MARCUS
- Ki van ott? – visított Danielle.
Mintha nem tudná. Szerintem a kis barátja jobban beijedt, mint ő. Hirtelen villogni kezdtek a lámpák, ameddig teljesen vissza nem jött az áram. Nem számítottam rá, szóval gyorsan az egyik szekrény mögé bújtam. Danielleből nem sokat láttam, de éppen eleget a képernyőn aggódó pasijából és valami öreg fazonból. Olyan fejjel méregették a nappalit, minta a csaj élete függne rajta. Na de most komolyan, ilyennek ismertek meg engem? Őt nem ölném meg, csak mindenki mást.
- Marcus, te vagy az? – fordult körbe-körbe Danielle remegő hanggal.
Nem válaszoltam. Egyből megtalált volna, akkor meg vége. Hadd parázzanak még egy kicsit. Megfogtam az egyik csatot a földről, az ablaknak dobtam. Úgy ugrottak fel mind a hárman, mint a bakkecskék. Nehezemre esett nem kiröhögni őket. Ekkora rakás szánalmat még életemben nem láttam. Csak én vagyok az, hahó!
- Gyere elő te disznó! – kiabált Liam a képernyőről.
Nagyokos. Hiába játszotta a macsót Cheshireből, mit fog csinálni? Átüti a monitort? Jaj, nagyon megijedtem. Danielle felpattant a fotelról, és alá nézett. Tökéletes kilátásom nyúlt a fenekére. Díjnyertes példány.
- Eleanor! – hívta a barátnőjét.
Ó, még ő is? A másik kiscsaj szép komótosan lemászott a szobájából, egy tállal és ásítva.
- Mi van?
- Szerintem Marcus itt van.
Még jobban megijedt, mint Liam. A tányér kiesett a kezéből és kiömlött a tartalma. Legalább láttam, hogy mit evett. Leves. Gusztustalan.
- Hogy itt? Bent? – suttogta.
- Azt hiszem.
Megfogták egymás kezét, és minden lyukba benéztek. Vészesen közeledtek felém is. Ha észrevesznek, akkor elszabadul a pokol. Ha csak… Elővettem a mobilom, és villámgyorsan bepötyögtem egy SMS-t. „A konyhát próbáltátok már? M” Összenéztek, és kivonultak a nappaliból. Már csak Liamet kellett valahogy lerázni. Még mindig ott ücsörgött a laptopja előtt, és a szobát fürkészte. Tudom! Nem érdekel. Bármit megtettem volna, hogy egy kicsit maga alá csináljon. Egy szívinfarktus sem ártana, de az már csak hab a tortán. Lassan kimásztam a búvóhelyemről, és az asztal elé másztam, pont vele szembe. Az arcát látva önelégültem elmosolyodtam.
- Takarodj onnan, vagy kihívom a rendőrséget! – fenyegetett.
- Ne félj, nem kapnak el. Gyakorlott menekülő vagyok.
- Fogd fel, hogy vége! Nem a tiéd. Legyél nagyfiú és törődj bele.
- Ne is álmodj róla. Ó, és üdvözlöm a nővéredet.
Még végignéztem, ahogy a feje rákvörösre váltott, aztán lecsuktam a laptop tetejét, és kész voltam arra, hogy kiaraszoljak a házból, de a lányok egyenesen felém tartottak. Visszarohantam a egyik kanapé alá.
- A laptop! – sikított fel Danielle. – Én nem így hagytam!
Felnyitotta, és egyből hadarni kezdett.
- Liam! Kaptam egy SMS-t, a konyhába mentünk, de nincs ott! Fogalmam sincs, merre lehet, de… - nem tudta folytatni a bőgéstől.
- Még itt van. Beszéltem vele – mondta ridegen Liam. – De nem tudom, hol van.
Ez igen ígéretesnek bizonyult. A csúnya, gonosz Marcus ijesztgeti a népet. Kedvem támadt további játszadozásra is, csak egy jó tervet kellett kieszelnem.
- Lányok, ez már nem csak a ti problémátok. Hívjátok a rendőrséget – osztotta az észt egy idősebb hang.
- Azt nem lehet – ellenkezett Danielle. – Simon, te nem ismered!
Ollé! Csak használta valamire az agyát. Megtanulta, hogy rám nem hívhat rendőrséget, főleg nem beszélhet velük rólam. Most nyugodtan élhetné az unalmas és tökéletes életet, ha akkor nem köp be. Az ilyen ügyeket sohasem hagytam annyiban.
- Muszáj lesz. Ketten úgysem bírtok el vele – győzködte az a bizonyos Simon.
- Annyira félek.
- Tudjátok mit? Bújjatok be egy szobába, zárjatok be minden ablakot, és az ajtót, és maradjatok ott, ameddig oda nem érünk, oké? – javasolta Liam.
- Oké. Siess. Szeretlek – búcsúzkodott Danielle.
Ó, hogy ki ne dobjam a taccsot. Liam öntudatlanul is megadta a kezdőlökést a tervemhez. A lányok felkapták a laptopot és kiviharzottak a nappaliból. Az ajtócsapódás és kulcszörgés után, amikor biztosan nem mászkáltak, megkerestem, hova bújtak. A hangok egy szobából jöttek, aminek az ajtaján kívülről egy Eleanor feliratú tábla csüngött. Fülig érő vigyorral az arcomon a telefonomért nyúltam. „Csak nem a hálószobában vagytok? A szekrényt csekkoltátok már? M”.
- Uramisten! – kiáltott fel Danielle.
Halk nyikorgással kinyílt a szekrény.
- Nincs itt!
Már hogy is lettem volna ott? Jaj, de kis butus. Újra írtam nekik. „Ágy alatt?”. Újra sikítás, és újra csönd. Komolyan nem esett le nekik, hogy csak hülyültem? Nők… Egy utolsó, végső nagy csattanót akartam. Amitől megtanulják, hogy velem nem érdemes packázni. Kerestem egy papírt és egy ceruzát, és ráfirkantottam egy rövidke üzenetet: „Hiába hiszed, hogy elfelejtettem. Nem foglak békén hagyni. Sem téged, sem akiket ismersz. Marcus”. A cetlit az ajtó alatt becsúsztattam, és kopogtam párat. A függöny mögül figyeltem, ahogy Eleanor megfogja, beviszi, majd ott távoztam, ahol bejöttem.
LOUIS
Most már rájöttem, hogy nem érdemes egy filmet huszonötször megnézni, mert bealszol a tizedik perc után. Ráadásul alapjáraton hullafáradt voltam. A kanapén ébredtem fel, a fiúk röhögcséltek körülöttem, szinte ordibálva. Nem értettem, miről beszéltek, úgyhogy a másik oldalamra fordultam, hátha leesik nekik, hogy a szomszéd szoba tágasabb. Reménytelen. Ahelyett, hogy elhallgattak, csak egyre hangosodtak, ráadásul valamelyikük mindenfelé hempergőzött, többek közt rajtam is. Igazán köszönöm, tényleg. Visszafordultam arccal feléjük, a szememet nagy nehezen résnyire kinyitottam, hogy megnézzem az időt. Háromnegyed kilenc. Fantasztikus.
- Lou! Te ébren vagy? Miért nem szóltál? – lelkendezett Niall.
- Ne! Csönd! Aludnék!
Mit sem törődve, ülő pozícióba ráncigált, és a nyakamba mászott.
- Te mi a francot csinálsz?
Válaszra nem méltatva lelökött a kanapéról, egyenesen a földre. Négykézlábra másztam, ő a hátamra csúszott, és oldalt hajtani kezdett a lábával. Ennyire nem látszódott rajtam, hogy kipurcantam? A fiúk percekig csak ültek és hangosan nevettek, ahelyett, hogy segítettek volna. Tényleg vicces, nagyon. A fáradtságtól a kezeim és a lábaim összerogytak, és Niall-lel egymás hegyére-hátára estünk. Most már belőlem is kitört a röhögőgörcs.
- Csúnya ló! Beletérdeltél a combomba!
- Ó, te szegény – vágtam együttérző fejet, és a kezemmel simogatni kezdtem a combját, majd egy hatalmasat szorítottam rajta.
Csak még jobban felnyögött és utálkozó tekintettel meredt rám. A többiek szinte sírtak, Niall durcásan felült az egyik fotelre.
- Jól van, bocsi!
- Semmi baj – mosolygott, aztán újra rám ugrott.
- Nem is verted be a lábad, ugye?
- De nem ám! Kiszámítható vagy, Tomlinson! – vigyorgott önelégülten.
Minden kezdődött elölről. Harry egyszer csak felpattant, és előkotort egy fényképezőgépet, és kattintgatni kezdett. A fények szinte kiégették a szemeim. Niallt egy gyenge pillanatában a földre nyomtam, és ráfeküdtem. Mozdulni nem tudott, probléma megoldva.
- Eressz már el! Összenyomsz! – kapálódzott.
Egyszer csak Simon és Liam viharzottak le az emeletről, eléggé megrettent arccal.
- Louis! Autóba, most! – parancsolt rám, és az előszoba felé terelt.
- Most mi van? – szólt Zayn.
- Simon mindent elmagyaráz. Louis, indulnunk kell.
Azt is alig várta meg, hogy a kabátomat felvegyem, már ráncigált is Simon kocsijába. A busszal lassabb lett volna, és lerítt róla, hogy nagyon sietett. Beindította a motort, és százhússzal tepert előre.
- Elárulod, hogy mi történt?
Mintha meg sem hallott volna, még jobban a gázra taposott, miközben üvegesen bámulta az utat. A kormányt egyre jobban szorította, és a bőrborítását kapargatta az ujjaival. Simon nem fog örülni, ha meglátja. Próbáltam szóra bírni, de semmi hatás. Fél óráig ücsörögtünk egymás mellett, és már nem bírtam a csendet, így bekapcsoltam a rádiót. Egyből kinyomta. Remek, nincs jobb egy depressziós Liamnél. Nemsokára egy ominózus dugóba keveredtünk, a több száz méteres sor előtt egy világítómellényes csávó állt, onnan irányította a forgalmat. Mellette egy tábla világított, rajta útépítés felirattal. Liam felé fordultam, látva, hogy talán órákig össze leszünk zárva.
- Liam. Kitálalsz, vagy barkóbázzunk?
Felsóhajtott, és továbbra is csak össze-vissza nézelődött. Kinyitotta a száját, de azzal a lendülettel be is csukta. Komoly dologról lehetett szó. Újra megszólítottam.
- Liam! Ha nem mondasz semmit, esküszöm, kiszállok innen és visszagyalogolok.
A sor elindult, és körülbelül húszméternyi szabad hely tátongott előttünk. Kihasználva az alkalmat, a lehető leglassabb tempóban utolérte a másik autót, majd újra lefékezett. Jéggé fagyunk, mire kiérünk innen. Megráztam a vállát, és egy kicsit megrugdostam.
- Beszélj már! – kiabáltam.
Kicsit felidegesítettem magam. Becsukta a szemeit, és tátogva kimondott egy nevet. Ugye rosszul értettem?
- Pardon? – a második lehetőséget megadtam neki, hátha félrebeszélt.
- Marcus – suttogta.
- Mesélj, Payne.
Megint elcsendesedett, de ezúttal rávettem magam a várakozásra. Pár perc után lassan beszélni kezdett.
- Marcus. Betört Eleanorhoz, ott volt Danielle is. Fenyegette őket, szórakozott felük, és jelenleg egy szobában kuksolnak egyes-egyedül. Egyedül nem mehetek, ezért hívtalak téged. Eleanor miatt.
Sokkolódva néztem vissza rá. Kellett lennie egy kerülőútnak, csak oda akartam érni mihamarabb.
- Nincs semmilyen kerülőút – közölte Liam.
Ez olvasott a gondolataimban? Kicsit durva.
- Van itt valami takaró? Nagyon fázom – szó szerint dideregtem.
A csomagtartó felé intett. Hezitálás után kinyitottam az ajtót, a hátrafutottam, kivettem a pokrócot, visszaültem, és magamra terítettem. Csak akkor tűnt fel, hogy a kocsi milyen meleg is volt.
- Miért nem én vezetek? – kérdeztem, amikor újra elindult a sor.
- Azért, mert te lassú vagy. A következővel átmegyünk.
Igaza is lett. A fejemet a támlának nyomtam, és vártam.
- Sebességhatár felett is minimum három óra. Éjfélre talán ott is leszünk.
ZAYN
- Hogy érted azt, hogy Marcus betört hozzájuk? – pánikolt Harry.
- Úgy, ahogy mondom – válaszolt Simon.
Ahogy kimondta azt a nevet, mindenkinek elmúlt a jókedve.
- De láttad is?
- Nem Harry, csak azt hittem, és képzeld, ugyanazt képzetük be Liammel! Milyen csodálatos az emberi elme! – nézett lassan pislogva rá, enyhe szarkazmussal a hangjában.
Harry, ha tizenötször nem kérdezte vissza, hogy tényleg igaz-e, akkor egyszer sem. Egyszerűen képtelen volt befogadni az agya az információt. Lerítt róla, hogy még mindig szerette Eleanort, és bántotta, hogy Liam Louist hívta magával. De könyörgöm! Ennyi idő alatt beláthatta volna, hogy kész, vége, nincs tovább. Még nekem is sikerült.
- El kell kapnunk valahogy! – dühöngött.
- Mégis hogy? Nem látta senki sem, csak Liamék. Tudomásommal nem rögzíti a laptop a webkamerás beszélgetéseket – szóltam közbe. – Harry, ez már a rendőrség dolga.
- De okos itt valaki. Akkor sem hagyjuk ennyiben.
- Nyugodj már le!
Simon a körbe-körbe járkáló Harryt a vállánál megfogta, lenyomta a kanapéra, és ott is tartotta percekig, ameddig újra normális állapotba került. A kezeit a mellkasa elé fonta, és mérgesen motyogott valamit.
- Akkor is! – duzzogott. – Legalább a kedvemért! Eszeljünk ki valamit.
Harryn kívül egyikünket sem izgatta túlságosan az ötlet. Amikor ez neki is leesett, felviharzott a szobájába, és egy ideig ott is maradt. Mi pattogattunk még kukoricát, és beültünk a TV elé. Semmi értelmes nem ment benne. Mindenhol béna filmeket, teleshopot, beszélgetős műsorokat, valóságshow-kat, vagy pankrációt láttunk, akármerre kapcsoltunk, szóval csak majszoltuk a popcornt.
- Jó, ennél még a detektívesdi is izgalmasabb – ugrott fel Niall, és felrohant az emeletre.
- Ő sem változott. Továbbra is kajamániás, és hiperaktív – mosolygott Simon.
- Bizony ám. Tegyük hozzá a táncmániást is. Ha unatkozik, táncol.
- Ne is mondd – legyintett.
Nemsokára Niall újra megjelent a nappaliban kissé borzos hajjal és kiszakadt gombokkal az ingjén. Nem tudtam eldönteni, hogy eddig is így nézett ki, vagy csak Harry tépázta meg. Tetőtől talpig méregettem.
- Tudom Zayn, hogy szép vagyok. Harry dühöng, és szerintem be van indulva – lihegett. – Alig bírtam elmenekülni. Birkózós kedv.
Egy bocsánatkérő pillantást dobtam Simonnak, és indultam is segíteni Niallnek. Harold a szobájában játszotta a sértődöttet, mivel ahogy közel léptem hozzá, nekiesett a pólómnak. Betekertem a takarójába, és a hátamon cipeltem le, mint egy zsákot. Karmolászott is rendesen, de szerencsére a farmer megvédett.
- Oké, találjuk ki, hogy ültessük dutyiba Marcust.
- Tényleg? – csillantak fel a szemei.
- Nem, ez a Kész Átverés show! Harold Styles, mehet is vissza a szobájába sírós zenéket hallgatni.
Simon kikapcsolta a TV-t, és mindannyian kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén, amikor Nicola totál kómásan bebattyogott közénk.
- Kaptam egy SMS-t Marcustól. Olvassátok.
A telefonját közénk dobta, én pedig felolvastam: „Nem kell megijedned (annyira), nem én üldöztelek ma este, hanem egy kedves ismerősöm. Elképesztő a hasonlóság, nem igaz? De akár én is lehettem volna. Remélem felfogtad, és nem próbálsz csak úgy kiszállni, és eszedbe ne jusson hülyeséget csinálni, vagy megtalállak. M”.
- Kapjuk el. Máris idegesít ez az akárki – jelentette ki Simon.
- Hol van Liam? – kereste Nicola. – És Louis?
- Elmentek Eleanorhoz.
Értetlenül meredt rám. Neki is elmeséltük a történetet. Először kiborult, hogy annak az elmebetegnek a közelébe engedtük, de megemlítettük neki, hogy Louis is vele ment. Nagyon megnyugodott. Louis volt a megtestesült biztonság. Lassan meggyőztük, hogy nem fog bántódásuk esni, de valakinek közbe kellett lépnie. Úgy döntött, csatlakozik hozzánk. Harry megörült, és megölelte.
- Oké, én leszek Sherlock Holmes – lépett előre Harry. – Ti pedig a… segédek, vagy mit tudom én.
Kuncogva bólintottunk, és ötletekkel kezdtük bombázni. Csak úgy nem köphettük be Marcust, mert kinyír mindenkit. Csapdába sem csalhattuk, hogy utána bevigyük a rendőrségre, mert mindig egy lépéssel előttünk járt. Mission Impossible. Ha Tom Cruise-nak is sikerült, akkor nekünk is.
- Adjuk ki magunkat gengsztereknek, írjunk egy kamulevelet, hogy azonnal hagyja el az országot, vagy nagy bajok lesznek – állt elő Niall.
- Az nem jó, mert találkozni akar majd velünk, és szerintem felismerne – ellenkezett Simon.
Tervnek borzalmas, mégis sokáig el volt a legjobb ötlet. Valljuk be, jobb Harryénél, miszerint hitessük el vele, hogy ő igazából hermafrodita, és olyan remeteéletet kell majd élnie, hogy csak na, tekintve, hogy a csávó enyhén kanos. Vagy Simonénál, hogy fizessünk ki neki névtelenül egy utazást Japánba, ahol keverjük bele valami balhéba, ami miatt le kell tartóztatni. Több, mint egy órányi fejtörés után sem jutottunk semmire, aztán észrevettem, hogy Nicola vadul nyomkodta a telefonját. A füléhez nyomta, felugrott, és elcsitított minket.
- Nekem van egy ötletem, és igazából briliáns.
Heeelo! Meghoztam a 24. fejezetet, remélem tetszeni fog, és véleményeket várunk;) puszi, Mimi :) xx
Heeelo! Meghoztam a 24. fejezetet, remélem tetszeni fog, és véleményeket várunk;) puszi, Mimi :) xx
