zayn terepmintás overallban, napszemüvegben, 1D-RESCUE feliratú golyóálló mellényben és rózsaszín paintballpuskával futottak felém. Mögöttük Liam a síró Niallt cipelte a hátán, Austin pedig egy hátizsákból könyveket húzott elő, amikkel mindenfelé dobálózott. Harry felráncigált a földről, majd egy csettintéssel olyan ruhába bújtatott, amilyet Zaynnel viseltek, csak puska nem volt a kezemben. Továbbfutottunk. Fél óra után egy hatalmas robbanást hallottunk, és Zayn mindenkit lelökött a földre. Több tucatnyi nyáladzó zombi bukkant fel. Harry lassan felterpeszkedett és megsorozta őket paintballgolyókkal. A furcsa lények hirtelen fiatal lányokká változtak át, akik pár pillanat zavartság után visítva rohantak felénk. Erre egyikünk sem számított. „Tudom, hogy meg tudod csinálni” – súgta a fülembe Harry és rám kacsintott. „Csak akarnod kell. Benned van az X.” – bíztatott Zayn, majd valahogy az X-Faktor színpadán álltuk, a fiúk szépen felöltözve, én teljesen meztelenül. Egy függöny esett rám a semmiből. Mire lehámoztam magamról, újra a parkolóban voltunk. A rajongók kővé dermedtek. „Már majdnem rám tört a klausztrofóbiám.” – könnyebbült meg Niall, miközben leugrott Liam hátáról. „Mi történt?” – értetlenkedtem. Az események villámgyorsan visszapörögtek, oda, ahol majdnem elleptek a rajongók. Minimum tíz méter magasra emelkedtem és zöldes színű hullámokat lőttem ki magamból. Miután leereszkedtem, újra a jelenben voltam. „Benned van az X. X-Men vagy.” – ugrált körbe Austin. A következő percben egy szörnnyé változott és nekem esett. Minden testnyílásából majonéz csepegett. A különleges erőm cserbenhagyott, ahogy Harry, Zayn, Liam és Niall is. Annyira megijedtek, hogy eldobták a paintballpuskákat. Egyet-egyet a kezeimbe kaptam és elsütöttem a ravaszt. A cső meghajlott, egyenesen az szemeim közé célozva. Az arcomat festék borította be. Az Austinszörny egy szőrös majonézgolyót köpött ki, ami már majdnem nekem csapódott, amikor… felébredtem.

Még percekig fetrengtem az ágyban és próbáltam megfejteni, hogy mit is jelenthetett az álom. Azért ennyire nem utáltam Austint. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam. A fejem ugyanúgy fájt, bár ilyen álom után nem is csodáltam. Csigalassan lebaktattam a lépcsőn és a konyha felé vettem az irányt.

 - Jó reggelt, álomszuszék! – köszöntött Hannah. – Fél kettő van.

Lopva a legközelebbi órára pillantottam. Nem hazudott.

 - Ja, igen, tudom. Már egy ideje fent vagyok – mentegetőztem, mert nem akartam, hogy lustának tűnjek. – Mizújs? Történt valami érdekes?

Kávéval teli szájjal bólintott egyet, felállt az asztaltól és kirohant a nappaliba. Nem kellett volna a társaságomban hagynia a spagettijét.

 - Harry kere… - lóbálta a telefonomat a kezében. – Louis! Miért eszed a kajámat? – mondta mérgesen, amikor észrevette, hogy a helyén ülve falatoztam.

Vállat vontam. Megvártam, amíg a telefonomat elém csúsztatta. Harry tényleg hívott. Eszméletlenül éhes voltam, amióta eljöttem a fiúktól, semmit sem ettem. Márpedig az tegnap éjjel volt.

 - Miért keresett?

 - Nem tudom. Azt hitte, hogy elloptam a telefonodat, úgyhogy inkább letettem.

 - És elloptad? – kérdeztem kíváncsian.

 - Te nagyon fáradt lehetsz – nevetett, miközben belekortyolt egyet a kávéjába.

Miután leesett, hogy miért mondta ezt, elég idiótának éreztem magam. Gyorsan befejeztem az evést, majd eldöntöttem, hogy visszahívom Harryt. Nem hittem volna, hogy egy éjszakával az után keres, hogy szó szerint kidobott. Nem rá vallott, hacsak nem történt valami katasztrofális dolog. Például a zombi apokalipszis, mint az álmomban.

 - Te most komolyan vissza akarod hívni? Én nem tenném – jegyezte meg alig hallhatóan.

 - Miért ne? Biztosan fontos.

Kikapta a telefont a kezemből és a zsebébe dugta. Úgy itta a kávéját, mintha mi sem történt volna. Szerintem fel sem tűnt neki, hogy tátott szájjal méregettem. Akkor hívtam fel a fiúkat, amikor akartam, és ebbe nem szólhatott bele. Harry ilyenkor inkább került, minthogy beszélnie kelljen velem. Biztosan történt valami. Felpattantam, kiráncigáltam Hannah zsebéből a telefont és vendégszobájába indultam, ahol gyorsan átöltöztem és felvettem egy vastagabb pulcsit.

 - Te meg hová mész? – állta el az utamat Hannah.

 - Haza. Kíváncsi vagyok, hogy miért hívott Harry – válaszoltam.

 - Miért? Louis, gondolkodás nélkül kidobott, mert telenyomtad annak a fiúnak a cipőjét majonézzel. Én a helyedben nem rohannék utána.

Szó nélkül kikerültem és a bejárati ajtó kilincséhez nyúltam.

 - Bocsánatot kért egyáltalán? – faggatott. – Ráadásul már több órája hívott, ha ennyire fontos a dolog, akkor keresett volna.

Nem mondott hülyeséget, így levettem a kezem a kilincsről és leültem a legközelebbi kanapéra a telefonomat szorongatva. Megrezzent. Elégedetten pillantottam Hannah-ra. Harry mégis keresett. Megnyitottam az SMS-t, de az nem tőle érkezett, hanem egy ismeretlen számról.

„Én a helyedben nem ücsörögnék ott ilyen nyugodtan…”

Szuperszonikus sebességgel kivágtam a bejárati ajtót és fogtam egy taxit. Természetesen belekeveredtünk a legnagyobb dugóba, amit valaha láttam, úgyhogy futva folytattam tovább az utamat. Amikor megállapítottam, hogy kikerültem a dugót, beszálltam egy másik taxiba, mert szinte kiszakadt a tüdőm a helyéről, annyira elfáradtam. Amikor a házunkhoz értem, a sofőr kezébe nyomtam egy húszast. Megálltam a bejárati ajtó előtt. Csengettem egyszer, kétszer, háromszor, de nem érkezett válasz. Kikotortam a pulcsim zsebéből a kulcsot. A nappaliban megdöbbentő látvány fogadott.

Egy váza összetörve, a fiúk eltűntek.




Sziasztok! Ez a rész stílusban kicsit más lett, mint amilyen eddig írtunk. Az oka az, hogy Carmennel össze voltunk zárva egy jó ideig és ez lett az eredménye. Ezen a részen is, meg a többin is lehet, hogy tükröződni fog a rajongásunk a krimi iránt. Szeretnénk megköszönni a rengeteg kommentet és a szavazatokat, nagyon sokat jelent, hogy ennyire szeretitek a fanfictionünket. Kommentelni továbbra sem tilos, főleg most, mert nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy tetszik-e ez a fejezet ;)
Puszi, Mimi :) xx