28. fejezet

SIMON

Hátradőltem a fotelben, és a srácokat figyeltem. Zayn némán bámult a laptop képernyőjére, szemével újra és újra átfutotta a szöveget. Nyilvánvalóan remélte, hogyha megcsípi magát, felébred. Harry és Louis hitetlenkedve pusmogtak, Niall körülöttük ugrált, és olyan hangokat adott ki, mint egy bébifóka, Liam pedig a homlokát ráncolva mászkált körbe-körbe. Mi lenne akkor, ha inkább leülne, még mielőtt elhányom magam? Eddig senki sem mondta neki, hogy feleslegesen aggódik ilyen sokat? Úgy viselkedett, mint egy négygyerekes családanya.  Igazából illett is rá a szerep, elvégre imádott főzni. Kár, hogy még sosem láttam a tűzhely előtt. Talán ezt majd egyszer szóváteszem neki, most azonban fontosabb dolgokról kellett beszélgetnünk. Megköszörültem a torkom, mire mind felém fordultak.

 - Üljetek le! - intettem nekik.

 - Most jön a hegyi beszéd - súgta Louis Harrynek.

 - Hallottam ám, Tomlinson.

 - Ahhoz képest, hogy milyen öreg, egész jó füle van - folytatta vigyorogva.

 - Ezt is hallottam.

Bocsánatkérés helyett ravasz mosollyal rákacsintott Harryre, majd még közelebb hajolt hozzá.

 - Tudod, Simon nagyon szexi. Lehet, hogy jobban járnék vele, mint veled. A kapcsolatunk már kezd ellaposodni, az ő tapasztalata pedig igazán...

Mi az, hogy ellaposodni? Eleanorral csinálhatnák hármasban is. Ha azt is megunják, akár bevehetik Joe-t is. Csak engem felejtsenek el.

 - A Valentin-napi fehérneműszettemet még nem is avattuk fel - rebegtette meg a szempilláit Harry.

 - Ugye rózsaszín?

 - Sőt, ehető is.

Nem bírtam tovább, közéjük vágtam a mellettem lévő díszpárnát. A többiek hogy a francban tudják ezt elviselni egész nap? Lehet, hogy visszahívom Joe-t. A gerlepárnak csak most esett le, hogy abba kellene hagyni az enyelgést. 

 - Hallgatunk, Simon.
Végre. Már ezer éve erre vártam.
 - Akkor egy kérdéssel kezdem. Igaz ez?
 - Nem - vágták rá kórusban, majd egymást túlkiabálva kezdtek magyarázni. Komolyan mondom, az értük visítozó tinilányok is kevésbé idegesítőek.
 - Pofa be! - parancsoltam rájuk, mire gyorsan elhallgattak. - Innentől kezdve iskolásat játszunk. Világos?
 - Az milyen? - értetlenkedett Niall.
 - Ha beszélni akarsz, jelentkezel. Ha azt akarom, hogy beszélj, felszólítalak. Ennyi az egész. Érthető a dolog?
Vigyorogva bólintottak. Ez még talán megütötte az értelmi szintjüket.
 - Szóval - kezdtem bele -, a pletyka nem igaz. Nyilván Geneva terjesztette, hogy bosszút álljon... - Louis keze ennél a pontnál a magasba lendült. Megforgattam a szemeimet. - Parancsolj!
 - Kimehetek WC-re?
 - Ki, de ajánlom, hogy vissza se gyere.
Felnevetett, majd kiszökdécselt a nappaliból. Miután eltűnt, visszafordultam a többiekhez.
 - Tessék, Liam!
 - Melyik dalról van szó?
 - A One Thingről. Geneva azt állítja, hogy az ő dalát loptátok le. 
 - Ez hülyeség - mordult fel Harry.
 - Nem láttam a kezed - vicsorogtam rá, mire integetni kezdett.
 - Ez hülyeség - ismételte el.
 - Jó, hogy az, de jobb lesz, ha vigyázunk. Egyelőre semmit sem tudunk tenni, ki kell várnunk, mit lép... Mi a franc?
Megfordultam a fotelben, hogy láthassam Louist, amint átrohan a nappalin, ki az előszobába. Fogalmam sem volt, mit akart ott. Hallottam, hogy nyílt a bejárati ajtó, majd megszólalt a csengő.
 - Kicsöngettek - ugrott fel Niall, és felrobogott a lépcsőn.
Rám tört a röhögőgörcs. Szóval Louis ki akart dobni? Hát jó, ezt megjegyeztem. Legalább valami frappáns megoldást választott, nem hazudtolta meg önmagát. Felálltam a fotelből, és a kabátomért nyúltam. 
 - Francba Simon, máris mész? - sajnálkozott Louis.
Nem szóltam semmit, csak belebokszoltam a vállába. Örömmel vettem tudomásul, hogy fájt neki. A mai nap után ez volt a minimum, hálát adhatott, hogy nem kapott többet.

NIALL

El ne felejtsem majd megköszönni Louisnak a csengős dolgot. Ha nem vetette volna be, Simon még órákig a nyakunkon lóg, ráadásul pont a legrosszabbkor. Végre rávettem magam, hogy felhívjam Emmát, erre beállított. Ennyit az írek szerencséjéről. Hirtelen felindulásból újra bepötyögtem a számát, de túlságosan féltem megnyomni a hívás gombot. 

 - Gyerünk már - motyogtam magam elé. 

Miért vagyok ennyire ideges? Hiszen még nem is ismertem, csak egyszer találkoztunk. De hát annyira gyönyörű!

 - Nyugi, hűtsd le magad, Horan! Elvégre Ő a te rajongód, nem fordítva. Vagy nem?

Ez már beteges. Magamban beszélek, a végén még be fogok csavarodni. Vagy máris becsavarodtam? Elmegyógyintézet, jövök!

 - Na jó, ez az utolsó esélyed. Most vagy soha - győzködtem magam, de sikertelenül.

Feladtam. Mikor le akartam tenni a telefonomat az ágyra, hirtelen kivágódott az ajtó, és Liam masírozott be rajta. 

 - Ó, már fel is hívtad? - érdeklődött, miközben lehuppant mellém.

Na, remek. Most mi a francot mondjak neki? Nem hazudhattam, úgyis észrevette volna. Mondjuk egy próbát azért megért.

 - Persze - válaszoltam magabiztosan.

 - Aha, és mit mondott? 

Időnyerés céljából hangos köhögésbe kezdtem. Nem volt a legjobb ötlet. Liam összehúzta a szemeit, és az arcomat fürkészte. Ismertem ezt az arckifejezését, és nem kecsegtetett túl sok jóval. Elárultam magam.

 - Szerinted vajon mit mondott? - sóhajtottam fel.

 - A viselkedésedből ítélve nemet.

Megkönnyebbülten mosolyodtam el. Tudtam, hogy így legalább leszáll majd rólam. Azt azért bántam, hogy nem hívtam fel Emmát. Lehajtottam a fejem, és zavaromban a pólóm alját babráltam.

 - Te fel sem hívtad? - csattant fel Liam.

Inkább csöndben maradtam, de ez is rossz ötletnek bizonyult. Liam egy gyors mozdulattal felkapta a telefonomat az ágyról, és mire észhez tértem, már rég kiviharzott a szobámból, az ajtót pedig becsapta maga után. Hiába rángattam a kilincset, nem jutottam semmire. Biztos nekitámaszkodott kívülről. Ekkora szemetet! Fél perc múlva önelégült vigyorral sétált be, a telefont a kezembe nyomta, és kihívón nézett rám.

 - Most mi van?

A telefonra mutatott. Még mindig nem értettem.

 - Halló? Van ott valaki? - hallatszott egy ismerős hang.

Lenéztem a telefonra, és ekkor vettem észre, hogy Emma vonalban volt. Hasba vágtam Liamet, és nyeltem egy nagyot.

 - Emma? - kérdeztem vissza. 

Micsoda fantáziadús megszólalás, ráadásul a hangom is remegett. Totális égés.

 - Bemutatkozol még ma, vagy inkább találgassak?

Liam a fejéhez kapott, majd mellém sétált és tarkón vágott. Legalább feleszméltem.

 - Ööö, helló. Izé... Niall vagyok.

Liam valószínűleg helyettem is fel akarta kötni magát, olyan vékony hangon szólaltam meg. Komolyan, mint Puszedli a Pindúr Pandúrokból.

 - Úristeeeeeeen, el sem hiszem, hogy felhívtál. Tényleg te vagy az?

Emma még nálam is tízszer magasabban visított, aztán belesikított a fülembe. Akkor várta a hívásomat?

 - Igen, én vagyok - mondtam most már kicsit nyugodtabban.

 - Bocsi az előbbiért. 

 - Semmi baj, irtó cuki voltál.

Ijedten csaptam a számra. Ezt nem akartam hangosan is kimondani. Liam ennél a pontnál besokallt, és kapkodva elhagyta a szobát.

 - Chloe biztos volt benne, hogy fel fogsz hívni - hadarta izgatottan Emma.

Ki az a Chloe? Majd a randin megkérdezem. Úristen, randi. El sem hiszem.

 - Bocsi, várj egy picit - mondta.

A háttérből veszekedés hangjai ütötték meg a fülemet, de semmit sem értettem. 

 - Halló? - szólt bele a telefonba pár pillanat múlva egy férfi.

 - Elnézést, kivel beszélek?

 - Emma édesapja vagyok. Te pedig...

 - Niall, Niall Horan - vágtam rá.

 - Az a Niall Horan?

 - Igen.

Emma apja élesen beszívta a levegőt, amitől még a hideg is kirázott. Nem tudtam mire vélni. Nem akartam se elrabolni, se megerőszakolni a lányát, egyszerűen csak jobban meg szerettem volna ismerni.

 - Felejtsd el Emmát. Nem találkozgat "szupersztárokkal".

 - De én...

 - Nem érdekel. Többet ne merészeld felhívni - csapta le a telefont. 

GENEVA

Unottan kavargattam a kávémat. Már negyed órája üldögéltem a cukrászdában. Gemmácskát nem nevelték meg a szülei? Ennyit nem illik késni. Már éppen indulni készültem, amikor leült velem szembe.
 - Késtél - pillantottam fel ridegen.
 - Tudom. El se akartam jönni.
 - Mégis itt vagy.
 - Érdekel, hogy mit akarsz nekem mondani.
 - Gemma, te még mindig túl kíváncsi vagy - nevettem fel. - Iszol esetleg valamit?
 - Nem.
 - Ahogy gondolod - villantottam rá az ezer wattos mosolyomat.
Összefonta a karjait a mellkasa előtt, és utálkozva méregetett. Micsoda megtiszteltetés! Nem igazán szimpatizált velem, de ez régen sem volt másképp.
 - Szóval, miért hívtál ide? - kérdezte sürgetően.
 - Csak kedvem támadt egy kis csajos csevejhez.
 - Mégis miről tudnánk cseverészni? Arról, hogyan vádoltad meg a srácokat azzal, hogy lelopták a dalodat?
Ó, milyen indulatok! Gemma drága anyatigris üzemmódba kapcsolt. Próbáltam visszafojtani a kitörő nevetésemet. Szörnyen szánalmas volt.
 - Fogalmam sincs, miről beszélsz - ártatlankodtam.
 - Nagyon jól tudod te azt! A hazugságaidról.
 - Honnan veszed, hogy azok? - kortyoltam bele a kávémba.
 - Egyszerűen csak érzem.
 - És miért vagy ebben olyan biztos?
 - Mert ismerem a srácokat és téged is, Geneva - sziszegte.
Beleharaptam a számba, nehogy tényleg elnevessem magam. Még egy kölyökkutya is ijesztőbb volt nála.
 - Mi van, ha esetleg félreismered őket? Hidd el nekem, az öcsikéd és a semmirekellő bandája sok mindenre képes.
 - Ez nem igaz.
Láttam rajta, hogy kezd elbizonytalanodni. Most jött el az én időm.
 - Nem kellene ilyen vakon bíznod bennük - suttogtam egész közel hajolva hozzá. - Vagy talán Zayn annyira elcsavarta a fejedet, hogy már képtelen vagy tisztán gondolkodni?
Elégedetten figyeltem, ahogy elsápadt, és szemei tágra nyíltak a döbbenettől. 
 - Miről beszélsz?
 - Rólad és Zaynről. Az új "álompárról".
 - Nem vagyunk együtt - rázta meg a fejét.
 - Talán még nem. De hidd el nekem, téged is ugyanolyan könnyen meg fog szerezni, mint az eddigi csajokat.
 - Nem hinném.
 - Dehogyisnem. Bedőlsz a Malik-varázsnak, ő eljátszadozik veled, aztán mikor rád un, otthagy egy másik ribancért. Micsoda szomorú történet! - sóhajtottam fel színpadiasan.
 - Zayn sosem tenne ilyet - tiltakozott.
 - Pedig már számtalanszor megtette - szűrtem a fogaim között. - Ez is azt bizonyítja, hogy félreismered őket.
 - Nem dőlök be a hülyeségeidnek. Menj pszichológushoz, ők majd segítenek a problémáidon.
Hú, most aztán rendesen a lelkembe gázolt. Az első dolgom az lesz, hogy végső elkeseredésemben levetem magam egy hídról. 
 - Velem is megtette. Az X Factor alatt együtt voltunk, ő pedig megcsalt Rebeccával. Az a disznó konkrétan semmibe se vett, eldobott egy kétgyerekes senkiért. Csak ágymelegítőnek kellettem. Ezt a sztorit ismerted?
 - Képzeld, ismerem - állt fel az asztaltól. - Azóta sokat változott.
 - Az ilyen fajták nem változnak.
Szó nélkül sarkon fordult és kiviharzott a cukrászdából. Ahogy eltűnt, rögtön a telefonomért nyúltam. "Feladat teljesítve. Zayn nem fogja megkapni Gemmát."


Sziasztok! Itt a 28. fejezet, reméljük, tetszeni fog. Kommenteket szeretnénk. Csók, Carmen és Mimi :) xxx

27. fejezet

HARRY

 - Niall! Fogd már be a szád! Liamék alszanak – rivalltam rá.

Elég szórakozottan lépett be a bejárati ajtón, a táskáját is majdnem kiejtette a kezéből. Fütyörészve főzött magának egy kávét és feldübörgött a lépcsőn. Biztosan újfajta csirkét talált fel a Nando’s, valami új fűszerezéssel. Általában annyira feldobta, hogy hetekig azt majszolta, ameddig meg nem unta, és hányingere lett a látványától is. Unatkoztam. Zayn pakolászott, a többiek bealudtak, Niall pedig inkább egy bögrével töltötte az időt, mint velem. Kiöntöttem egy csomag chipset egy tányérba, letettem a laptopom a konyhapultra, töltöttem magamnak teát, és agyalni kezdtem egy vicces tweeten. Végül is, tudatni kell valahogy a rajongókkal, hogy újra itthon vagyunk, nem? Az ujjaimat csikorgatva húzogattam a márványborításon. Egy értelmes dolog sem jutott eszembe.

 - Csak nem elhagyott az ihlet? – ült le velem szemben Zayn, és a chips háromnegyedét felmarkolta.

 - Nem, az sohasem hagy el. Kellene egy ütős poén.

Ahogy kimondtam, egy hatalmasat vigyorgott a képembe. A fogai között kis darabkák voltak, amitől felfordult a gyomrom.

 - Én már kiírtam. Trend is lett a #WelcomeHome1D. Megelőztelek!

Ez nem lehetett igaz. Tudta, hogy én akartam bejelenteni, de nem bírta ki. Összeszűkítettem a szemeim, és gyilkos tekintettel bámultam rá, mire ő ökölbe szorított kezét a magasba emelte, és azt ordítozta, hogy „nyertem, nyertem!”. Úgy voltam vele, hogy ha ennyire örült, akkor nem keserítem el egy bosszú-tweettel. Egyre csak ugrált, és táncolt, aminek az lett az eredménye, hogy megcsúszott és dobott egy seggest. Akkor mégis csak visszavágok. Gyorsan megnyitottam a Twittert, és már pötyögtem is: „@zaynmalik1D így jársz, ha le akarsz győzni #lapossegg. hahahaaa”. Máris jobban éreztem magam. Zayn felállni sem bírt, nekem eszem ágában sem volt felsegíteni. Bűnhődjön csak. Pár perc múlva mi lett az ötödik a Trendekben? #HarryMegbüntetiZaynt. Perverz kis rajongók. Zayn nagy nehezen visszamászott a székre.

 - Lépni alig bírok. Szerintem meghúztam a gerincemet – sajnáltatta magát.

 - Olyat nem tudsz. Egy kicsit megütötted magad. Akarod, hogy megmasszírozzam?

A kérdést már vékonyabb hangon mondtam, huncut mosollyal a számon.

 - Néha meglepsz, Harry – pislogott zavarában.

Hirtelen megcsörrent a telefonom. Annyira megijedtem, hogy lelöktem a földre, de szerencsére megúszta, és tört nem össze. Láttam, hogy Gemma hívott, szóval kihangosítottam, hogy egyszerre tudjak chipset enni, és teát inni.

 - Szia, Harry! Anya mérges rád, amiért nem vártad meg. Azért meglátogathattad volna. Régen nem látott.

Zayn elvörösödött, és mindenfelé nézett, csak rám nem. Ki fogom szedni belőle, miről nem beszélt nekem, azon kívül, hogy belezúgott a nővérembe.

 - Siettünk. Ne haragudj, voltak gondjaink… Jól van? Mondd meg neki, hogy puszilom.

 - Oké. Zayn ott van?

 - Igen. Beszéljetek, amiről csak akartok, megetetem a klotyómanót.

Igazából szó sem volt a klotyómanóról. Elmentem a fürdőszobaajtóig, becsuktam, és visszalopództam a konyhába hallgatózni, de sajnos értelmetlenül. Zayn levette a kihangosítást. Formaiságból lehúztam a WC-t, és berohantam a konyhába. Nem akartam lemaradni semmiről.

 - Oké, majd még beszélünk, szia! – tette le Zayn.

Nagyokat pislogva néztem rá. Ha magától nem beszél, nekem kell kihúznom az igazságot. Az nem valami kellemes. Ráadásul Cheshire-ben Gemma egész végig róla beszélt, hogy mennyit változott. Önkéntelenül is elképzeltem őket kézen fogva sétálni, csókolózni, meg még egyéb dolgokat, amik csak úgy felvillantak. Mit ne mondjak, nem szeretném egyszer csak a nővéremet és az egyik legjobb barátomat az ágyban találni. Megborzongtam a gondolattól. Zayn időközben úgy döntött, hogy megeszi a maradék chipset, és tölt magának kólát. Vajon meddig lehettem csendben?

 - Mi van Gemma és közted? – böktem ki végül.

A kérdésemre kiejtette a poharat a kezéből, de szerencsére üres volt. A rágást is abbahagyta, pedig a szája csak úgy dagadt a sok chipstől.

 - Hogy tessék? – értetlenkedett. – Mi nem!

Beszéld közben kiesett a szájából annak a tartalmának minimum a fele. Fintorgó grimaszt vágtam. Gusztustalan.

 - Takarítsd fel!

Megrágta azt, amit nem köpött ki. Elfordultam, nem akartam látni a nyálban úszó pacát.

 - Kész vagyok.

Visszafordultam, és mélyen a szemébe néztem. Időbe telt neki, ameddig rájött, hogy nem válaszolt rendesen az előző kérdésemre. Nem úszod meg!

 - Szóval? – sürgettem, mivel kezdett kicsit elegem lenni.

 - Nem tudom. Én nagyon-nagyon kedvelem, és szerintem ő is engem. De nyugi, tudom, hogy téged zavarna, ha összejönnénk, vagy valami ilyesmi. Plusz, elég nehezen lehetne összehozni egy kapcsolatot. Messze van Cheshire.

Mély levegőt vettem. Ez már kapcsolaton gondolkodott?

 - Gemma is sokat beszél rólad. De Zayn! Idősebb nálad!

Tudom, hogy nem fair, de felhoztam ezt a hülye indokot. Rettegtem attól, hogy meglátom őket hancúrozni, vagy ilyesmi.

 - Idősebb? Caroline mennyi volt? Az anyád lehetett volna.

 - Őt hagyd ki ebből. Tudod mit? Csinálj, amit akarsz.

Komolyan? Caroline? Nem mondom, hogy életem legjobb döntése volt az a nő, de akkor is. Én sem szidtam soha az ex-csajait. Mégsem nem tudtam haragudni Zaynre, csak éreztettem vele, hogy gondolja át azt az egész Gemmás dolgot, nehogy balul süljön el.

LIAM

Egy huppanásra, majd pizza illatra és csámcsogásra ébredtem. Valaki bekapcsolta a TV-t, és a hangerőt a leghangosabbra tekerte. Ez Niallra vallott. A párnát a fejemre húztam, de semmit sem ért, így ledobtam a földre, és mérgesen felültem. Nem kellett volna, mert eszembe jutott Danielle. Meg akartam halni.

 - Niall! Halkítsd le, kérlek – rivallt rá Louis mellőlem. Szerencsétlen is felébredt.

Niall megcsóválta a fejét, amire Louis mérgesen kiviharzott a nappaliból. Egy pizza szeletet nyomott a kezembe. Akkor esett le, hogy mennyire éhes voltam. Három falatból megettem.

 - Ez gyors volt. Kérsz még? Két dobozzal rendeltem.

Nagyokat bólintottam, mire ő felállt, és meg egy hatalmas pizzával tért vissza. Ledobta az ölembe.

 - Mióta nem ettél? Három hete? – kérdezte, amikor látta, hogy öt perc alatt már a fél dobozt kiürítettem.

 - Reggel óta.

Nem ez volt az első alkalom, hogy nem reggeliztem, vagy ebédeltem, de eléggé kimerültem ma. Daniellen járt az eszem. Én semmi rosszat nem akartam, mégis ellenem fordult. Közben Niall-on észrevettem valami furcsát. Az átlagosnál is többet vigyorgott.

 - Miről maradtam le?

 - He? – nyitotta tágra a száját, annyira, hogy beleláttam szinte a gatyájáig.

 - Sokat vigyorogsz.

 - Ennyire látszik?

Igen, Niall, látszik, csak azt nem tudom, hogy miért. Tovább rágta a falatot, lenyelte, és felém fordult.

 - Nem fogod elhinni! Ott voltam, és odajött, és jaj olyan szép volt!

 - Lassíts már! Hova mentél, és kivel?

Annyira hadart, hogy azt sem értettem, mit mondott, nem hogy mi történt vele. Gondolatolvasónak hisz, vagy mi?

 - Adtam neki autogramot!

 - Kinek, Niall?

Inkább feladtam. Lassan elhallgatott, aztán megvártam, ameddig teljesen lenyugodott. Hiába, újra ugrálni kezdett.

 - Annyira örülök! Oh yeah!

Feladtam. Felálltam, és a szobámba mentem. Körbenéztem, tele volt táskákkal. Hát persze, hogy nem pakoltam ki. Kicipzáraztam az egyik bőröndöt, amit kinyitva pont egy közös képemet pillantottam meg Danielle-lel. Letérdeltem, és csak néztem. Nem tudtam hova tenni a viselkedését. Ahelyett, hogy ennyire kiakadt, csak szólnia kellett volna, hogy vegyek vissza a törődésből, mintha az lenne a legrosszabb dolog a világon. Túl sok. Minél tovább néztem a képet, annál jobban hiányzott, vágytam rá, hogy becsengessek hozzá, megbocsássak, és megcsókoljam. Mérgemben kiszedtem a képet keretből, egy kis galacsinná gyúrtam, majd hozzávágtam az ajtóhoz a képkerettel együtt. Éppen, hogy leesett a földre, Niall nyitott be.

 - Kedves fogadtatás – viccelődött.

Látva az arckifejezésem, ő is elkomolyodott. Felvette a galacsint a földről, majd kihajtogatta. Teljesen ledermedt. A térdeim magam elé húztam, a karommal körbeöleltem azokat, eltakarva az arcom. Nem akartam sírni. Niall próbált felráncigálni az ágyra, de nem engedtem neki. Hosszas erőlködés után leült mellém.

 - Láttalak már sírni, nyugi.

Nem sokat segített. Hirtelen felindulásból az egyik kezét a térdeim alá csúsztatta, a másikat a hátamra tette, majd hangosan tíztől visszaszámlálva felemelt, és ledobott az ágy szélére. Elterültem. Kényelmesebb volt.

 - Mesélj. Összevesztetek Danielle-lel? – ült le törökülésben.

 - Nagyon. Marcus hagyott egy üzenetet, hogy nem hátrál, ameddig tönkre nem tett. Féltettem Danielle-t, és azt mondtam, hogy költözzön el, nehogy megtalálja. Kiakadt. Szerinte túl sokat törődöm, és átléptem a határt. Lehet, hogy túlzásba vittem, de nem tehetek róla.

Néma csendben bámult maga elé. Őt is kikészíthette az utóbbi időszak. Eddig Louis, Harry és Eleanor miatt folyt a dráma, most meg Marcus, Danielle, és miattam. Most legalább nem fenyegetett az a veszély, hogy feloszlunk, maximum idegileg összeroppanok, és antidepresszánsokon élek, de semmi gáz.

 - Úgy sem fogja bírni nélküled – szakította félbe a gondolataim. – Könyörögni fog, hogy visszafogadd.

 - Nem tudom, Niall. Nem hinném. Nem akarom elveszíteni.

Itt eltört a mécses. Az arcomat belefúrtam a párnába. Ezúttal nem próbált felráncigálni, hanem a vállamra támaszkodott, és vigasztalt. Akármilyen kajamániás, tudott ő megértő is lenni. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

 - Most te jössz. Milyen lányról beszéltél? - fordultam meg, amikor már nem éreztem magam olyan cikinek, amiért elsírtam magam.

Niall tapsolni kezdett, és furcsa, ufókra emlékeztető hangokat adott ki magából. Teljesen kivörösödött, mire eljutott odáig, hogy megszólaljon.

 - A Nando’s-ban osztottam egy csomó autogramot. Miután elvonultak a rajongók, leültem egy asztalhoz. Egyszer csak a semmiből mellettem termett egy lány. Annyira gyönyörű volt! Aládedikáltam a könyvünket. Igen, mindig nála van a könyvünk, biztos, ami biztos. Aztán a elhívott randizni, mert a barátnője rábeszélte. Én természetesen igent mondtam. Nem csak az igen-nap miatt, hanem amúgy is. Liam, olyan boldog vagyok.

 - Legalább valami jó is történt ma. Mikor lesz a nagy randi?

 - Megadta a számát, majd felhívom.

Ez teljesen feldobta a napom.

 - Mit is mondjak, gratulálok!

 ZAYN

 - Harry, Zayn! Miről maradtam le? – szökdelt be Louis a nappaliba, majd beleugrott az ölünkbe. – Miből hagytatok ki?

Fogalmam sem volt, mit zagyvált össze.

 - Tessék? – kérdezte Harry, miközben lelökte magáról.

Louis lelkesen visszamászott az ölünkbe, és átfonta Harry nyakát.

 - Láttam, mit írtál ki a Twitterre. Megcsalsz, édesem? – suttogta igen csábítóan.

 - Ó, dehogy is! – válaszolta Harry, majd ő is átkarolta, és úgy tettek, mint akik smárolnak.

 Gyorsan előkaptam a telefonom, és lefényképeztem őket. A kattanásra egyből szétszakadtak.

 - Ne merészeld! – visított Harry, de már késő volt.

Feltöltöttem a képet: „@Harry_Styles @Louis_Tomlinson érdekes pozícióba keveredtetek. Azért ne olyan hevesen!”.

 - Ugye nem? Már engem is kiposztoltok? Mi van ma, a küldjünk félreérthető dolgokat a Twitterre világnap? Idióták vagytok!

 - Most meg szakítasz? Ne haragudj, Tomo! – siránkozott Harry, aztán megint ráugrott.

 - Abbahagynátok végre? Ez már kicsit durva – választottam szét őket.

Oké, hogy legjobb barátok, de sosem értettem az ennyire Stylinsonos megnyilvánulásokat. Néha annyira rájuk jött az ötperc, hogy komolyan megijedtem.

 - Jaj, Zayn, ne legyél féltékeny! Csatlakozhatsz – susogta Louis.

 - Mi a franc?

Felálltam, és kimasíroztam a nappaliból a szobámba. Hetero övezet. Bekapcsoltam a laptopom, de megcsörrent a telefonom. Majdnem szívinfarktust kaptam, ahogy hangosan rezgett. Simon. Biztosan beugrik a kocsijáért, mivel még mindig nem kapta vissza.

 - Hello, Zayn. Otthon vagytok? – a hangja kicsit feszült volt.

 - Cső, Simon. Igen, miért?

 - Csak legyetek ott mindannyian. Nemsokára beugrok – ezennel kinyomta.

Benyitottam Liamhez. Niall-lel éppen egymással szemben beszélgettek.

 - Készülődjetek, mindjárt jön Simon.

 - Minek készülődjek? – fintorgott Niall.

Tényleg, csak nekem volt hajmániám. Lerobogtam Harryékhez a nappaliba, ahol szerencsére már leakadtak egymásról. Louis bőröndjet még mindig szanaszét dobálva éktelenkedtek.

 - Azokat szedd össze – parancsoltam rá. – Simon bármelyik percben itt lehet.

Értetlenül meredt rám. Azt hihette, hogy csak rá akartam venni, hogy összepakoljon. Beismerem, örültem neki, mivel két heten belül kizárt, hogy rendet rakott volna maga után.

 - Tényleg! Haladj, úgy néz ki a nappali, mint egy disznóól.

Besiettem a fürdőszobába. Kezdeni akartam valamit a hajammal, szörnyen nézett ki. Kentem rá a szülinapomra kapott hajzseléből. Két perc múlva elkeseredetten állapítottam meg, hogy rosszabb lett a végeredmény, mint amilyen volt. Legalább megpróbáltam. Fogtam egy kefét, átfésültem az egész szénaboglyát, aztán kezdtem mindent előröl. Újabb két perc múlva elégedetten szambáztam ki a nappaliba, ahol a fiúk már várták Simont, és azt találgatták, hogy mi volt ilyen sürgős. Komolyan nem esett le neki, hogy talán hiányzott neki a kocsija? Levetettem magam melléjük, és bekapcsoltam a TV-t. Egész pontosan 19:15-kor csöngettek.

 - Hello, Simon! – üdvözölte Niall.

 - Sziasztok – lépett be a házba.

A cipőjét levette, a kabátját az egyik fotelre, magát a kanapéra dobta le.

 - Hozzatok egy laptopot – vakargatta a szemét.

Harry elhozta a sajátját a konyhából, és a kávézóasztalra tette.

 - Mi az?

 - Türelem. Először is, hol az autóm? Mondjátok, hogy nem törtétek össze.

Louis elvigyorodott, és tettetett bűnbánással válaszolt.

 - Igazából igen. Parkolni akartunk, de a hely túl kicsi volt, és nekimentünk a mögöttünk álló autónak. Meg az előtte állónak is. A kocsid elől-hátul behorpadt.

Simon feje rákvörösre váltott, és idegesen járkált fel-alá.

 - Tessék? Micsoda? Ti normálisak vagytok? Nem megmondtam, hogy vigyázzatok rá? Most hol van? Ugye nem a roncstelepen?

 - De igen. Eltört a főtengely.

 - Most komolyan beszélsz? – ordította le.

 - Nem. A hátsó udvarban parkol. Itt vannak a kulcsok – nyúlt a zsebébe.

Simonon kívül mindannyian röhögőgörcsben törtünk ki. Az ő arca továbbra is rezzenéstelen maradt, szóval még akadt mondanivalója.

 - Nagyon vicces, de van egy rossz hírem.

Erre mindenki elhallgatott. Arra számítottunk, hogy bejelenti, hogy mégsem ő lett a menedzserünk, vagy még rosszabb, hogy visszakapjuk Joe-t. Soha többet nem akartam látni azt a férget. Simon a laptop billentyűzetén vadul gépelni kezdett. Elfordította a képernyőt előlünk, nyilvánvalóan mesedélutános hangulata volt. Féltünk. Ami Simonnak rossz hír, azt nekünk katasztrofális. Hezitálás után inkább felénk fordította, hogy magunk olvassuk el. Nem hittem a szememnek.

A ONE DIRECTION EGY HATALMAS KAMU? – virított a főcím. A vérnyomásom az egekbe lendülhetett. Rákattintottam a feliratra, hogy láthassuk az egész cikket. Szemmel láthatóan csak pletyka volt. A hosszúsága pár mondat lehetett. Akkor Simon minek traktált ilyen baromságokkal? Biztosan az imidzsünk miatt.

 - Olvassátok csak.

„A One Direction egy hatalmas kamu? Állította egy volt X-Faktoros versenyző, Geneva Lane a Twitter fiókján. A lány szerint a mostanában igen népszerű fiúbanda egy régebbi, ő általa írt szám enyhe átdolgozásával lopták be magukat rajongóik szívébe. Bizonyítékot ugyan (még) nem hozott fel, de mindenkinek ott motoszkál a fejében a gondolat, hiába imádják a fiúkat: talán igaza lehet.”

Kidülledt szemekkel pillantottam fel.

 - Zayn, ismerős a név? – tette fel a kérdést Simon. – Ex-partnerek háborúja. Eddig Marcus, most ő? Jó kis banda vagytok.

Geneva Lane, az ex-barátnőm bosszút forralt.




Helllooooo! Tudjuk, hogy régen nem jelentkeztünk, de nagyon húzós hetünk volt, csoda, hogy túléltük. Legalábbis én. Jövőhéten szünetünk van, és ottalvósdit szervezünk Carmennel, ami jó sok összezárást és új ötletet hoz majd. Megígérjük, hogy nem csinálunk rendszert ebből a heti egy részes dologból. Na, abbahagyom a kiselőadást :D Remélem megérte várni, kommenteket várunk ;) puszi, Mimi :) xx

26. fejezet

LIAM

Eleanor hálóján kívül egyetlen szobában volt két személyes ágy, mégpedig a nappaliban, az is csak kinyithatós. Ledobtam a földre a kis oldaltáskát, amibe a csak nem sok mindent dobáltam be, annyira siettem: egy nadrágot, pólót, boxert, pizsamát, dezodort és fogkefét. Kihalásztam a szükséges dolgokat, és a fürdőbe indultam.

 - Jól leszel? – torpantam meg az ajtóban.

 - Persze, menj csak – motyogta Danielle a párnájába.

Legalább olyan fáradt lehetett, mint én. A szememet teljesen kimerítette a sötétben való vezetés, és hogy közben próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Nagyfiú voltam, néha mégsem tudtam elnyomni őket. Gyorsan lezavartam a tusolást, majd Danielle is, és mellé bújtam. A mellkasomon feküdt, én a göndör tincseivel játszadoztam.

 - Szomjas vagyok. Megyek, iszok valamit – felugrott, és a konyhába rohant.

 - Én is!

Nem akartam, hogy egyedül legyen, szóval utána siettem. Amikor meglátott az ajtóban, mintha kattant volna benne valami.

 - Ugye tudod, hogy egy pohár tej nem fog megölni?

 - Fogadjunk? Tudod, bele is fulladhatsz – viccelődtem, de nem vette a lapot.

Szemforgatva kitöltött két bögrébe tejet és bevágta őket a mikróba.

 - Szerinted Marcus végleg eltűnt?

 - Nem tudom, Liam. Nagyon remélem. Nem szeretnék többször is túsz lenni.

 - Azt nem engedem – fogtam meg a kezét, de ki is rántotta alóla, mivel a mikró hangosan csipogott.

Kinyitotta az ajtót, az egyik bögrét felém csúsztatta. A tenyérét a konyhapultra nyomta, és feltűnően tanulmányozta azt. Akkor viselkedett így, amikor valami idegesítette, csak szégyellte bevallani. Várakozóan néztem rá, mire végre felém fordította a fejét.

 - Liam, nekem már… - kezdte a mondatot, de Louist láttam elrobogni a bejárati ajtó felé.

 - Most utána megyek, majd elmondod. Vigyázz magadra! – hadartam.

Újabb flegma arckifejezéssel leült az egyik székre.

 - Louis! Te meg hová mész?

Megpördült, akkor vettem észre két paplant és egy párnát a kezében, miközben könnyes szemekkel pislogott.

 - Az autóba. Ott alszom.

Ezennel kirontott az ajtón. Visszamentem a nappaliba, felkaptam egy pokrócot és két paplant, tekintve, hogy egy egyáltalán nem lesz elég a mínuszokban.

 - Hát te? – kérdezte Danielle, amikor a konyha elé értem.

 - Kint alszunk a kocsiban. Ne haragudj! Jó éjszakát, szeretlek – nyomtam egy puszit a szájára, és ott hagytam.

Egy szál pizsamában nem volt a legkellemesebb a kocsi előtt álldogálni, ameddig Louis rángatta az ajtókat. Kiabálta, hogy szerinte befagytak, és menjek vissza a házba, de nem hittem neki. Vagy le akart rázni, vagy akkora idióta, hogy nem boldogult velük.

 - Biztonsági zár? – jutott eszembe.

Körülnézett, észrevett egy kis gombot, amit megnyomott, majd az ajtók gond nélkül kinyíltak. Ekkora idiótát! Kivettem a csomagtartóban lévő pokrócokat, amiket bedobtam a hátsó ülésre, és a szélvédőre is dobtam egyet, ugyanis a többi ablak kivételével sima üvegből készült, nem sötétítettből. Nem lenne szerencsés reggel sikítozó rajongókra ébredni. A lehető leggyorsabban beugrottam Louis mellé. Előrenyúlt, a kulcsokkal beindította az ajtót, és bekapcsolta a fűtést.

 - Ezt egész éjjel járatni fogod? Le fog merülni az akkumulátor, Simon meg kinyír.

Vállat vont, majd becsavarta magát két paplannal, a másik kettőt pedig nekem dobta. Én is belebújtam, majd a pokrócokat magunkra terítettem. Louis nem szólt semmit. A sötétben nem tudtam eldönteni, hogy a sírástól remegett, vagy a hidegtől.

 - Eleanor elmondta, hogy mi történt Harry buliján. Nem értek semmit. Nem az én hibám, hogy nem emlékszek rá, mégis engem hibáztat.

Egy pár pillanatig hezitáltam, hogy őszinte legyek, vagy hazudjak. Egyik részem hitte, hogy ő is ludas volt a dologban, mert annyira felöntött a garatra. Másik részem ártatlannak tartotta, mivel a többiek sem voltak teljesen józanok, mégis emlékeztek mindenre. Louis szervezete egyszerűen ilyen. Szeret elfelejteni dolgokat. Inkább megértően bólogattam, minthogy hazudnom kelljen.

 - Nagyon szeretem őt, most pedig elveszítettem – zokogott. – Hiába csalt meg, vissza akarom kapni. Már azt sem tudom, hogy szeret-e.

 - Biztos vagyok benne. Türelem. Minden rendbe jön majd. Ha tényleg szeret, ő sem fogja bírni nélküled.

 - Nem tudom, Liam. Mi van akkor, ha még mindig szereti Harryt?

Az igazat megvallva, nekem is eszembe jutott már. Minden olyan bonyolult volt.

 - Szerintem egyértelműen a tudtára adta, hogy nem érdekli. Tarts ki, Louis.

 - Te mit csinálnál ilyenkor? Ha te rúgtál volna be ennyire? Esküszöm, nem emlékszem semmire.

 - Várnék, Louis. Adj időt ennek az egésznek.

Többet nem is mondtam. Kezdjük ott, hogy csak egy működő vesével elég kockázatos lenne bárminemű alkoholt fogyasztanom. Louis a párnájába nyomta a fejét.

 - Jó éjszakát, Payne.

 - Neked is, Tomlinson.

DANIELLE

Az éjjel nem sokat aludtam, maximum egy-két órát. Kivételesen örültem, hogy Liam nem volt a közelemben. Amióta Marcus megjelent, úgy éreztem magam, mint egy kalitkában. Állandóan hívogatott, és figyelt, mint egy megszállott. Persze értékeltem, és nagyon jól esett, hogy ennyire féltett, de szükségem volt egy kis magányra, mellette pedig nem kaphattam meg. Az őrült, pszichotikus ex-pasim nem fog lelépni ilyen könnyen, nem olyan fajta. Csupán megfenyegetett minket, hogy lássuk, mire is képes. Ráadásul most már Eleanort is belekevertük. Csigatempóban kimásztam a kihúzhatós ágy akármiből, és konyhába mentem. Már fél tíz volt, de a fiúk még mindig kint aludtak. Ennyire kellemes az autó?

- Nem kellene behívnunk őket? – kérdeztem Eleanort.

- Nem akarom látni Louist. Megreggelizek, utána tőlem jöhetnek. Szép karikás a szemed. Neked sem lehetett jó éjszakád.

- Jobb is volt már – sóhajtottam, és beindítottam a kávéfőzőt. – Mi történt Louisval?

Az arca elkomorult. Legalább nem csak én szenvedtem depresszióban, ami igazán megnyugtatott.

- Elmeséltem neki, hogy miért léptünk le, és a fejéhez vágtam, hogy hagyjon békén. Azt hiszem, újra akart kezdeni mindent, de még túl korai. Olyanokat is mondtam, amiket nem kellett volna.

Minek bánkódott ennyire? Ha a srác azt is kiheverte, hogy a legjobb barátjával csalta meg, akkor ez csak gyerekjáték lesz számára. Dráma, dráma, dráma. Nem igazán tudtam, mit kell ilyenkor csinálni, úgyhogy a kezemet a vállára tettem. Szemmel láthatóan bevált, mivel egy kicsit megnyugodott. A kávét kivettem a főzőből, megízesítettem, és kortyolgatni kezdtem. A világ legjobb dolga. Koffein.

 - Oké, kész vagyok. Hívhatod őket – állt fel Eleanor.

Felvettem egy kabátot, cipőt, és kiléptem a fiúkért. Az utcán összesen három autó parkolt, abból az egyik szélvédőjére ráfagyott egy pokróc. Valahonnan gondoltam, hogy abban lesznek. Megragadtam a kilincset, de nem akart kinyílni. A sötétített ablakon nehezen láttam be. Egymás hegyén-hátán feküdtek. Liam Louis hátán aludt, a kezét a feje alá tette, szóval egy kicsit eldeformálódott az arca. Az ölében Louis horkolt, a szájából egy hatalmas nyáltócsa folyt ki. Fuj! Kopogtam az ablakon, rugdostam az autót, de nem jött válasz. Transzba estek, vagy micsoda? Tovább csörömpöltem, de semmi. Utolsó próbálkozásként sikítozni kezdtem.

 - Marcus! Menj innen! Hagyj békén! Tedd le a pisztolyt!

Liam felugrott, és remegve kinyitotta az ajtót. Felbukott, majd egyenesen egy pocsolyába esett. Először azt sem tudta, hogy hívják, aztán a kezeit maga elé tette, és úgy ugrált elém, mint egy kenguru és egy boxvilágbajnok keveréke. Szinte sírtam a röhögéstől, de nem tűnt fel neki.

 - Hol vagy, Marcus? Ne fuss el! Gyere vissza, te gyáva féreg! – ordította a nagy senkinek.

Megfordult, és észrevette, hogy nevetek.

 - Nincs is itt, igaz? – morgott.

 - Nem tudtam, hogy keltselek fel. Bocsi.

Beszélni is alig bírtam. Hihetetlenül vicces látványt nyújtott.

 - Gyertek be. A konyhában várlak titeket – kacsintottam.

Liam kinyújtózott, és Louisra ült, aki sipákolva felébredt. Vigyorogva visszasiettem a házba, és nekiálltam szendvicseket csinálni. Liamnek egy vajkrémeset, hússal, salátával, főtt tojással és paradicsommal, Louisnak ugyanilyet, csak répával. Negyed óra múlva még mindig kint ácsorogtak.

 - Jöttök már? – kiabáltam.

Dermedten pislogtak vissza, egy papírral a kezükben. Biztosan megbüntették őket. Elvégre nem láttam az autón parkolójegyet. Nekik is főztem kávét, Liamét megízesítettem, Louis-ét nem, mert nem tudtam, hogy szereti. Pár perc múlva beestek az ajtón, és a kis cetlit adták a kezembe. Nem büntetés volt, hanem egy üzenet. Marcustól. „Nehogy azt hidd, hogy vége! Nincs. Addig nem hagyok békén senkit, ameddig a mocskos kis barátodat tönkre nem tettem. Hogy miért csinálom ezt? Elvett valamit, ami az enyém volt, és azt nem viselem jól. Meg hobbinak sem rossz. Üdv: M”. Széttéptem, és a kukába szórtam a darabokat, majd belerúgtam egy hatalmasat. Rám tört egy pánikroham.

 - Mi a franc van? – rontott be Eleanor.

Louis látványára összeszorította a száját, de csendben maradt.

 - Danielle! Nyugi, nagy levegő! – fogott meg Liam, és az konyhapultra ültetett. – Hozzatok neki vizet!

Marcus miért nem fogta fel, hogy vége? Senki sem vett el tőle, ő ijesztett el. Én döntöttem úgy. Helyesen cselekedtem, de nem akarta belátni. Nem is ismertem Liamet akkor, amikor otthagytam. Talán azt hiszi, ő áll közénk, és miatta nem megyek vissza hozzá?

 - Valaki be szeretne avatni?

 - Louis, mondd el neki.

A kezeit maga elé fonta, és hátrébb lépett. Komolyan mondom, ez nem lehet igaz. Akkor már hozzá sem szól? Végül is Liam elmesélte a történteket Eleanornak, aki szinte sokkot kapott.

 - Ezt elmegyógyintézetbe kellene zárni.

Liam a padlót méregette. Ki akart tervelni valamit.

 - Danielle, el kell költöznöd onnan, ahol most laksz. Neked is, Eleanor. Tudja, hogy hol laktok. Nem biztonságos.

Teljesen kiakadtam. Az aggódásnak is voltak mértékei, és ezúttal túl messzire ment.

 - Dehogy fogok! Szerinted az új lakásomban nem találna meg? Felesleges! Hagyd már abba ezt az állandó őrangyalosdit! – fakadtam ki.

Ahogy kiejtettem a szavakat a számon, meg is bántam. Louis és Eleanor látva az érkező vitát, kimentek a konyhából.

 - Tessék? Csak meg akarlak védeni! Mi ezzel a baj? Hogy törődöm?

 - Levegőt sem kapok tőled. Nem költözök el. Az túlzás. Ne törődj ennyit. Túl sok.

A szája tátva maradt. Bocsánatot akartam kérni, de egy hang sem jött ki a számon. A nappaliba rohant, ahol tegnap aludtunk volna, felkapta a cuccait, megragadta a Louist, és kiráncigálta az autóba.

NIALL

 - Indulunk vissza Londonba! – ugrált be Harry a nappaliba.

A tökéletes terv kieszelése után mindenki úgy dőlt be az ágyába, mint a dominó. Mármint nem sorban, csak gyorsan. Én még bekaptam a buliból megmaradt utolsó tortaszeletet, de nem volt a legokosabb döntés. Azóta görcsölt a hasam, valószínűleg megromlott. Pedig az íze perfekt volt, de az is lehet, hogy elnyomta az irdatlan mennyiségű tejszínhab. Várjunk. A tejszínhabtól lehet gyomorrontást kapni? Istenem, lehet, hogy az is romlott volt! Hányingerem lett.

 - Vödröt? – kérdezte Simon.

Megráztam a fejem, és Harry felé fordultam.

 - Miért megyünk el? Olyan jó itt!

Tényleg maradni akartam. Minden olyan megnyugtató, bár azért pontlevonás jár, hogy nincs Nando’s. Az hiányzott a legjobban.

 - Anyu barátnőjét előléptették. Bulit akarnak rendezni, mi meg nem leszünk útban, igaz?

Hallva a csendet felsóhajtott, és lehuppant a kanapéra.

 - Srácok, tényleg nem maradhatunk itt örökre. Pakoljunk össze, és induljunk. Útközben kitesszük Nicolát Wolverhamptonban. Így jó lesz? Ajánlom. Csomagoljatok!

Tapsolt egyet, és felpattant a kanapéról. Ne már! A lustaság maga alá gyűrt, képtelen voltam felállni, még Zayn és Simon sem tudtak felhúzni.

 - Elintézem, hogy még ma eljuss a Nando’s-ba. De ahhoz siess – sürgetett Zayn.

Oké, nyomós indok. Gyorsan letusoltam, és felöltöztem. Szerencsére nem sok mindent pakoltam ki, ezért én lettem kész leghamarabb. Ezt a csodás napot, amikor újra alkalmam nyílt találkozni a csirkékkel, pont a hasam rontotta el. Az kapcsol össze minket! Csakis én lehettem ilyen szerencsétlen. Magamba tömtem egy hasfogó és egy hányingercsillapító tablettát, biztos, ami biztos. Nemsokára a többiek is útra készen sorakoztak a nappaliban.

 - A kocsimat visszakapom Londonban? Liamék lenyúlták – mérgelődött Simon.

 - Persze. A turnébusszal megyünk. Elvileg még nekünk van kibérelve. Oké, akkor cuccoljunk be.

Mindent bedobáltunk a buszba, Simon a volán mögé ült, hiszen tapasztaltabb vezető, mint Harry, és elindultunk. Felhívtam Liaméket, hogy képben legyenek.

 - Megyünk vissza Londonba. A ti ruháitokat is visszük, nyugi. Ha van kulcsotok, menjetek a házba. Ha nincs, akkor ott várjatok meg.

 - Bemegyünk. Siessetek – beszélt a telefonba igen lehangolóan Liam.

A gyomorrontásom szerintem elmúlt, és egy chips után nyúltam, de Harry kikapta előlem.

 - Nehogy telehányd a buszt!

Visszaszereztem a zacskót, és bábozni kezdtem.

 - De nem látod, hogy csak úgy hívogat? – mondtam mélyített hangon, lovagiasan, miközben megtámadtam saját magam a tasakkal. – Nem mondhatok nemet, hiszen megöl! De ha állnám is a próbát, muszáj engednem neki, hiszen mondj-mindenre-igent napot tartok.

Felhúzott szemöldökkel bámult rám mindenki. Mit tettem? Én idióta. Halálra fognak dolgoztatni.

 - Én nem is tartok igen napot – vigyorogtam.

 - Első szó igazság, második szó hazugság. Sajnálom Niall, kimondtad. Ha megszeged a szabályt, két hónapos Nando’s-elvonót rendelek el.

Harry mindezt leírta az alkarjára, felém nyújtott egy tollat, amivel aláírtam a fogadalmat. Lefényképezte, és feltöltötte a Twitterre. Ezzel hivatalossá tette. Ó, a franc.

 - Most alszom egyet – a fülembe dugtam a fülhallgatót, és lehunytam a szemeimet.

 - Niall! Öt perc múlva ott vagyunk! – ébresztgetett Zayn.

 - Múlva? Miért nem hagytál aludni?

Annyira fájtak a szemeim, hogy szinte összeragadtak. Nagy nehezen kinyitottam őket.

 - Nicola? Simon?

 - Már kitettük őket. Siess!

Jól van, na. Felvettem a kabátomat, és abban ültem tovább, ameddig le nem szálltunk. Meg akartam kérdezni Liamet, hogy mi történt, de Louisval együtt elaludtak a kanapén.

 - Csinálsz nekem kávét? – kérdezte Zayn.

 - Természetesen – nem, mondtam volna, de eszembe jutott a hülyeség a buszban. – Igen.

Elégedetten vigyorgott. Megfőztem a vizet, beleszórtam az instant port, öntöttem bele egy kis tejet, és odavittem neki.

 - Tejszínhabot, csokiöntetet, és kakaót is kérek rá! – hisztizett.
 - Azonnal, királylány.
Szúrós pillantások közepette visszarobogtam a konyhába, aztán amikor nyújtottam neki a bögrét, véletlenül leöntöttem kávéval. Tényleg csak véletlenül. Fütyörészve felkaptam a kabátom, és elindultam a Nando’s felé. Nem akartam megvárni Zayn reakcióját. A kapucnit a fejemre húztam, nehogy felismerjenek. Sosem vált be, de legalább tízből hét lány nem szúrt ki. Pont ebédidőben érkeztem a gyorsétterembe, ráadásul hátvégén. Niall, te idióta. Az agyam a többiekkel ellentétben nem a fejemben volt, nem is lent, hanem a hasamban, csak sajnos a gyomorsav összemarta. Éhesen néha egyenlőnek éreztem az intelligenciámat egy papucsállatkával. Ahogy beléptem az ajtón, mindent megbántam. Húsz lány rohant felém, mint akik egy sivatag közepén lévő oázisra bukkantak. Tíz percig autogramokat és fényképeket osztogattam, beszélgettem a rajongókkal, mire elült a tömeg. Boldogan sétáltam a pulthoz, és rendeltem öt csirkeszárnyat, sült krumplit, barbecue szószt, és light kólát, nehogy elhízzak. Semmi sem állhatott közém, és a drágáim közé. Leültem az asztalhoz, és Gollamot utánoztam a Gyűrűk Urából.

 - Djágaszág! Djágaszág! – sziszegtem, amikor egy lány leült mellém.

Zavartan pislogtam. Nagyon szép volt. Hosszú, kicsit hullámos világosbarna hajával, és hatalmas zöld szemeivel teljesen levett a lábamról. Aztán észrevettem egy 1D-feliratű nyakláncot a nyakában.

 - Kérhetek egy autogramot?

 - Igen – mondtam halkan.
 - Emma. Így hívnak.
 - Niall Horan - nyújtottam a kezem, megrázta, és kuncogni kezdett.
Idióta! Szerinted komolyan nem tudta a neved? Elővette a táskájából a One Direction könyvet, kinyitotta, és aláfirkantottam a képemnél. Nem biztos, de szerintem tátott szájjal  bámultam a Emmára.

 - Ez mindig nálad van? – szólaltam fel. Végre.

 - Biztos, ami biztos – mosolygott.

Istenem, mennyire gyönyörű! Amikor felállt, azt kívántam, bárcsak visszaülne. Egy kis toporgás után lehuppant a székre.

 - Látod őt? – mutatott egy szőkésbarna hajú, nekem háttal álló lányra. – A legjobb barátnőm, és rábeszélt, hogy kérdezzek valamit. Megértem, hogyha visszautasítasz.

Viccelt? Egy: az igen-nap miatt így is, úgy is bele kellett mennem akármibe. Kettő: én aztán vissza nem utasítom, akármit kér. Még a csirkét is nekiadom.

 - Bökd ki – mosolyogtam rá.

 - Eljössz velem egy randira? Nem baj ha nem, nem bántódom meg – vörösödött el. – Megértem, ha sok do…

 - Igen, elmegyek veled egy randira – szakítottam félbe.


Hali! Itt a 26. fejezet. Remélem tetszeni fog, bár néha elhagyott az ihlet... Kíváncsi vagyok, milyen lett, szóval jól esne pár komment ;) puszi, Mimi :) xx

25. fejezet

HARRY

Mindannyian elhallgattunk és kíváncsian meredtünk Nicolára.

 - Minden bizonyítékunk itt van - lóbálta meg a telefonját.

 - Mire célzol? - kérdezte Zayn.

 - A beszélgetéseinkre.

 - Mármint az üzenetekre?

 - Nem. A telefonbeszélgetéseinkre. 

Nem értettem, mit akart, de a többieket elnézve rájöttem, hogy ők sem voltak okosabbak nálam. Ennek kettő oka lehetett. Egy: Nicola ötlete logikátlan. Kettő: este tizenegykor már annyira fáradtak vagyunk, hogy nem értünk semmit. Reméltem, hogy az első verzió a nyerő.

 - Idiótákkal vagyok körülvéve - sóhajtott fel Nicola színpadiasan. - Figyeljetek! A telefonbeszélgetéseket el lehet menteni. 

Továbbra is csendben pislogtunk.

 - Vannak hangfelvételeim!

Pár másodpercbe beletellett, mire leesett a dolog. Nicola elmentette a Marcusszal való beszélgetéseit a telefonjára. Oké, ez logikus volt. Akkor mégiscsak mi voltunk nagyon fáradtak.

 - De hát ez remek - vigyorgott Simon.

 - Meg tudsz mutatni egyet? - vágtam a szavába izgatottan, mire egy szúrós pillantást kaptam. Az X Factorban még megijesztett volna, de most nem igazán hatott.

Nicola beült közénk, kikeresett egy hangfelvételt és megnyomta a lejátszás gombot.

 - Marcus!

 - Helló, bébi! Miért nem vetted fel a telefont? Egész nap téged hívogattalak.

 - Itthon hagytam a mobilomat.

 - Rossz kifogás, édesem. Azt hitted, csak úgy lerázhatsz, mi? El kell, hogy keserítselek. Tőlem nem lehet olyan könnyen megszabadulni.

 - Mi a francot akarsz, Marcus? Nem volt elég az, amit eddig kaptál? Miért kell zaklatnod?

 - Én ezt inkább megtiszteltetésnek venném, nem zaklatásnak.

 - Sajnos ezzel egyedül vagy.

 - Fogd be a szád, kislány! Ugye nem akarod, hogy mérges legyek?

 - Nem.

 - Helyes. Akkor kicsit vegyél vissza magadból. Gondolom, nem szeretnéd, hogy a kisöcsédnek bármiféle baja essen.

 - Ne merészeld bántani!

 - Bántani? Én? Ugyan már, szívecském! A mai világban bármikor baleset érheti az embert. Hangsúlyozom, bármikor. Remélem ezzel tisztában vagy.

 - Tökéletesen.

 - Örömmel hallom. Mellesleg az apám holnapra meg szeretné kapni az anyagot.

 - Nem fog menni.

 - Miért is?

 - Mert nincs meg.

 - Jelen esetben jobban tennéd, ha felemelnéd a formás kis fenekedet és átsasszéznál a drága bandádhoz a hülye kütyüddel együtt.

 - Diktafonnak hívják.

 - Drágám, elhiszed, hogy nem érdekel? Az a lényeg, hogy az anyagnak meg kell lennie holnapra. Remélem nincs semmilyen óhaj-sóhaj.

 - Ó, dehogyisnem! Igazán megrohadhatnál.

 - Tán csak nem harapós kedvedben vagy? Cica, ez nagyon beindít.

 - Undorító vagy.

 - Én is szeretlek.

A beszélgetés végét egy rövid sípszó jelezte. Nicola felsóhajtott, majd zsebre tette a telefont.

 - Milyen anyagról beszélt? - kérdezte Simon.

 - Arról az anyagról, amiből a People a cikkeit készítette.

 - A People?

 - Igen. Marcus a People főszerkesztőjének a fia.

Nem akartam hinni a fülemnek. A People? A darabkák lassan összeálltak a fejemben. Danielle elhagyta Marcust, aki ezért úgy próbálta tönkretenni Liamet és a bandát, hogy megfenyegette Nicolát, aki így rá lett kényszerítve arra, hogy infókat gyűjtsön rólunk, amiket aztán le kellett adnia a Peoplenek, ahol Marcus apja volt a főszerkesztő. Megráztam a fejem. A sztori rosszabb volt, mint egy brazil-argentin szappanopera.

ELEANOR

Istenem, mondd, hogy csak hallucináltam! Kérlek!

 - Eleanor, hallottad? - suttogta Danielle.

Bólintottam. Úgy tűnt, nem hallucináltam. Danielle is hallotta a zajokat az alsó emeletről. Valaki volt itt.

 - Ugye nem jött vissza? 

 - Nem tudom - rázta meg a fejét.

Rettentően féltem. Utáltam Daniellet, amiért összekeveredett ezzel a Marcusszal. Utáltam Liamet, amiért ideküldte Daniellet. Utáltam Louist, amiért egy bandában volt Liammel. Utáltam Harryt, amiért összehozott Louisval. Utáltam magam, amiért egyáltalán megkerestem Harryt. Jelen pillanatban utáltam az egész életemet. Ha újrakezdhettem volna, nyugton maradtam volna. 

Danielle időközben lemászott az ágyról és mellém ült, így mindketten a radiátor előtt kuporogtunk. Némiképp biztonságot adott a helyzet, mert ez a pont volt a lehető legtávolabb az ajtótól.

 - Sajnálom, Eleanor.

 - Felejtsd el.

 - Nem kellett volna idejönnöm.

Nem szóltam semmit. Tényleg nem kellett volna idejönnie. Most teljesen nyugodtan aludhatnék ahelyett, hogy Marcus után hallgatózzak, aki a konyhámban zörög. Kellemesebb időtöltés lenne, az biztos. De sajnos már mindegy volt. Amúgy sem Danielle tehetett róla. Biztatásul a keze után nyúltam és megszorítottam azt.

 - Mi a francot csinálhat? - kérdeztem halkan.

 - Szerintem meg akar minket ijeszteni.

 - Sikerült neki.

Hányingerem volt Marcustól. Jobban tette volna, ha egyszerűen idejön és legyilkol minket. De nem, ő inkább lent csattog a földszinten, hogy a frászt hozza ránk. Micsoda úriember!

 - Eleanor, hallod? - bújt hozzám közelebb Danielle.

Persze, hogy hallottam. Marcus felfelé jött a lépcsőn.

 - Ugye nem tud bejönni?

 - Nem hiszem. Elvégre bezártuk az ajtót, nem? - próbáltam megnyugtatni saját magamat is.

Gyenge próbálkozás volt. Hirtelen eszembe jutott, hogy a bejárati ajtó is be volt zárva. Danielle arckifejezéséből ítélve ő is hasonló dolgokon gondolkodhatott. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy Marcus mindenre képes. Ha be akar ide jutni, akkor be is jut. Egy zárt ajtó nem tudja megakadályozni a célja elérésében.

 - Danielle, mi...

Nem tudtam folytatni a mondatomat, belém fagyott a szó. Halálra váltan bámultam a kilincsre, amit a másik oldalról vadul rángattak. Danielle erősen szorította a kezemet. Éreztem, hogy az egész teste remeg.

 - Danielle, örülök, hogy megismerhettelek.

 - Én is. Megtiszteltetés lesz veled meghalni.

Egymásra mosolyogtunk. Kicsit abszurd volt a helyzet, tekintve, hogy az ajtó túloldalán egy gyilkos tartózkodott, de nem érdekelt. 

Hirtelen egy újabb zaj ütötte meg a fülemet. Szitkozódás. Egy ismerős hang szitkozódása. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, Danielle pedig az ajtóhoz rohant és szó szerint feltépte azt.

 - Liam! - sikította boldogan.

 - Danielle, jól vagy? Minden rendben?

 - Igen, jól vagyok.

 - És te Eleanor?

 - Most már minden oké - mosolyogtam rá. - De rettentően megijesztettél.

 - Sajnálom, mi csak...

 - Egyébként ti jól vagytok? - vágott közbe Danielle.
 - Természetesen. Miért ne lennénk? - értetlenkedett Liam.

 - Nem is tudom - nevetett Danielle. - Hogy értetek ide ilyen hamar?

Vagytok? Lennénk? Értetek? Mi ez a többes szám? Ugye nem? Istenem, mondd hogy Ő nincs itt. Könyörgöm. Nagyon szépen kérem.

 - Liam úgy vezetett, mint egy őrült - érkezett meg a válasz Danielle kérdésére.

Reményvesztetten temettem a kezeimbe az arcomat. A mai kéréseim nem találtak meghallgatásra. Louis ugyanis itt volt.

LOUIS

 - Ugye itt alszotok? - kérdezte Danielle vigyorogva.

Megforgattam a szemeimet. Ilyen hülye kérdést. Fogalmam sem volt, mire számított. Ha arra, hogy boldogan hazaautózunk éjfélkor, miután megnéztük őket, akkor sajnos csalódnia kellett.

 - Igen, úgy terveztük - válaszolt Liam. - De el fogunk férni?

 - Újabb hülye kérdés. Négyen vagyunk, hahó! Egy sátorban elférnénk, nemhogy egy ekkora házban. Mi van ezekkel, megkattantak?

 - Persze, hogy elférünk. Te alszol velem, Louis pedig...

Felvont szemöldökkel figyeltem Daniellet, aki a homlokát ráncolva gondolkodott. Nem tudom, mit kellett ezen ennyit agyalni. Számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy hol fogok aludni.

 - Van még egy fotel lent a nappaliban.

 - Vagy akár aludhatsz a kocsiban is - vetette fel Liam.

Hitetlenkedve meredtem rájuk. Ezek nem pont azok a megoldások voltak, amikre én gondoltam. Az én verzióm egy puha ágyikó volt Eleanor hálószobájában.

 - Nincs több lehetőség?

 - Attól tartok - rázta meg a fejét Danielle.

Oké, feladom! Ezek ma komolyan megőrültek.

 - És ha itt aludnék? - mutattam az ajtóra.

Danielle idegesen nézett farkasszemet Liammel, majd bepillantott a szobába. Nem értettem, mi volt a probléma. Aludtam már Eleanorral, nem is egyszer.

 - Menj - intett Danielle.

Végre. Jó éjszakát kívántam neki és Liamnek, majd becsuktam az ajtót és Eleanorhoz fordultam.

 - Ööö, szia.

 - Helló.

 - Hogy vagy?

 - Ööö, jól, köszönöm. Te?

 - Én is.

 - Akkor jó.

 - Szerintem is - sóhajtottam fel.

Ez kínos volt, de feleannyira sem, mint az utána beálló csend. Eleanor össze-vissza nézelődött a szobában, én pedig értetlenül bámultam rá. Kettő méter volt közöttünk, de körülbelül ezernek tűnt. Fogalmam sem volt, miért viselkedik így. Zavarban van? De hát Harry szülinapi előbuliján semmi gond sem volt. Jót beszélgetünk, aztán... Aztán másnap eltűnt. Nem tudtam, miért tette. Úgy gondoltam, itt az alakalom, hogy rákérdezzek.

 - Miért tűntetek el Cheshireból?

 - Nem tűntünk el - ellenkezett.

 - De igen. Mire visszaértünk Liammel az orvostól, már sehol sem voltatok.

 - Tényleg, hogy van a szád?

Terelt. Fogalmam sem volt, miért, de nem akart válaszolni. Ezzel sajnos csak azt érte el, hogy még kíváncsibb lettem.

 - Amint látod, semmi baja - fújtam ki a levegőt. - Szóval, miért nem maradtatok?

 - Nem akartunk.

 - Nem éreztétek jól magatokat?

 - Eltaláltad.

 - De hát...

 - Nincs de hát! Zárd le - fordított nekem hátat.

Rettentően felidegesített. Mi a francért nem tudta elmondani, hogy mi történt? Miért viselkedett így?

 - Történt valami?

 - Igen Louis, történt.

 - De micsoda? Elmondanád végre? Mert én furcsa mód nem emlékszem semmire.

 - Jobb is így.

 - Tudod mit? Rohadt elegem van belőled - ordítottam rá.

Hirtelen megpördült és lángoló tekintettel meredt rám.

 - Tudni akarod mi történt? - sziszegte mérgesen. - Csupán annyi, hogy majdnem lefeküdtünk, Harry pedig ránk nyitott. Részegek voltunk, te pedig reggelre nem emlékeztél semmire, érted? Semmire.

 - De én...

 - Nem, Louis! Nem érdekel. Megtudtad, remélem boldog vagy, pont. Most már zárd le és hagyj békén.

Halkan beszélt, de azt kívántam, bárcsak kiabált volna. A szavai így sokkal jobban fájtak. Azt mondta, hagyjam békén. Azt mondta, nem érdekli. Azt mondta, zárjam le. Éreztem, hogy könnyek gyűltek a szemembe. Nem akartam elveszíteni. Szerettem őt. Szeretettem Eleanor Caldert.

Sziasztok! Itt a 25. fejezet. Remélem, tetszeni fog. Kommenteknek örülnék:) Csok, Carmen xx

KÖSZÖNJÜK A TÖBB, MINT 10.000 LÁTOGATÓT! HIHETETLENEK VAGYTOK:')